Rédei kabátja

Nicolas Roth (Róth Miklós) visszaemlékezése Tizenhat évesen Auschwitzban címmel jelent meg. A kiváló memóriával megáldott, ma is Párizsban élő szerző már a világháború befejeződése után jegyzeteket készített az iszonyatos megpróbáltatásról, amin keresztülment, de csak fél évszázaddal később írta meg az emlékeit. Bepillantást nyújt a tábor mindennapjaiba, megörökíti a „munkával történő megsemmisítés” borzalmas mechanizmusát. Pontos, eddig csak töredékesen ismert képet rajzol Auschwitz belső, emberi viszonyairól. A könyv Pelle János fordításában, a Debreceni Zsidó Hitközség és a Merkava Kiadó gondozásában jelent meg.

Ahogy telt a december, egyre több társunk tűnt el. A Huta kommandó létszáma csökkent. Közeledett a hónap vége. Egy este, appell után, látom, hogy odajön hozzánk az újpesti Rédei. Szinte felismerhetetlen volt. A magas ember reszketett a láztól. Lefogyott, besárgult, szánalmat keltett. Odalépett hozzám, és megfogta a vállam.

– Beszélnem kell veled.

Ránéztem, vártam. Folytatta:

– Nem bírom tovább. Jelentkezem a gyengélkedőn.

Mindketten tudtuk, hogy ez mit jelent. Kevés fogoly volt, aki élve került ki onnan.

– Hallgass meg, folytatta, cseréljük el a kabátunkat. Az enyém túl jó. A gyengélkedőn biztosan elveszik tőlem. Kár lenne érte. Ha visszajövök, akkor visszacseréljük. Megbízom benned.

Majd hozzátette, hogy a kabát jól áll nekem. A csere után levertebb voltam, zavartabb és szomorúbb, mint Rédei.

A kabátot csak rövid ideig hordtam. Elmúlt az 1944-es év vége. Január első napján, kora délután, fájdalmat éreztem a hasamban. Kezdetben nem beszéltem róla. Majd a fájdalom fokozódott. Már nem tudtam titkolni, annyira kínossá vált. A társaim nem tudták, mit tegyenek. Nem dolgoztam tovább, fogtam a hasam, összegörnyedtem…

Hogyan jutottam vissza a táborba? Pontatlanok az emlékeim. Bizonyára a társaim segítettek, vonszoltak a visszafelé vezető úton. Bizonyos dolgok kihullottak az emlékezetemből. Az esti létszámellenőrzésnél összerogytam, elvágódtam a tizenkettes blokk bejárata előtt, a lépcső első fokán.

Ekkor döntöttem úgy, hogy rábízom valakire a kabátot, amit Rédei adott nekem. Utána már csak azt tudom felidézni, hogy ingben és mezítláb voltam egy nagy helyiségben, és egy csíkos ruhás ember tapogatott, vizsgált, kérdezgetett. Később megtudtam, hogy orosz zsidó orvos volt, Kagannak hívták. Majd azt láttam, hogy másik ember közeledik, fehér köpenyben, de alatta SS egyenruhát visel. Futó pillantást vetett rám, és kimondta az „operáció” szót, meg azt, hogy „morgen” („holnap”). Állapotom dacára megijedtem. Bizonyára Kagan doktor volt az, aki, miután a német elment, megnyugtatott. A tábor keveréknyelvén elmagyarázta, hogy ő fog kezelni, és ha javul az állapotom, „nincs szükség operációra”. Több lepedőbe, illetve nedves rongyba burkolt, és végül az egészre celofánt húzott. Ez idő alatt tovább biztatott. Talán azért, hogy kicsit én is mozogjak. Kijelölte az ágyamat, a kezelőszoba ajtajával szemben.

Vajon rögtön megnyugodtam? Vagy ekkor már valamivel jobban voltam? Nem emlékszem. De elég gyorsan elaludtam. Szerencsére egyedül feküdtem. Csak a helyenként kettesével fektetett betegekkel zsúfolt nagy terem zaja ébresztett fel. Úgy emlékszem, rögtön jobban éreztem magam. Amikor Kagan doktor arra jött, megkérdezte tőlem: „Hogy vagy?”, zavartan azt feleltem, hogy megvagyok. Ekkortól jelentkezett újra az éhség. De nem volt létszámellenőrzés, nem volt hajnali felkelés, nem kellett a kommandóval dolgozni. Ez jót tett, és nappal is ugyanúgy aludtam, mint éjszaka. Közben az éhség sem kínzott.

