Redl ezredes, Éliás portás és Grün doktor

Egy birodalom megingása és összeomlása

A Habsburg Birodalom időtlennek tűnt a 20. század elején. Legalábbis ezt sugallták Stefan Zweig „A tegnap világa” című keserédes visszaemlékezéseinek bevezető gondolatai. A csaknem ezeréves monarchiában „mintha minden örök életűnek készült volna”, s a maradandóságnak maga az állam volt a legfelsőbb szavatolója. A császárváros zsidó lakossága, különösen a szellemi, irodalmi, művészeti élet reprezentánsai szenvedélyesen szerették ezt a várost, „elemi erővel élt bennük az alkalmazkodás vágya, így tökéletesen beleilleszkedtek környezetükbe, és boldogok voltak, hogy Ausztria dicsőségére válhatnak; osztrákságukat küldetésnek érezték a világ előtt…”. Mindez párosult az uralkodó – a császár – iránti lojalitással és tisztelettel. Zweig szavait idézve: „’A császár’: nekünk ez a szó minden hatalom, mindenfajta gazdagság foglalata volt, jelképezte Ausztria fennállását, és gyermekkoromtól arra neveltek, hogy ezt a kéttagú szót mindig tisztelettel mondjam ki.” 

A kettős monarchia létéből következően Ausztria császára egyúttal Magyarország királya is volt. Az 1867-es évben nemcsak az osztrák-magyar kiegyezést sikerült tető alá hozni, hanem ugyanezen esztendő végén az országgyűlés az uralkodó támogatásával polgári és politikai értelemben emancipálta a magyarországi zsidóságot is. A kiegyezés korában Magyarország alkotmányos királyai – Ferenc József, majd IV. Károly – a zsidó vallási közösségek feltétlen tiszteletét is élvezték. A Ferenc József személyét övező túlcsorduló áhítat köszönt vissza a katonai szolgálatát az erdélyi hadszíntéren töltő pécsi zsidó nagypolgár, jánosi Engel Róbert 1916. november végi – az agg uralkodó halálát, illetve temetését kommentáló – naplófeljegyzésében is: „Úgy érzem, szinte hogy saját életem egy darabja szállt sírba, annyira megszokott volt a tudat, hogy I. Ferenc József a királyunk; – mennyivel inkább értezhetik most ezt öregebb emberek, kik ’már megették kenyerük javát!’…”  

Az 1914 és 1918 között dúló, minden addigi képzeletet felülmúló emberáldozatot követelő nagy világháború végül összeroppantotta és maga alá temette az örökéletűnek vélt Habsburg Birodalmat is. A soknemzetiségű, soknyelvű és sokfelekezetű birodalom önmagában is heterogén összetételű zsidó lakosságának is szembesülnie kellett a megingással, majd az összeomlással, utóbb a Párizs környéki békeszerződések keretei között kibontakozó új állami keretekkel. 

 

Redl ezredes 

Az első hajszálrepedések a birodalom szilárd támaszának számító – nemzetek felettinek tartott – közös hadseregén belül már a nagy világháború kirobbanása előtt láthatóak voltak. Az 1913-as Redl-ügy a riasztó előjelek közé tartozott. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy Alfred Redl személyében a közös – cs. és kir. – hadsereg egyik magas rangú tisztje lepleződött le a cári Oroszország javára folytatott évtizedes kémtevékenység után, hanem az válthatott ki sokkoló hatást, hogy a vezérkari ezredes a katonai hírszerzés, az Evidenzbüro (Nyilvántartó Iroda) helyettes vezetője, egyben a kiemelt stratégiai jelentőségű prágai VIII. hadtest vezérkari főnöke is volt. Azaz a Habsburg Birodalom helyettes kémfőnöke és egyik legfőbb hírszerzője személyesen kémkedett egy idegen nagyhatalom számára. Ez roppant kínosan érinthette a közös hadsereget, s talán ez a körülmény is közrejátszhatott abban, hogy a leleplezést követően az ügyet „rövidre zárva”, egyúttal számos kérdést megválaszolatlanul hagyva, a legmagasabb körök hallgatólagos jóváhagyásával Alfred Redlt öngyilkosságra kényszerítették. A bírósági tárgyalás elmaradása okán a teljes igazság tehát nem derülhetett ki. 

