Részemről a plezsőr

Részlet Balogh Robert: Durva a nyár című regényéből, mely a Noran Libro Kiadó gondozásában az Ünnepi Könyvhéten jelenik meg.

Aki úgy indítja a bulit, hogy beül egy kocsmába és megiszik két sört az már tutira elmúlt negyven. Még alig indult a szeptember, a kollégiumban tíz után berezonált az ablak. Éreztem a torkomban a fűszagot. Közgazdászok, jogászok, ászok, ászok, tökászok… Szülinapot ünnepelt egy pár, berúgtak, összevesztek, aztán a fiú a barátaival együtt felment a tetőre és kibaszta az udvarra a tíz kilós dinnyét. Nem mindig volt ennyire durva a szakkoli, csak heti kétszer, max háromszor, alapból csak be kellett rúgni, meg be kellett tépni és politikáról kellett dumálni egész éjszaka. Úgy kerültem oda, hogy egy csaj tetszett nekem, hajtottam rá, ő meg jelentkezett elsős kurzusra, mondta, hogy menjünk együtt, még nem bíztam magamban eléggé, hát vele mentem. Engem felvettek, mert – úgy mondták – csoportdinamikailag megfeleltem, a csajt meg kibaszták, mert a csoportdinamika kurvára kegyetlen dolog. Pár hónapig ott laktam – az albit is megtartottam álcának, azt mondtam hétvégére hazamegyek vidékre – de kurvára elegem lett abból, hogy hajnalban felvert valaki, belevilágított a mobiljával a pofámba és a hűtőmet rugdosta és csak annyit akart kérdezni, hol a sajt. Van sajtod? Nincsen. Baszki! Becsapta a hűtőajtót, csak úgy csörömpölt az egész, ráadásnak még meg is volt sértődve, hogy miért nincs sajtja az újfiúnak. Amúgy a csávó neonácinak vallotta magát, minden második reggel fél órát szárította a hosszú, raszta haját és közben valami progresszív, nemzeti szart hallgatott. Nagyon hangosan. Ennél durvább már csak az überkatolikus, mindig enyhén fasisztoid megjegyzéseket tevő srác volt. Imádták a szinten, de azon hosszasan el kellett gondolkodnom, hogy miért? Azon túl, hogy az emeletünkön majd mindenki rasszista volt, mégis ultralibsik módjára éltek. Aki zsidózott, az zsidózott, ráhagyták. Aki cigányozott, az cigányozott, az sem számított. Aztán ennél többre nem futotta a toleranciából a szakkollégiumban. Csak tudtak viselkedni és nem mindenhol fröcsögtek. Órán nem. Nyilvánosan nem. Csak a magukfajtája között. Körön belül. Szinten, szobában, buliban, kocsmában. Ott az volt a normális, ha fröcsögtek. Ki tehet mindenről? A büdös zsidók. Meg a cigányok. Meg a köcsögök. És a komcsik. Meg a libsik…

 

Régen mindig is rühelltem a májkrémet. Erre az egész szint bűzlött tőle. Kérdeztem az egyik főfilosztól, hogy képes megenni.

– Ez tök finom paradicsommal! – mondta csodálkozva. – Azt sajnálom, hogy ilyen kevés!

Ujjnyi vastagon kente a fehérkenyerére, majd elhánytam magam.

–Ha ízlik, akkor edd! – mondtam indulás közben, de ránéztem még a dobozára, láttam, hogy 62 gramm. Vajon miért pont ennyi? – hümmögtem el magamban. Kiszámolta valaki, hogy egységnyi májkrémhez mekkora konzervdoboz kell, vagy volt egy konzervdoboz és abba éppen ennyi fért bele? A mennyiséghez kerestek dobozt, vagy meglévő dobozhoz tölteléket?

Ha kimentünk testületileg a külkerületi kocsmákba, ott már csak fradista létezett meg dózsás, és akinek pénze volt, az a hülye köcsög hummeres, aki leszorítja a csóró szuzukist az útról. Ott mindenki rossz, akinek több a pénze, mint neked. Az is működött, hogy a Körúton belül, a campusnál sűrűn ittunk és dohányoztunk meg filozofáltunk. Ki sem kellett mondani, csak lefelé beszélni, kis csücsörítés, kicsit mekegő beszéd, mert már ennyiből is tudta mindenki, ki mire gondolt, és csak röhögtek, egymást veregették hátba. Néző voltam. Hallgattam. Tanultam.

