Regény és film teljesen különböző dolgok – Muhi Klára, az Oscarra nevezett magyar film forgatókönyvírója

Írta: Bóka B. László - Rovat: Film, Irodalom, Kultúra-Művészetek

Nem csupán a hazai mozikban, de a tengerentúlon is sikerrel mutatkozott be az Akik maradtak című film. A film egyik forgatókönyvírójával, Muhi Klárával a siker okairól, egy regény filmre írásának nehézségeiről, a holokauszt traumáiról és arról beszélgetünk, vajon miért küldünk ki Los Angelesbe gyakran holokauszt-témájú filmeket.

Muhi Klára

– A filmet már vetítik az Egyesült Államokban is, ráadásul nem is visszhangtalanul. Vajon mi lehet a siker oka?

– Talán nem véletlen, hogy a film sikeres az Egyesült Államokban. Barna (Tóth Barnabás, a film rendezője- A szerk.) nagyon tud kommunikálni a közönséggel, az amerikai filmek is ebben a legerősebbek. A magyar rendezők tradicionálisan kicsit másképp beszélgetnek a közönséggel, mint ő.  Ha szabad ilyet mondani, kicsit egóból. Mintha azt mondanák: tessék hozzám felnőni, tessék belőlem felkészülni… Barna társalog, most éppen te vagy a néző, én pedig a rendező, de ez akár másképpen is tudna lenni. Barna tud valamit, ami nem feltétlenül sajátja a magyar filmeknek. Tud mesélni. Rendezői döntésein is az látszik, hogy nem valamiféle stiláris brandet épít, hanem azon dolgozik, hogy érzelmileg megmozdítsa nézőit. Az Újratervezés, a Susotázs és szerintem az Akik maradtak is elsősorban nagyon szerethető, érzékeny filmek sok-sok érzelemmel.

– A kezdeti lépésnél volt egy könyv, egy álmodozó rendező és Ön.

– A kezdeti lépésnél én egyáltalán nem voltam jelen. F. Várkonyi Zsuzsa az eredeti könyv (Férfiidők lányregénye) írója és Tóth Barnabás együtt dolgoztak a Momentán Társulatnál. Barna állítólag nem is tudta, hogy Zsuzsának van egy regénye. Aztán valaki bevitte a könyvet a színházba, Barna elolvasta és írt belőle egy forgatókönyvet. Majd elvitte Mécs Mónika producerhez, ő bepályázta a televíziós filmtervek versenyébe és nyertek… Én Mécs Mónika mellett forgatókönyv-fejlesztőként dolgozom az Inforg M&M Film stúdióban, a legtöbb tervet én is olvasom, de Barna könyvét csak akkor láttam, amikor már megszületett a döntés, hogy film lesz belőle. És azt gondoltam róla, hogy egy ígéretes első draft, de még messze nem olyan érett, hogy leforogjon. Fejleszteni kellene rajta.

 – Ennek ellenére látta benne az erőt?

– Aldo és Klára, ez a két csodálatos karakter már megvolt, találkoztak, és ott volt néhány nagyszerű részlet Zsuzsa remek párbeszédeiből is. De abban az első változatban még nem volt meg a történet íve, viszont volt benne sok leíró jelenet a rémes ötvenes évekről, csak úgy funkciótlanul. Szóval az egész még kidolgozatlan volt. Volt egy sikeres első beszélgetésünk Barnával, ahol elmondtam, ebből egy nagyszerű filmet lehetne csinálni. Két ember, egyetlen szoba, és nem fontosak az ötvenes évek, mert azt nagyjából mindenki tudja, hogyan is volt. Szabó István Bizalom című filmjét említettem, amit nagyon szeretek. Hogy valami olyasmit lehetne. Azt a fajta erős intimitást.  Valószínűleg meggyőző lehettem, mert Barna azt mondta, rendben, csináljuk. Először rengeteget beszélgettünk. Mert az a legfontosabb. Majd nap, mint nap gyűrtük a könyvet, az én lakásomban, Barna színházában, a Prezi parkban, kis papírkivágásokat gyártottunk, feltettük az új struktúrát egy kartonlapra, a rengeteg új jelenettel, mindegyiknek volt saját színe, dramaturgiai funkciójának megfelelően, aztán megírtuk a jeleneteket. Volt, amit ő, volt amit én, volt amit a könyvből, volt amit magunkból, aztán a verziókat is tovább gyűrtük. Barna közben sokat konzultált Zsuzsával is. Nagyon élveztem. Szerintem ő is. Szerencsések voltunk egymással.