A Redl-ügy kipattanását követően az antiszemita irányultságú sajtó megkísérelte kijátszani a zsidó ütőkártyát is, noha Alfred Redl nem volt zsidó, és valószínűleg zsidó felmenőkkel sem rendelkezett. A Redl ezredes zsidó származását firtató híradások a Krakkóban megjelenő „Nowo Reforma” információira hivatkoztak. Ezek szerint Alfred Redl édesapja egy morvaországi származású „született Sternburg” lányt vett feleségül, aki egyes híradások szerint zsidó lett volna. Más osztrák, illetve magyar lapok a morvaországi születésű édesanyát – a zsidó származásra utalás nélkül – egyszerűen csak „Sternberg” néven említették. Redl állítólagos zsidó származását néhány hazai sajtótermék is meglovagolta. Az „Egyenlőség” hivatkozott a „Kalocsai Néplap” egyik írására, amely Redl ezredest gúnyosan „Dreifuss vallású”-ként aposztrofálta, miközben a 18. század közepéig visszavezethető adatok szerint apai és anyai ágon egyaránt katolikus vallású felmenőkkel rendelkezett. Redl tehát nem azért hazaáruló, mert zsidó volt, hanem azért lett zsidó, mert hazaáruló volt. – vonta le az „Egyenlőség” cikkírója a következtetést.

A zsidó származás lebegtetése hosszú évtizedeken keresztül tartotta magát. Szabó István nemzetközi sikerű játékfilmjének, az 1985-ben bemutatott „Redl ezredes”-nek a Szabó István és Dobai Péter által jegyzett forgatókönyve a zsidó karakterek szerepeltetése mellett a főhős kezdeti zsidó vonzalmait, illetve kötődéseit is megörökítette. Magát a játékfilmet amúgy Szabó István „a történelem által inspirált fantázia” termékének tekintette. Az egyik jelenetben a fiatal Redl filmbeli barátjával, Sonnenschein doktorral, a zsidó származású ezredorvossal egy alaposan átmulatott éjszaka után, kissé még mámoros fejjel a gőzfürdőben próbál beszélgetni. Az ezredorvos zsidó származásáról szólva felveti Redlnek, hogy legyen ő is zsidó, amire Redl azonnal rávágja: „Jó. Én is zsidó leszek. Nem mindegy?” Ehhez pedig annyit fűz hozzá, hogy édesapja „állandóan a lembergi rabbival kártyázott”, akivel nagyon jó barátságban is volt. S hogy Sonnenschein kedvébe járjon, ezt a következőkkel toldja meg: „Szépek az ünnepeitek. Pészach…” A későbbiekben Galíciában szolgáló Redl tiszttársainak egyike, Sohinszky veti fel Redl zsidó származásának lehetőségét: „Megfordult a fejemben, hogy ez a mi kedves Redl bajtársunk egyszerűen zsidó. Csak éppen nem kaftánt visel, hanem őfelsége egyenruháját.” Az ezt követő jelenetekben előbb egy zsidó kocsmáros bizalmaskodva érdeklődik Redlnél, vajon igaz-e az a hír, miszerint az édesapja révén zsidó származású lenne, majd egy galíciai szálloda éttermében egy kereskedő invitálja péntek esti vacsorára Redlt, amelyen tiszttársa, Ehrlich főhadnagy is jól érezte magát. „Szép nagy családom van, gyönyörű gyermekeim, biztosan jól esik hallani az imát.” A filmforgatókönyv szerint Redl ezután ismeri fel, hogy elejét kell vennie a további szóbeszédnek, ugyanis a laktanyában arra hívja fel tiszttársai figyelmét – Ehrlich főhadnagyot és az ezredorvost meg is nevezve –, hogy „a lakosság izraelita rétegével való túl szoros kapcsolat nem kívánatos.” Mindenkinek el kell döntenie, hová tartozik.