Az ellentábor? Az is volt a koliban, megnéztem őket. Az egyik csávó pár éve tudta meg hogy zsidó, azóta nyomta a zsidóvicceket, valaki még ismerte gimiből, akkor bőrfejű volt. A koli egyik szintjén Hanukát ünnepeltek, a másikon meg adventet. Az egyik kiírta a koli facebook-oldalára a világító adventi gyertyák alá, hogy „Íme, a katolikusok győzelme a zsidrákok fölött!” Na, ebből aztán nagy hajtépés lett. Ekkor döntöttem el, hogy innen ki kell költöznöm. Elég volt erre a hülyeségre fél évet szánni. Nálam sötétebb falusi bunkók döngették a mellüket, hogy mi leszünk a jövő értelmisége. Két éve élt a fővárosban, zsidózott, cigányozott a csaj, nagy műszempillák, strasszok, és seniorként megmondta nekem, hogyan éljek, mit gondoljak a világról. Megmondták nekünk mi a jó, mi a rossz. Két éve dugta ki először az orrát a faluból, és már tudta, hogy nekem, hogyan kellene élnem. Mosolyogtam rá, hallgattam, hogy mit beszélt, mondtam egy két semmitmondó igent, nahát-ot, ezzel maximálisan kielégítettem a nárcizmusát. Ő meg lefeküdt velem éjfél után. Mindenki jól járt. Egy hasznosat tanultam tőle:

– Ha egy cigiző körbe beállsz, akkor a cigitől jobbra kell helyezkedni, mert különben kőbunkó vagy.

Ezt jó tudni. A cigitől balra áll a fasza gyerek, jobbra a bunkó.

 

– Társadalmi megegyezés szülte meg a jogot – így mondta egy tanárom, meg hogy csak az ősemberek ítélkeztek erkölcsi elvek alapján. Majdnem bekiabáltam az órán, hogy akkor itt sokan még a barlangban sem laknak, de időben észbe kaptam és hallgattam.

– A társadalmi megegyezésen kívül minden egyéb jogtalan – folytatta a tanár. Hol él ez? – gondoltam. Tényleg felesleges lett volna megszólalni.

– Ha jogot felcseréljük az erkölccsel, akkor bosszúhadjáratokat fogunk indítani. bosszúra bosszú a felelet és így elvagdalkozhatunk még pár évszázadot.

Ezen már elgondolkodtam. Hogy jog és erkölcs nem kézen fogva jár? Hogy nincs bosszú? Hát a börtön mi? Bezárva hasonló hülyék közé, szabályok és rácsok közé… Hát az nem maga a pokol? Aztán fennhangon idézett a tanár a Bibliából:

„Máté 7. fejezet

15 Őrizkedjetek pedig a hamis prófétáktól, akik juhoknak ruhájában jőnek hozzátok, de belől ragadozó farkasok.

16 Gyümölcseikről ismeritek meg őket.

17 Ekképpen minden jó fa jó gyümölcsöt terem; a romlott fa pedig rossz gyümölcsöt terem.

18 Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt; romlott fa sem teremhet jó gyümölcsöt.

19 Minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágattatik és tűzre vettetik.”

A jó fa, mitől jó? Csak ezt motyogtam az óra után magamban. Ki dönti el, melyik a jó fa, s melyiket kell kivágni, mert csak rosszat teremhet. A nagyelőadóban kerestem a tekinteteket. Jól láthatóan mindenki azonosult a határozott dikcióval, a sodró személyiségű, papos tanárral szemben senkiben nem merült fel ellenérzés. Hogy hoppá, így kiragadva ez az idézet nem durva egy kicsit? Vagy a mai kereszténységben ez a normális?

 

Újra és újra rá kellett jönnöm, hogy a logikának esélye sincs az Isten-Haza-Család nyomvonalon. A mai jogban már nincs etika, bár úgy tanították, hogy abból fejlődött ki, de a gyakorlatban csak szabályok maradtak, ügyfelek, eljárások, szokásjog, Amerikában precedensek, itthon meg csak a fellebbezés… Az igazságnak, ha létezik egyáltalán, alig maradt esélye. Sem hatalommegosztás, sem társadalmi igazságosság, sem méltányosság nincs már a törvényekben. És ki törődik a törvényekkel?

