Régi magyar széphistóriák

Újságíró, divatos ügyvéd, vörös katona, kávéházak állandó vendége, Karinthy és Hatvany báró barátja. Szibériai garnizón című 1927-ben megjelent, a szibériai hadifogolytáborokat elsőként ábrázoló, tizennégy nyelvre lefordított regényéről ismert Markovics Rodeon (szül. Jakab) a harmincas évektől figyelmét szülőfaluja, az ugocsai Kisbérc felé fordította.

A Noran kiadó által most újból kiadott széphistóriák a magyar irodalom ritka gyöngyszemei közé sorolhatók. Jó érzékkel, szinte az utolsó pillanatban (1939) nyúlt vissza az író szülőhelyének hagyományos zsidó életéhez.

Hit, hagyomány és humor ragyogja át ezeket a roppant bájos, nosztalgikus, felmenőit, faluja lakóit, egy eltűnőben lévő életformát eszményítő rövidke történeteket. Életre kelnek a „fütyülő” házaló, rongyszedő, a nehéz kast heti öt napon át hátukon cipelő batyus, „szegénységükben is boldog zsidócskák”. „Megállást” csak a szombat, az ünnepek, a Sófár hangja „parancsolnak”. A bárchesztól „mézízű” Ros Hasono, „Jom Kippur csodái”, legendái, Szimchász Tóra, „a Tóra örömünnepe”, Purim egész évben várva várt és méltón megünnepelt események voltak.

Ilyenkor kihúzzák magukat ezek a „büszke emberek”, fehér kitlibe burkolóznak. („Abban az időben zsidó háznál a kutyáknak is illett egy kis zsidóságot tudni”.) A jómódú, furfangos és éles eszű Reb Sije, Rodion apja a parányi hitközség legtekintélyesebb embere, „a Tóra vőlegénye”. Ő olvassa a heti szakaszt a Tórából, amelyet az imaházzal együtt ő ajándékozott a közösségnek. A messzi tájakról odatelepedett zsidók halottjai is az ő udvarában nyugszanak.

Az ünnepek mellett az év nagy eseménye a szilvaérés, hiszen a szilvából lekvárt és szilvóriumot lehetett főzni. Ilyenkor ezek a szegény emberek valóságos grófoknak képzelték magukat.

Nehéz kiemelni bármelyiket ezekből a hangulatos, majdhogynem szürreális széphistóriákból. Mégsem lehet említés nélkül hagyni az apáról és a nagyszülőkről szólókat. Egyikben a még ifjú, talmudiskolában tanult nagyapa útra kel mesterével, a rabbival, hogy megkérje a számára ismeretlenül kiszemelt jómódú hajadon kezét. Ám útközben, mintegy isteni rendelésre, szétmegy a szekér egyik kereke. Sabbath közeledvén, nem mehetnek tovább. Megszállnak a falu egyetlen zsidójánál, egy özvegy gazdánál, ahol nagy megdöbbenésükre, az ünnepnek nem sok nyomát lelik. Hogy megmentse a hitetlen gazdának és szép leányának lelkét, a fiatalember megkéri az utóbbi kezét azzal, hogy a kiszemelt mátkát majd elveszi más. A nagy erejű és szép leányról, majdan a szerző nagymamájáról, annak a legerősebb legényeket is megszégyenítő fizikai erejéről legendák születtek. Rodion apja ötven évig gyászolta negyven éves korában meghalt édesanyját, akit úgy tekintett, mintha kilencven évig élt volna.

Fia idegen nyelven megjelent könyveit is szeretettel, bár „kissé bizonytalanul” nézegette Reb Sije. Legbüszkébb mégis arra volt, hogy Rodion egy írása megjelent a Vossische Zeitungban, abban az újságban, ahová Heine is írt.

Meghatottan emlékezik Markovics Rodion a „régi zsidókra”, a művelt, okos, „drága, jóságos tölgyemberekre”, akik közül „még azok is tudósok voltak a szakmájukban, akik csak éppen chédert végeztek”, akik „fejükre vetett tálesszel imádkoztak, de napnyugati kultúra ragyogott megdicsőült lelkükben”.

„Édes Anyám Édes Apám emlékének”, szól az ajánlás ehhez a „szorongással és remegéssel” írott könyvhöz. Szüleihez, szülőfalujának „zsidócskáihoz” fordul az előhangban: „Hozzájuk tartozom, közülök indultam: e sorokban pedig hozzájuk térek meg.”

Sas Péter tartalmas és értő utószava, és Balla Margit remek illusztrációi színezik ezt a gyönyörű kiállítású kis könyvet egy letűnt világról, amely száz éve még sajátos színfoltja volt a Kárpát-medence sokarcú világának.