A hadsereg és a tisztikar ugyan „jelenleg nincs elzárva az izraelita származású egyének elől”, de ha valaki a monarchia tisztje, akkor ne élje „a kaftános nyúlkereskedők és pajeszos uzsorások életét.” El kell tehát dönteni, hogy valaki a hadsereg tisztje, vagy szlovák, rutén, esetleg zsidó kíván lenni. Ez az ellentmondást nem tűrő bejelentés nyilván hidegzuhanyként éri Sonnenschein ezredorvost. A cs. és kir. hadseregnek kétségkívül voltak hivatásos állományú zsidó – vagy zsidó származású – tisztjei, törzstisztjei, sőt tábornokai is, még ha nem is nagy számban. A tartalékos tisztek között viszont kiemelkedően magas volt a zsidók aránya. Redl későbbi filmbeli bukásához a trónörökössel, Ferenc Ferdinánddal való beszélgetése is hozzájárul. A trónörökös meggyőződése szerint ugyanis egy konstruált hazaárulási, felségsértési, kémkedési perrel kellene felrázni tespedtségéből a monarchia elkényelmesedett, a liberalizmus szelleme által szétbomlasztott hadseregét. Ezzel a felrázó akcióval az uralkodót is meg lehetne győzni arról, hogy „a hadsereg ütőképessége új szellemet igényel.” A trónörökös a filmforgatókönyv szerint szabad kezet ad Redlnek, ám egy további beszélgetés során arra figyelmezteti, hogy az osztrák-magyar hadsereg erejét és egységét demonstráló koncepciós pernek nem lehet osztrák, magyar, vagy cseh fővádlottja. Zsidó pedig semmiképp sem lehet. „Emlékezzen az egész Európát lázba hozó Dreyfus kapitány ügyre és a magyar Tiszaeszlárra, nemzetközi felháborodást keltenénk, nem is beszélve Őfelsége és a Rothschild bankház kapcsolatairól, ami a birodalom életbevágó érdeke.” S miután a fővádlott horvát és szerb nemzetiségű sem lehet, a trónörökös álnaivan felteszi Redlnek a kérdést: „Magában van magyar vér, ugye?” Redl válasza: „Rutén” felvillanyozza a trónörököst, aki erre kiadja a Redl számára végzetesnek bizonyuló parancsot: „Rutén … Nagyon jó … Na látja! Legyen rutén. Keressen alteregót, Redl.” Redl pedig a filmforgatókönyv szerint végül szépen besétál az önmaga által állított csapdába.   

 

Éliás portás

A felkavaró Redl-ügy inspiráló hatást is gyakorolt, hiszen a kémfőnök lebukása nélkül Bíró Lajos aligha írta volna meg „1913” című, 1913. decemberében már be is mutatott három felvonásos – miként a szerző maga nevezte – történelmi színművét. Bíró Lajos fordulatos katonadarabja egy zseniális magyar kémikus által kifejlesztett, minden háborús konfliktust eldöntő „Hungaritom” névre keresztelt robbanószer birtoklásáról szól, pontosabban arról, hogy a kémek és árulók által megkörnyékezett Törő Pál mérnök a nagyobb nyereség reményében a hazaárulást is megkockáztatva hajlandó lett volna Oroszországnak eladni a robbanószert, amire végül is nem került sor. A kémhistória motívuma nem sokkal később Bíró Lajos több művében is visszaköszönt. Ezen művek hátteréhez hozzátartozik, hogy a nagy világháború idején Bíró Lajos 1914 és 1916 között a Pester Lloyd haditudósítójaként tevékenykedett. Az 1914 és 1915 között keletkezett haditudósítások egy része pedig az orosz fronthoz – ezen belül a galíciai térséghez – kötődött.  A német nyelvű Pester Lloyd 1915. június 13-i számában jelent meg az „Anna, a cseh szobalány” című haditudósítás, amely Tarnow, a hányattatott sorsú galíciai város Hotel Soldinger névre hallgató szállodájának orosz megszállás alatti történetét mutatta be. Az orosz csapatok érkezése előtt a szálloda tulajdonosa, a Bécsbe távozó Soldinger úr a szálloda hűséges portására, a zsidó Elias Bucsac úrra bízta a szálloda vezetését. Csakhogy a cári csapatok tarnowi bevonulását követően, az orosz parancsnokság a cseh szobalányt, Annát bízta meg a szálloda vezetésével. A cselédlányból az oroszok jóvoltából úrinővé előlépő Anna hónapokon keresztül, az osztrák-magyar csapatok visszatérésig vezette a Hotel Soldingert. Részben ez a publicisztika szolgáltatta a hátterét Bíró Lajos több kémtörténetté átalakított szépirodalmi alkotásának is, így „A mélység lakói” című regénynek és a „Hotel Imperial” című színdarabnak, továbbá az annak nyomán kiadott hasoncímű regénynek is. A „Hotel Imperial” a filmvásznat is meghódította: Janovics Jenő 1918-ban Kolozsvárott forgatta le a „Hotel Imperial” című némafilmet, Mauritz Stiller pedig 1927-ben Hollywoodban készítette el a maga „Hotel Stadt Lemberg” című filmadaptációját.

