Rabbinikus levél a szépségről

Írta: Uri Asaf - 2008-01-12 Rovat: Kultúra-Művészetek

A bibliai időkben „készen kapott” zsidó művészet teljesen más, mint amelyet az ókori kelet addig ismert. A legfontosabb különbség a képtilalom. A megkülönböztető képtilalom törvénye a második parancsolat. A mózesi tiltás bálványokra, idegen istenekre vonatkozik. A héberek sokáig nem „értek fel” láthatatlan istenükhöz, és semmi nem riasztotta el őket attól, hogy a bálványokban találjanak vigaszt. Az alábbi írás szerzője Ávráhám Jichák Kook, a mandátumi idők első askenázi főrabbija, később a Merkáz Há-Ráv elnevezésű jesíva alapítója, de elsősorban vallási gondolkozó és Talmud-tudós. Összegyűjtött írásai „Orot” (Fények) címmel jelentek meg, melyben Kook olyan „élő”isteni forrásról tanít, melynek visszautasításától a világ szerencsétlen. Isten tagadása egyenlő a teljes sötétséggel.

1906–ban, Jaffáról, levélben üdvözli az első héber művészeti akadémia, a „Becalel” megalapítását. A levél az ortodoxia meglepő és új és patetikus kinyilatkozása a művészet elképzelt szabadságáról. A zsidó vallás többé nem „fertőzött” bálványimádással, elég erős ahhoz, hogy a mózesi parancsolat szellemét „felülbírálva” alkosson, még akár faragott képet is. A nemzet újjászületését siettető lelkes pátosz mellett a levélben megtaláljuk az ortodoxia szigorát, az emberi képmás ábrázolására vonatkozó, és a Talmudban megismételt halahikus tilalom fenntartását, és azt a követelést, hogy a Művészeti Akadémia rabbinikus tekintély ellenőrzése alatt álljon. Száz év távlatából az alábbi levél olyan utópiának tűnik, mely jó és őszinte szándéka ellenére semmilyen módon nem befolyásolta a zsidó művészet útját.

1903-ban Boris Schatz, a Szófiai Királyi Akadémia tagja azt javasolta Theodor Herzlnek, hogy alapítsanak képzőművészeti főiskolát Izrael földjén. Erről határozatot hoz a bázeli Hetedik Cionista Kongresszus, és 1906-ban megalapul a Jeruzsálemi Becalel Művészeti Akadémia.

I. Kook rabbi levele[1], a Jeruzsálemi Becalel Művészeti Akadémia alapításának alkalmából, 1906-ban*

A ködön keresztül magányos fénysugár világít napjaink komor világára. Testvéreinket a szétszóratás különböző helyein tohu va bohu és sötétség sújtja. Vérontás, letiport testek, szétvert koponyák, kifosztott házak, elrabolt értékek. Népünk vadak prédája, kik mindent eltipornak, nincs, ki segítséget nyújtana. Odalett a testvérbaráti szeretet reménye, a védelmező kar. Ó, a szabadság szerelmesei! Akik nehéz időben szembe fordultak velünk, és „de nem volt fájdalmuk József romlása miatt”[2]. Az ifjú zsidók szabadságmozgalma, erőfeszítése mit sem segít – ők amott a vérző Oroszországban mindent elfelejtettek, akár egy régi adósságot, mely felett smitá és jovel (szombat-év és jubileum) is elmúlt – „a homályba taszítva.”[3]

De lám, hűvös vízsugár gyógyítja a törött csontokat: „Erec Jiszráel magához tér”. Bár az ébredés lassú, nagyon is az, bár cammog és szüneteket tart, mindenesre magához tér, arcán az újjászületés rügyei, olyan, mint aki szépet látni vágy.

Az ébredés kiemelkedő példája, melyet az önök tisztelt iskolája hirdet: „a héber művészet újjászületése Erec Jiszráelben”. Boldogító jelenség, lenyűgöző látni tehetséggel teli testvéreinket, a szépművészet bajnokait, akik megbecsült helyet találnak a mindennapi élet tágas sugárútjain. Égi szellem hozta őket Jeruzsálembe, szent városunkba, mely pecsét szívünkön, szépséges virágokkal díszítik, hogy dicséretére váljanak, hasznára és áldására.