Magoltam az alapelveket, tilalmakat, korlátozásokat, szabályozásokat… És dühöngtem, hogy az alapelv még szép, mégsem valósul meg belőle semmi. Értelmetlen alakoskodás, ki tudja az kivárni, hogy az élettől elvont jogi szabályozás hatására megváltoznak az emberek? Eddig egyedül a terrorizmus volt képes arra egyedül, hogy a hazug demokráciákat önkorlátozásra bírja. Emlékszem, hogy mekkorát csaptam az asztalra, amikor bevillant, hogy a nagyobb rossz helyet a kisebb rossz még bevállalható. Kinek mi a kisebb? A felelősség nyomasztó tud lenni. Eredményesen irányítani magamat és másokat manipulálni, hogy azt tegyék, amit kell. Ami a helyes. És ha belemerevedek a megváltó szerepébe, akkor lassan elfelejtem, hogy nagy nyári esők után köd gomolyog a fák között, hogy az ázott lovak szívesen kiállnak sütkérezni a napra, és a hideg őszi ködben lecsöpög az ereszről a kicsapódott páracsepp.

Felelős vagyok azért, hogy változások kezdődjenek. Nem leszek ügyészségi mameluk. Hanem… Hanem? Hanem!

Lejártunk kajálni a bögrés leveseshez, meg a tésztát is nyomtuk, vagy mentünk a krumplishoz krumplit enni. Divatos nevek kavarognak a fejemben:

–Menjünk a Bögrébe? Elmész a Pastába? Mencsizzünk a Manga Cowboyban? Vagy csak kínaizzunk? Vagy franciázzunk inkább! A Taó? Micimackó? Egy ezresből jól laksz!

Nem a csajokról, csak a politikáról ment a duma a szakkoliban, de nem konkrétan a pártokról. Ilyen szituációban mindig érdemesebb hallgatni, mint megszólalni. Elsőre nagyjából bekajáltam, hogy hű de rohadt okos itt mindenki. Másodszor már feltűnt, hogy valami nem stimmel, mintha csak a vitáról szólt volna a vita. Harmadszorra már behaltam, annyira untam. Este nyolctól elkezdődött egy kollégiumi gyűlés. A vitáról! Arról vitáztak, hogyan vitáznak. Miért vitázunk? Miről kellene vitáznunk? Jó ez nekünk, hogy vitázunk? Nyomta a leendő kádergyerek a felvezetőt 20 percben, hogy ontológiai megközelítés, meg egzisztencializmus és poszt-posztmodern, meg feminizmus satöbbi, satöbbi… Utána jelentkezett a fővitázó, aztán a többiek sorban, mindenkinek, aki hozzá szeretett volna szólni, annak felírták a nevét, és elkezdődött. A legtipikusabb hozzászólás nem volt sokkal több annál, hogy:

–Barátaim! Tudom, hogy nem szeretitek, ha hosszan beszél valaki, ezért igyekszem rövid lenni. Nagyon pluszegyezem az előttem szóló véleményét, mert nagyon okosan érvelt, de szerintem mégsem teljesen volt igaza, mert satöbbbi, satöbbbbbbbi, satöbbbbbbiiiii… Így beszélt egészen 12 percent át, mert akkor beintettek neki. Aztán leült. És a következő újabb 12 percet dumált a semmiről, aztán megint 12 perc, másfél óránként cigi és pisiszünet és csak jöttek a 12 percek, kegyetlenül egészen reggel nyolcig. És kötelező volt ott ülni, merthogy ez egy szakkollégium, és itt nagy kanállal osztják az észt, aki kimarad, lemarad… Egy dolgot tanultam meg: fölösleges nyilvánosság előtt beszélni. Senki nem örül neki. Még az sem, aki végigcsinálta a pulpituson a pávatáncot. Olyan volt az egész, mint egy balfék pártgyűlés. Soha nem jártam pártgyűlésen, de itt összeértek a szálak, minden, amit tudtam a politikáról, az itt megtestesült. Végül is akadt már olyan kormányzó párt, amit egy kollégiumi szobában gründoltak. Na, én se párttag, se szakkolis nem akartam már lenni. Az asztal sarkába kapaszkodva a saját fontosságomat hangsúlyozni egy diákbizottsági ülésen, mennyiben más, mint a parlamenti pulton verni a tamtamot? Csak azért beszélni, hogy fontosnak érezzem magam? Ember nem beszél így, hogy „Részemről a plezsőr!” Amire a kötelező válasz az volt, hogy „Thx”! Fonetikusan, így hogy téháiksz! Első félév végén otthagytam őket a fenébe. Nem is mentem vissza többet.