A több variációban és műfajban is elkészült kémtörténet egy meg nem nevezett, a Dunajec folyó közelében fekvő galíciai városkában játszódik az orosz csapatok bevonulása és kivonulása közti hónapokban. A városban rekedt magyar huszárok egyike, Almásy főhadnagy a Hotel Imperial tulajdonosa, Hillinger úr távollétében a zsidó Buttermann Éliás portás által vezetett szállóban tud főpincérként elrejtőzni. A színpadi változat szerint Éliás „kicsi, fürge” és „nem beszél jargonban”. A cári csapatok bevonulása után – mint a valóságban – Éliás portástól Anna, a cseh szobalány veszi át a szálló irányítását. Az orosz főtisztekkel egyidőben érkező új szállóvendégek egyikéről, Tabakovicsról azonban idő közben kiderül, hogy az oroszoknak teljesít kémszolgálatot. Az orgyilkosság gondolatától irtózó Almásy főhadnagyra hárul az a hálátlan feladat, hogy megszabaduljon az osztrák-magyar csapatokra nézve veszélyes információkkal rendelkező Tabakovicstól. Az öngyilkosságnak álcázott gyilkosság fedezésében Anna is közreműködik. A gyanút fogó oroszok végül nem tudják leleplezni, illetve megtörni Almásyt, mert a magyar csapatok Éliás portás legnagyobb örömére visszafoglalják a városkát. A huszártisztként a Hotel Imperialba visszatérő Almásy főhadnagy igazolja a szálloda személyzetét, illetve helytállását, ráadásul rendjel adományozását is kilátásba helyezi az elismeréstől meghatódott Éliás számára.  

 

Grün doktor

A Habsburg Birodalom összeomlásának pillanatát ragadja meg Franz Theodor Csokor „1918. november 3. Az osztrák-magyar hadsereg vége” című drámája, amelynek 1937-ben volt az ősbemutatója a bécsi Burgtheaterben. A színdarabot a hazai közönség a Bárdos Artúr vezette Művész Színház jóvoltából még ugyanabban az esztendőben megismerhette. A cselekmény az Isten háta mögötti karintiai Karavankák hegyvonulat egyik szanatóriumként működő szállójában játszódik, ahol a közös hadsereg sebesült tisztjei lábadoztak. A birodalom különböző nemzetiségeihez tartozó tisztek – az olasz Vanini hadnagy, a magyar Orványi huszárszázados, a szlovén Zierowitz főhadnagy, a karintiai Ludoltz főhadnagy, a cseh Sokal hadnagy, a lengyel Kaminski főhadnagy, valamint Grün, a bécsi zsidó ezredorvos – a zord időjárás miatt jóformán semmit sem tudnak a körülöttük zajló eseményekről, ráadásul a telefonösszeköttetésük is megszakadt a külvilággal. Ennek a különleges összetételű, hónapok óta együtt élő kis csapatnak az antik görög hadtörténetnek hódoló Radosin ezredes a parancsnoka. A lábadozó tisztek unalmukban időnként ugratják egymást, vágyaikról beszélnek, iddogálnak és anyanyelvükön nótáznak. Egyes-egyedül Radosin nemzeti hovatartozását fedi homály, de ez nem véletlen, hiszen az ezredes testesíti meg a nemzetek feletti birodalom eszméjét. Amint ez egyik pohárköszöntőjéből nyilvánvalóvá is válhat. „Bajtársak! Mindenki ugyanazt szeretné – még maga is Sokal, sőt maga is doktor: együttmaradni, úgy ahogy így vagyunk – a Bodeni-tótól a Vaskapuig, a Tátrától le a tengerig, szorosan tartjuk egymást és így soha nem szakíthatnak szét bennünket és a Birodalmat.” Ebben a pillanatban még a nap is kisüt. Az ünnepélyességnek a tábori tarackok távolról hallatszó lövései vetnek véget. S miközben tácsöveikkel a távoli hegyoldalt pásztázzák, egy feléjük integető, bőrzekét viselő matrózt vesznek észre. Pjotr Kacziuk, az osztrák-magyar hajóhad néhány nappal korábban elsüllyesztett zászlóshajója, a Viribus Unitis (Egyesült Erővel) tengerész-szakaszvezetője a görög sorstragédiák hírnökeként toppant be a hegyi szanatóriumba a sokkoló hírrel, hogy a hadsereg 1918. november 3-a – vagyis a padovai fegyverszünet aláírása – óta nem létezik többé. Vége van Ausztria-Magyarországnak – veti oda Kacziuk a színdarab egyik mellékszereplőjének. S amikor helyreáll a telefonkapcsolat, a tengerész elbeszélését addig hitetlenkedve hallgató tisztek is meggyőződhetnek a valóságról. Miközben a tisztek a szanatóriumban lábadoznak, a birodalom darabjaira hullik szét. A birodalom összeomlásával a tisztek többségének nemzeti hovatartozása hirtelen központi kérdéssé válik. A nemzeti ellentétek felszínre kerülését érzékelvén, Radosin ezredes tesz még egy kísérletet, hogy együtt tartsa a tiszteket. „Több voltunk mi már, mint egy nemzet! Évszázadok óta már eggyé váltunk a hétből, és ti most ezt fel akarjátok darabolni…?” S amikor azzal szembesül, hogy szavai nem találnak megértésre – ráadásul az egyik altiszt a tengerész-szakaszvezetővel dezertál –, a tisztekre bízza a döntést. „… döntsék el az urak maguk közt, hogy hová kívánkoznak, oda-e, ahol talán még ember maradhat az ember, vagy ki-ki saját nemzetéhez. (…) magamnak sem marad más hátra, mint – dönteni.” Ezzel otthagyva tiszttársait, a szobájába vonul vissza. S miközben a tisztek azon tanakodnak, vajon hová – azaz melyik országba – is mehetne az „osztrák” Radosin ezredes, a parancsnoki szoba felől lövés dördül el: Radosin ezredes főbe lövi magát. 