Erre a jó jelre mindenkit boldogság tölt el, fiatalt, öreget egyaránt, azt is, aki komor, akit létünk súlyos kérdései zaklatnak. A kedves és szeretett „leányzó”, aki hosszas betegség után krétafehér arccal, lila ajkakkal kesereg, forróságtól borzong. Remeg, de lám felnyitja szemeit, már-már pecsétként zárt, szigorú, keskeny ajkai is kinyílnak, kis kezei az élet jeléül mozdulnak, vékony és tiszta ujjai a levegőbe rajzolnak, cselekedni vágynak. Ajkába visszatér az élet színe, és fájdalmas hangot hallat: „anyu, a babám, kérem a babámat, a kedves babámat oly rég láttam”. Ó boldogság és öröm, mindenki boldog, boldogok a szülők, a testvérek. Boldogok az öregek, kik az évek során elfelejtették gyermekeik játékait. „Sosáná kéri a babáját”. Isten segedelmével, ez jó jel. Biztosan lábadozik. Már láztalan. Remény van arra, hogy Sosáná életben marad, felnő és szép leányzóvá cseperedik. A játék az első, de ezután még és még kérni fog. Lelke, teste megerősödik, de gyógyszerre, táplálékra is szükség lesz, levesre, húsra, kenyérre, ruhára, fátyolra, diadémra, tanárokra, tollra, könyvekre, munkára, és így tovább. E dolgok láttán mindenki örvendezni fog. A szülők szemében örömkönnyek, a fiatalabb testvérek tapsolnak, és táncra perdülnek. Egyik a másiknak suttogja, a kis Sosáná, a szépséges, a kedves, lám már babázik!

Ó te imádott Jeruzsálem, ,,Sosánát Há-Ámákim”[4] (a völgyek lilioma), Cion lánya, drága leányzó, hosszú és szörnyű száműzetés betegségétől gyötört. Fiai elfeledték, sokak szíve feladta a reményt, az érette való életet. De az élet forrása finom remegéssel járja át az elgyötört és beteg csontokat, szépséget keres, művészetet. Ez nem a megfelelő idő, mondaná a számítgató, ennél van fontosabb tennivaló, egyéb kötelesség. Igen, bőven van, de a fiai szívéből jön a kérelem, melyet Ő, a saját lelkéből fakasztott rájuk, a kívánság az élet, a remény, a megváltás és vigasz jele. Milyen jó tudni, hogy e jel nem tartalom nélkül való, hanem mindent magában foglal, és minden szempontból áldásos. A szépművészet hívatása áldást hozhat és fellendítheti a Szentföldön élő testvéreink, és családjaik megélhetését, „és lészen gyümölcse eledelre, levele pedig gyógyításra”[5]. És kifejleszti a szépség iránti érzéket is, melyhez Cion drága gyermekeinek annyi tehetsége van, számos lelket felüdít a szomorúságból, világos és ragyogó képet nyújt az életről, a természetről, a munkáról, a munka becsületéről és a szorgalomról. E becses elvek minden héber lelket az öröm érzésével töltenek el.

A jó remény, mely új és tisztelt iskolátok láttán a szívemben lakozik, bátorsággal tölt el, de mondani szeretnék valamit tisztelt uraim, kedves testvéreim. Mondandóm az alkotás és a művészet témakörétől eltérően, a rabbinikus világ horizontjáról ered. Remélem, szavaim hasznotokra válnak. Csekély tudással, félretolva utunkból az akadályt, máris a lelkünk tökéletesítéséhez kezdhetünk. A ragyogás, a szépség felé, hogy népünk sikerrel járjon országában és szent városában. A mű, az alkotás szépsége, az emberi kéz tevékenységében jut kifejezésre, mely a művész és világa közötti kapcsolat kifejezése. E kapcsolatban vigyáznunk kell az elragadtatástól, a túlzásoktól, akkor is, ha nemes dologról van szó. A mikrá kódes (szentírás) igazsága útmutatóul szolgál: „Ne légy szertefölött igaz”[6]. A bölcsesség, életünk fénye de azt is mondjuk: „s ne mutatkozzál bölcsnek túlságosan”[7] . „Mézet sokat enni nem jó[8]” – e szabály arra int, hogy soha ne váljunk az eszme rabjává oly mértékben, hogy annak mélységeiben elmerülve, rajtunk való hatalmát ne legyünk képesek korlátozni. E korlátozás jó célt szolgál, sőt finom, gyengéd, kellemes és szép, mintha „bekerítve liliomokkal (lennénk)”[9]. „Még a liliomból készült kerítésbe sem hasítanak rést”[10]. Izrael beéri a liliomból készült kerítéssel, a vörös fonállal[11], mely magában hordozza az eszmével kapcsolatos korlátozás pecsétjét, a törvény szellemét: „mert magas őrködik magas fölött, és legmagasabb van fölöttük”. [12] A törvény egy bizonyos ponton kinyilvánítja akaratát és kifejezi elégedettségét, anélkül, hogy az emberi szellem szabadságát sértené, s ehhez nem kell se vasszigor, se kínai fal.