Negyvennyolc órával azután, hogy a tizenkilences vagy húszas blokkban lévő gyengélkedőre érkeztem, leszálltam a második emeleti ágyamról, és körbejártam a kórteremben. Hallgattam, nézelődtem. Gyorsan megállapítottam, hogy még itt is jelentős a különbség a betegek körülményei között. Voltak kapcsolatokkal rendelkező régi foglyok, különböző betegségekkel, melyeket nem ismertem. Ők bizonyos gyógyszerekhez (szulfamid-készítményekről hallottam), továbbá vitaminokhoz is hozzájutottak, melyek a transzportok révén a magyar zsidókkal jutottak be a táborba. De az emberek legnagyobb többsége nem részesült más kezelésben, mint hogy hagyták őket az ágyban feküdni. Időnként egy SS orvos kijelölte azokat, akik visszamehetnek dolgozni. Azoknak, akiknek az állapota rosszabbodott, vagy nem javult, el kellett hagyniuk a gyengélkedőt. Mi lett velük? Nem akartuk tudni.

Négynapi viszonylagos nyugalom után, ami jót tett nekem a Huta hidegben, esőben és hóesésben végzett munkája után, Kagan doktor figyelmeztetett: itt az ideje, hogy elhagyjam a gyengélkedőt. Még a hét végi ellenőrzés előtt. Így nagy bánatomra el kellett mennem, csíkos ruhában, mely egyáltalán nem illett rám, rongyos volt és piszkos. Sajnáltam a ruhát, amit ott hagytam, mert szinte mániásan vigyáztam rá, hogy mindig tiszta legyen, jó állapotú. Mégis, le kellett mondanom róla, nem tehettem mást, mert érkezéskor elvették tőlem.

Meglepve tapasztaltam, hogy áthelyeztek a tizenhármas blokkba. Rövidesen megtudtam azt is, hogy a Peterson kommandóba vezényeltek át. Peterson.  Ezt a szót félelemmel emlegettük. Ugyanúgy hívták, mint a hasonló nevű vállalatot, és a Huta területen végzett csatornázási munkát. Tudtuk, hogy ez a külső kommandó szedi a legtöbb áldozatot. Félelmetes hírnevének nemcsak az volt az oka, hogy tagjai fáradságos munkát végeztek, de az is, hogy a főkápójuk, egy mindig feketébe öltözött óriás, szörnyű alak volt. Sok fogollyal végzett az ereje és a szadizmusa. Amikor munka után visszatértek a táborba, gyakran láttuk, hogy a foglyok valamelyik társuk élettelen testét vonszolják.  Ez a kép motoszkált a fejemben. Egyedül leszek, a társaim, a barátaim nélkül, az átkozott Petersonban. Kétségbe estem. Rettegtem az újabb, félelmetes megpróbáltatástól, úgy éreztem, meghaladja azt, amit el tudok viselni. De mit tegyek?

Ma már, annyi év után bizonyos, hogy rosszul emlékszem az ezt követő huszonnégy órára. Előzménye volt, hogy mielőtt bevonultam a gyengélkedőre, megismerkedtem egy fogollyal. Bizonyára a Rédeitől örökölt szép kabát hívta fel rám a figyelmét. Négy nappal azelőtt, hogy megbetegedtem, este, az appell után magas fickó szólított meg a tábor főutcáján. Rosszul beszélt németül, rájöttem, hogy a magyar könnyebben megy neki. Nem adtam el neki a szegény Rédeitől örökölt kabátot, de tudni szerettem volna, hogy honnan érkezett. Az is érdekelt, hogyan került az ő korában (huszonöt és huszonnyolc között lehetett) Auschwitzba.

Nagyváradról származott, melyet a magyar hadsereg 1940 foglalt vissza. Jiddisül beszélt, kicsit németül és románul. Amikor megmondtam neki, hogy debreceni vagyok, „szülőföldi gyereknek” nevezett. Ez a kifejezés kissé meglepő volt egy fogoly szájából. A célzást csak később értettem meg, és először, de nem utoljára hallottam. Megismételte, hogy érdekli a kabát, és elmondta, hol találhatom meg, ha mégis el akarom adni. Olyan kommandóban dolgozott, mely nem volt kitéve az időjárás viszontagságainak, és azt is felfogtam, hogy van egy ügyfele, aki megvenné a kabátom.