 – Mit gondol, mi lehet a legnagyobb buktatója annak, ha van egy jó regény, amiből aztán filmet akarnak készíteni?

– Jó és rossz regényből egyaránt lehet jó és rossz filmet készíteni, mint a filmtörténet mutatja.  Egyetlen buktató van, ha a rendező és csapata nem elég tehetséges. Ugyanis egy regény és a belőle készülő film két teljesen különböző dolog.  F. Várkonyi Zsuzsa regényét például nagyon jó olvasni. Nekem mindig olyan a regényolvasás, mintha társalognék az íróval. És Zsuzsa, mint író csodálatos társalgó. Okosan, empátiával, részlet-gazdagon, melegséggel mesél. De épp ezt, a hangnemet, a tónust, a stílust nem lehet adaptálni.  Illetve ezt sem. A film közegében a regény valamennyi eleme megváltozik, elvész vagy átalakul, még a sztori is. Hiszen az irodalom megnevez, a film pedig megmutat. Furcsa mód tehát épp azt tudja a film, amit az irodalom nem és fordítva. Egy író, akinek a regényét adaptálják, legfeljebb csak imádkozhat, hogy valami jó süljön ki a dologból. Zsuzsában ebből fakadóan sok feszültség volt. De ezt inkább Barnától tudom, mert mi ketten csak egyszer találkoztunk. Esterházy Pétert érdekes említeni ebből a szempontból, akinek több könyvét is megfilmesítették. Állítólag ő semmilyen kontrollt nem akart gyakorolni az adaptálási folyamatokban, valószínűleg pontosan tudta mennyire hasztalan lenne. Ha valaki elolvassa a Férfiidők lányregényét, és megnézi az Akik maradtak-at, az szerintem két nagyon különböző élmény lesz… Talán nem véletlenül olyan ritka, hogy egy jó író forgatókönyvet írjon a saját regényéből.

 – És a Sorstalanság?

– Kertész Imre sem akart erre vállalkozni. A Sorstalanság megfilmesítési jogát eredetileg egy angol producer vette meg, még a Nobel díj előtt, a forgatókönyvet pedig megíratta valakivel. De mikor ezt Kertész elolvasta, annyira rossznak találta, hogy azt gondolta, akkor inkább megírja ő maga. Kicsit így muszájból. Aztán Koltai Lajossal a film készítése során is szoros kapcsolatban volt, végig. A filmélmény mégis elmaradt a regénytől.  Akkor ez vajon mit bizonyít?

Klára és Aldo – részlet a filmből (Hajduk Károly, Szőke Abigél)

 – F. Várkonyi Zsuzsa regényében mennyire fontos a trauma-vonal?

– Nagyon fontos. És Zsuzsa nem szerette a gondolatot, hogy a mi filmünk esetleg majd nem erre fókuszál. Zsuzsa könyve, ha már így le kell egyszerűsíteni, inkább a gyászmunkáról szól. A mi filmünk viszont Kláráról és Aldóról, akiknek a kapcsolata ebben a gyászmunkában olyan területekre téved, amit egyikük sem szeretne vállalni. A regényben van egy szeretkezési jelenet, a két hősből egyetlen egyszer a félelem kirobbantja a szexualitást. A mi filmünkben ez nem történik meg.  Mert a mi karaktereink szinte az egész film során a ’több mint pótapa, kevesebb mint szerető’ érzékeny határterületein léteznek. És a film konfliktusa az, hogy mit lehet ezzel a helyzettel csinálni, ott, akkor.

– Mit gondol, valóban kopik a holokauszt-tudat?

– Biztosan, de közben meg a szélsőjobbos politikai irányzatok vagy a holokauszt-tagadó irodalom például dermesztően új módon aktualizálja. A magyar családokban, akik ezt elszenvedték, biztosan nem kopik szerintem. A vetítések után is előjön ez. Hogy az én családommal például ez és ez történet. Anyukám most, a film kapcsán mondta el, hogy a faluban, ahol felnőtt, az ő két legjobb barátnője is benne volt ’44-ben a halálmenetben, akik sose jöttek vissza. Eddig erről nekem sose beszélt… Én a hatvanas-hetvenes években úgy nőttem fel, hogy tilos volt az antiszemitizmus, és kötelező volt Semprún A nagy utazás című regénye. Világos volt, hogy hogyan kell gondolkodni a fasizmusról, el kellett olvasni a holokauszt irodalmi vonatkozásait, ismerni illett az alapvető tényeket ezzel kapcsolatban. Az én családom nem volt érintett, de bennem ez a dolog például nem kopik. Én 13 évesen mindenféle előtudás nélkül beleszaladtam Dr. Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam című könyvébe. Ott volt apám könyvtárában. Iszonyú trauma volt… Szóval, én egy ilyen világba születtem, ahol ez megtörténhet. Akkor most hogyan tovább?  Hogy a fiatalokkal mi van ma a holokauszttal kapcsolatban, azt nem tudom. Valószínűleg sok múlik azon, hogy ki milyen tálalásban találkozik a korszak tényeivel.