Mikor ősi népük a világra jött, körülötte az emberiség még vad csecsemőkorát élte, szelídítetlen szépérzékével leigázva a világot. De mivel a tudás és az erkölcs forrása zárva volt előtte, a szépség édes piskótává és részegítő itallá vált. A bálványimádás, minden csúfságával egyetemben, vértől csepegő kezeibe vette a művészet kedves virágát, azt megfosztva minden tisztaságától. De Izrael bátran és büszkén követte az igazság útját, hogy kedves „liliomát”megmentse, hogy kellemét és szépségét semmi ne sértse, hogy ne essen prédául a bálványimádók durva kezeinek. „Az Úr a Sinai hegyről jött, és Szeirből támadt fel nékik; Párán hegyéről ragyogott elő” (5 Mózes 33,2). Jobbjával eltaszítja, a baljával magához közelíti: „ne csináljatok én mellém ezüst isteneket, és arany isteneket se csináljatok magatoknak.” (2 Mózes 20,19). „Ne csinálj magadnak öntött isteneket”(2 Mózes 34,17) – és mind ezen felül: „Imé az Úr név szerint hívta el Becalelt, a Húr fiának Urinak fiát, a Júda nemzetségéből és betöltötte őt Istennek lelkével, bölcsességgel, értelemmel és tudománynyal minden mesterségben”. Hogy tudjon kigondolni mindent a mit aranyból, ezüstből és rézből kell csinálni; És foglalásra való köveket metszeni, és fát faragni; és minden mesterséges munkát végezni. Azontúl alkalmatossá tette arra is, hogy tanítson, mind ő, mind Aholiáb az Akhiszamák fia, a Dán nemzetségből. Betöltötte őket bölcsesség lelkével, hogy tudjanak mindenféle faragó, és kötő, és hímző munkát készíteni, kék és bíborpiros, karmazsinszínű és lenfonalból, és takácsmunkát, a kik készítenek ilyenféle munkát és kigondolnak mesterműveket”, (2 Mózes 35, 30-35).

A zsidóság, nagy győzelme után, a bálványimádás szokásai fölé kerekedve, az Ő dicsőségét hirdető, világraszóló jelet hagyott maga után – a Tóra és a hagyomány jeleit. E tanítás hirdeti és megörökíti a múltbéli győzelmet, és a jövőbe vetett reményt.

A ipar- és képzőművészet tágas tere Izrael számára nyitott és megengedett. Egyetlen szabály, egy fenntartás marad, mely szellemében sokat mond, de alig sérti a művészetet, és annak számtalan fontos ágazatát: „minden képmás megengedett, kivéve az emberé”.[13] Itt pusztán olyan képmásról van szó, mely a képből kiválik, (illetve dominál). Ezzel kapcsolatban javasolható egy okos megközelítés: az utolsó simításoknál (ahol a tiltás állapota fellép), olyan művésztárs segítsége, aki nem tartozik Ábrahám szövetségébe. Valójában a művészet széles skálájában ez az egyetlen megkötés, de ettől gazdagsága sértetlen. A bálványimádást szolgáló képek – régi és a mai időké egyaránt, a keresztény világé. Izrael számára ez mindig idegen marad.

Helyén való és számunkra szent kötelesség, hogy a nemzeti művészet kincsesházában, Istenünk szent városában, ne legyenek ilyen szobrok. Szép dolog lenne, ha az Akadémia, a felvilágosult héber világ előtt, reményeink városában, nemzeti nagyságunk színhelyén kijelentené, hogy a nemzeti érzés, a vallás, és a művészet szellemével töltött munkáját a Tóra bölcseinek előírása szerint végzi, akik Erec Jiszráél népének kiváló és bölcs tudósai.[14]

Testvéreim, biztosak lehettek abban, hogy e csekély elővigyázatosság csak a ti célotokat szolgálja, mely mindnyájunk vágya, kik szívünk szerint népünket és országunkat szeretjük, annak dicsőségét és felvirágozását kívánjuk. Az áldás és haszon ettől nem csökken, iskolátoknak ebből nem fakad hátránya.

Az Akadémia csak akkor hozza meg a várt gyümölcsöt, csakis akkor, ha falai között nem terem semmi olyasmi, amelyet szent vallásunk szellemi akadálynak tekint. Tisztelt szándékotok bizonnyal a teremtés, és nem a rontás, az építés és nem a pusztítás, biztos vagyok benne, hogy megfogadjátok szavaimat, melyek szerető szívből jönnek. Vágyaitok megvalósulására tisztelettel nézek.

* A bibliai idézetek az IMIT- Bibliából (teljes kétnyelvű Biblia 2 kötetben) valók. Újra kiadta a Makkabi Kiadó Kft. Budapest, 1994.

Héberből fordította és a bevezetővel ellátta Uri Asaf.

Jegyzetek

[1] A www.atid.org honlapon található eredeti szöveg fordítása

[2] Ámosz, 6,6

[3] Jesaja, 8,22

[4] Énekek éneke, 2,1

[5] Jechezkél 47, 12

[6] Kohélet (A Prédikátor Salamon Könyve) 7, 16

[7] u.o.

[8] Pédabeszédek (Bölcs Salamonnak példabeszédei), 25, 27

[9] Énekek éneke, 7,3