Miért gondoltam akkor erre a fickóra? Talán azért, mert a beszélgetésünk során arra is célzott, hogy van a városából valaki, aki közel áll hozzá, és a lágerírnoki szobában dolgozik. Talán…

Vagyis az események véletlen egybeesésének köszönhető, hogy életben maradtam. Hogyan találtam meg ezt az embert? Már nem tudom, de megtaláltam. Hogyan sikerült eltölteni az egész napot anélkül, hogy jelentkeztem volna a Peterson kommandóban? Képtelen vagyok felelni. De a lágerírnok munkatársa megnyugtatott, mondván, hogy száz mahorka fejében, amire szert tehetek a kabát révén, el tudja érni, hogy megváltoztassák a munkabeosztásom. Hogy ezt elintézzem, meg kellett látogatnom Löwingert, aki a kabátot őrizte, azóta, hogy bementem a gyengélkedőre.

Úgy döntöttem, hogy a létszámellenőrzés és a kenyéradag kiosztása után megyek el hozzá új helyemről, a tizenhármas blokkból. Ott a szobafőnök nem adta ki a kenyéradagomat, kifogást emelt az én A17140-es számom ellen, és utasított, hogy maradjak mellette. Nyugtalan voltam, azon töprengtem, hogy mi vár rám. A kenyér kiosztása befejeződött, ellenőrizték a számom, és a szobafőnök megkérdezte, miért nem vonultam ki a Peterson kommandóval. Dadogtam valamit. Fel voltam készülve rá, hogy szabotázzsal vádolnak és szigorú büntetést kapok, vagy még rosszabbat. Meglepődtem, amikor kiderült, hogy le kell vetnem a csíkos ruhámat. Majd másnap reggel adják vissza, amikor a Peterson kommandóval munkába indulok.

Ingben és gatyában találtam magam, a facipőm rajtam maradt. „Ho ab!” („Tűnj el!”) mondta a szobafőnök, de nem nyúlt hozzám. Felmásztam a harmadik emeleti ágyamba, de nem aludtam el. Kővé dermedtem, furcsa testhelyzetben. Négy lábra álltam, azaz a kezemre és a térdemre támaszkodtam. Órákig gondolkodtam. Újra és újra. Szemügyre vettem minden lehetőséget. Mindenekelőtt meg kell látogatnom a barátaimat a tizenkettes blokkban és beszélnem kell Löwinger Lacival.  Ez ruha nélkül nem lehetséges. Mégis, meg kell tennem. De hogyan? És mikor?

Az egyetlen alkalom lámpaoltás után adódott. Alsóneműben nem hívhattam fel magamra a figyelmet. Meg kellett várnom, amíg nyomorúságom szegény társai leszállnak az ágyaikról, és pisilni mennek. Minden éjjel ugyanez történt. Éjféltől kezdve, sőt, még előbb megkezdődött a szüntelen vándorlás, mely egész éjszaka tartott. Felvették a facipőjüket. Felvillanó árnyékok szálltak le az első, a második és a harmadik emeleti ágyakról. Ez nem ment zaj nélkül. A foglyok eltompultak a fáradtságtól, meggyengültek a hónapok óta tartó alultápláltságtól, a keserves munkától. Amikor útra keltek, rosszul megerősített facipőjükkel súrolták a padlót. Lementek a beton lépcsőn, tántorogtak és összeütköztek, szitkozódva mentek le a földszintre, ahol a latrinák voltak.

Megvártam a pillanatot, és közéjük vegyültem. Ugyanúgy viselkedtem, mint ők, borzongtam a hidegtől, de nem akartam takaróba burkolózni. Szűkös volt a rendelkezésemre álló idő, figyeltem, nehogy elmulasszam az alkalmat. A lehetőséget, hogy kapcsolatba lépjek Löwingerrel, megtaláljam, és elmagyarázzam, mit várok tőle. Egy hete hagytam el a barátaimat, amikor a gyengélkedőre kerültem.

Utólag sokat gondolkodtam rajta, mekkora szerencsém volt, hogy odaértem. Azon az éjszakán mindenképpen meg kellett találnom a barátaimat, hogy megkapjam a kabátot. Továbbá találnom kellett valakit, akinek van marhorkája. Továbbá kellett, hogy legyen egy másik kabátja, akár rongyos is, amit Löwinger felvehet. Mindebben sok volt az ismeretlen tényező.

Tartottam tőle, hogy beteljesedik a végzetem, elmerülök a láger örvényében. Eltűnök, mint annyi társam a hat hónap alatt, amióta Auschwitzban vagyok. Mégis, túl akartam élni. Előző életem képei rendre visszatértek. Kicsinek, jelentéktelennek, porszemnek éreztem magam, ami bármikor elrepülhet, eltűnhet. Nem akartam elhinni, hogy így végzem én is. Hiszen már szinte vége van a háborúnak,  ennek a lidércnyomásnak, és olyan közel a felszabadulás. Hinni akartam benne, egész lényemmel.