A nemzetek feletti birodalom széthullásával, valamint a lábadozó tisztek jól érzékelhető széthúzásával Radosin ezredes elveszti élete értelmét. Radosin ezredes szimbolikus jelentőségű temetésén utoljára még együtt állják körül a sírt a birodalom különféle nemzetiségű tisztjei, mielőtt szétszélednének: parancsnokuk mellett ugyanis a Habsburg Birodalomtól is el kell búcsúzniuk. A tisztek saját nemzetük nevében szórnak egy-egy lapát földet a sírgödörbe. S amikor Grün doktort szólítják, egy pillanatra zavarba jön: „Én? … Milyen föld is? – Osztrák föld!” A szerzői instrukció szerint alacsony, vöröshajú és rövidlátó Grün doktor – Claudio Magris értelmezése szerint – „az utolsó, aki megmarad habsburgiánusnak, aki semmilyen más országban nem találhat magára; őt nem kötik vérségi kötelékek, nem fűtik nacionalista szenvedélyek, tehát ő a letűnt birodalom örököse.” Ha történetesen nem bécsi, hanem pozsonyi vagy krakkói Grün doktor, akkor feltehetően Pozsonyba, vagy Krakkóba megy haza a szimbolikus jelentőségű temetés után. Csokor azonban fontosnak tartotta, hogy a tovatűnő birodalmi eszmét, vagy inkább Ausztria ethoszát egy zsidó vallású bécsi katonaorvos testesítse meg. A temetés után csak ketten maradnak helyben: a gyilkos testvérháborúra készülő szlovén Zierowitz főhadnagy és a karintiai Ludoltz főhadnagy. A nemzetiségi ellentétek ugyanis pillanatokon belül egymás ellen fordítják a korábbi bajtársakat. 

Grün doktor nevezetes temetési mondata – „Osztrák föld!” – nem nyerte el a Burgtheater akkori vezetésének tetszését. Előbb egy módosítást eszközöltek – „Ausztria-Magyarország földje!” – majd néhány előadást követően a Burgtheater igazgatója, Hermann Röbbeling Grün doktor teljes mondatát törölte. A szövegmódosításnak egyébként az volt a célja, hogy a közönség számára egyértelmű legyen, hogy Grün doktor nem a bemutató idején funkcionáló „Ausztria”, hanem a világháború végén felbomlott „Ausztria-Magyarország” nevében búcsúzott az öngyilkosságot elkövetett ezredestől. Úgy tűnik azonban, hogy a hitleri Németország szomszédságában ez is kevés volt.

***

A Habsburg Birodalom megingásának és az összeomlásának traumája a szépirodalmat – s azon keresztül a színház- és filmművészetet – is megihlette. A kortársak saját élményeik és benyomásaik alapján, a későbbi korok szerzői az addig felhalmozott ismereteket is felhasználva örökítették meg ezt a katartikus időszakot. A valóság és fikció termékenyítő keverékéből születő könyvtárnyi irodalomból – a „zsidó” szempontra figyelemmel – néhány műremek alapján kívántam érzékeltetni a megingás és összeomlás korát.