– Két helyen is úgy írtak a filmről, mint második világháborús filmről, holott szerintem nem az.

– A film a negyvenes évek végén kezdődik, és Sztálin halálának napján ér végét. Szereplőink számára a háború és a veszteségek: a közelmúlt. És nekünk el kellett képzelnünk valahogy ezeket a régi embereket ott, akkor. És szembesülni vele, hogy szüleink, nagyszüleink a negyvenes, ötvenes években valószínűleg másfélék voltak. Hamarabb öregedtek, hamarabb ellobbant a fiatalságuk. Aldo a filmben idősebbnek tűnik a koránál, Klára karikás szemű vékonyka tinédzserből nagyon hamar nővé érik. Filmünk története szempontjából az is fontos, hogy ezek a régi emberek valószínűleg jobban tudták a korlátaikat. Az individuum lehetőségeiről mindenképp szerényebben gondolkodtak. Talán mert a történelem akkora hullámokat vert, amit ma el sem tudunk képzelni.

 – Mit gondol, kinek szól ez film, kiket érdekelhet?

– Nem tudom, ezen így nem gondolkodtam. Az egyik internetes portál kritikája után volt egy vicces opció. Hogy kinek nem ajánlják az Akik maradtak-at. Valahogy így szólt: Aki egy filmtől több izgalmat vár, mint hogy a főszereplők megölelik-e egymást. Szerintem a túlélés nálunk megunhatatlanul aktuális téma. Épp Szabó István mondta egy megnyitón pár éve, hogy ő már tucatnyi rendszerváltást élt túl. Ebben a térségben hatalmas löketekben kapjuk a változásokat, az ember csak kapkodja a fejét, és próbál életben maradni. Magyarországon az embereknek egész technikai arzenáljuk van a túlélésre. És ezt valószínűleg a gyerekeinkre is hagyományozzuk. Hogyan lehet túlélni a legrettenetesebb dolgot, hogy mind egy szálig elveszíted azokat, akiket szeretsz. Például úgy, ahogy Aldo és Klára túléli.

– Tudna olyan filmet mondani, amely ugyanígy, a traumák túléléséről beszél?

– Anélkül hogy a Saul fiához szeretném a filmünket hasonlítani, ott ugye az történik, hogy Saul Ausländer ott, a pokol tornácán, kitalál magának egy gyereket, akihez kötődhet. És ez valamit segít. De Gárdos Péter Hajnali láz című könyvében is felismerjük ezt a makacs túlélő ösztönt. Ráadásul az igaz történet. Ott Gárdos holokauszt-túlélő fiatal apja az, akinek hiába mondja az orvos, hogy hamarosan meg fog halni, ő eldönti, ha törik, ha szakad, ebben a rövidke rámert időben találja meg a boldogságot. A Bizalomban összekerül két ember teljesen ismeretlenül a háborús üldöztetésben. El kell hitetniük a házigazdáikkal, hogy ők férj és feleség. Ezen az életük múlik. És a túlélés rettenetében valahogy egymásba szeretnek. Ami viszont tilos. A magyar filmtörténet tele van túlélő-filmekkel.

– Tóth Barnabástól is kérdeztem, vajon miért jelölünk oly gyakran holokauszt témájú filmeket Oscar díjra.

– Inkább az a kérdés, miért az ilyen témájú magyar filmek ütik meg leginkább az Akadémia ingerküszöbét? A magyar holokauszt köztudottan talán a legtragikusabban ment végbe Európában. Sehol ilyen rövid idő alatt ennyi embert (két hónap alatt közel félmilliót) nem deportáltak. Ha más nem, Spielberg Soah Alapítványának túlélőkkel folytatott interjúi, illetve az ebből készült filmek nyomán erről talán az amerikai közvélemény is tudhat. Talán ez is egy ok lehet. A megrázó téma azonban mit sem ér. Oscar csak abból lesz, ami odaszegezi az Akadémia tagjait a székbe.

A film alapjául szolgáló könyv szerzőjével, F. Várkonyi Zsuzsával itt olvasható interjúnk, a film rendezőjével, Tóth Barnabással pedig itt.

 

támogatás