Már elmúlt éjfél, talán egy óra is. Hirtelen kiegyenesedtem. Nyomasztott a Peterson kommandó látomása, kápójának félelmetes arca, akit előző nap láttam. Éreztem, hogy egyedül, a társaim, az ő erkölcsi támogatásuk, törékeny jelenlétük nélkül nem tudok kitartani. Nekik köszönhettem, hogy egészen mostanáig elviseltem a Hutát, a napról-napra tovább súlyosbodó őszi esőket, majd a rideg telet. Hányszor vártam kétségbeesetten, hogy múljon az idő, óráról-órára, percről-percre, hogy a nap végére érjünk!

Nem voltam képes egyedül, elszigetelten élni a többi rabszolga között. Nem tudtam volna úgy elviselni a nyomorból és szenvedésből álló életet, hogy nem ismerem fel a veszélyeket és kockázatokat. Végem van, gondoltam, ha nem számíthatok a társaimra és éberségükre, mely az enyémmel társulva lehetővé tette, hogy megmaradjak. Nem! Úgy tűnt, hogy egyedül még néhány napig sem tudom kibírni, nincs esélyem rá, hogy álljam a sarat.

Összeszedtem minden erőmet. Meg kellett próbálnom. Leszálltam harmadik emeleti ágyamról, felhúztam a facipőmet. Kimentem a lépcsőházba, le a lépcsőn, azok közé keveredve, akik a földszinti latrinába igyekeztek. Ott egy pillanatra megrémültem: azt hittem, hogy a kívülre nyíló ajtót bezárták. Közelebb mentem. Előző éjszakákon láttam, hogy tárva-nyitva van, de most be volt húzva. Szerencsére gond nélkül kinyitottam. Épp velem szemben, a tábor főútjának túloldalán, a szögesdrót reflektorának fénye megvilágította a tizenkettes blokk ajtaját. Elindultam. A jeges hóval borított talajon igyekeztem a lehető legkisebb zajt kelteni a facipőmmel. Nem néztem sem balra, sem jobbra, nem akartam veszélyre vagy tilalomra gondolni. Néhány lépés múlva a szemben lévő ajtó előtt álltam. Bár csak ing és hosszú gatya volt rajtam, nem éreztem a hideget. Csak a kötelességet, hogy ki kell másznom a bajból. Felmentem a lépcsőn a 12A felé. Újra találkoztam a foglyokkal, akik a vizeldét keresték, vagy onnan jöttek vissza. Elvegyültem közöttük. Egyenesen a társaimhoz mentem. Pillantást vetettem a harmadik emeleti ágyra, ahol alig egy hete még én aludtam. A félhomályban azonosítottam a barátaimat. Megráztam Löwinger Laci vállát. Rögtön megismert, és beszélgetni kezdtünk. Világosan és röviden elmagyaráztam a helyzetet. Megnyugtatott. Meglepetésemre ismerte a nagyváradi fickót, aki intézkedhet az ügyemben. Úgy hívta: „Acélfog”. (Valóban állandóan mosolygott, kicsit tikkelt, és ilyenkor kivillantotta fehér fémmel borított metszőfogait.)  Talán egy kicsit izgatott voltam. Löwinger az idősebb tekintélyével biztatott. Ekkor már hittem a közbenjárás sikerében? Ezt a kérdést azóta sokszor feltettem magamnak… Minden esetre megnyugodva mentem vissza a 13A blokkba.

Különös módon nincs emlékem a visszaútról.  Sem a következő percekről. De reggel visszaadták a csíkos ruhámat. Valószínűleg jelen voltam a reggeli gyülekezőn. Az emlékezetem újra kihagy. Hogyan helyeztek át délután a tizenkettes blokkba? Hallottam, amint a számomat üvöltik: „A17140”. Remegve jelentkeztem. Semmit sem mondtak. Türelmetlenül ácsorogtam, elképzeltem a rám váró büntetést. Majd jött egy fogoly és közölte, hogy a tizenkettes blokk szobaügyeletese magához vette az A17140-es számú foglyot. „Komme mit”, parancsolta nekem. Követtem. Ugyanazt az utat tettük meg, amit előző éjjel ingben és gatyában már megjártam.

A tizenkettes blokkban a földszinten jelölték ki az ágyam. Jóval kisebb szobában, mint az első emeleti hatalmas helyiség, melyet megszoktam. Semmit sem mertem mondani vagy kérdezni. De a kísérőm lágernémetséggel közölte:

– Te a DAW éjszakai műszakjában dolgozol!

Majd néhány másodperc múlva hozzátette:

– A létszámellenőrzés után a DAW-ba mész!

Megértettem, hogy be vagyok osztva a DAW üzembe, ahol éjjeli munkás leszek.