Precíz életrajzok, avagy a Rabbiképző történetének rövid enciklopédiája

Egy évvel ezelőtt, a szukkot ünnepét megelőző napon hunyt el Oláh János, az OR-ZSE egykori rektorhelyettese. Posztumusz megjelent könyvéről, az Új zsidó Plutarkhoszról írt recenzióval emlékezik rá utódja a rektorhelyettesi pozícióban, Biró Tamás. 

Párhuzamos Plutarkhoszok

„Összefoglalta – úgy mondják – művében a hellén régiség tökéletes képét, s annak egyszerű és vonzó formát adott, mely kiválóan alkalmas arra, hogy azt megismertesse és megszerettesse. Hivatott magyarázója volt a hellén múltnak, történetének, vallásának, erkölcsének, tudományának. Ezt a múltat pedig nem magyarázta mint valami holt dolgot; ellenkezőleg, mély meggyőződéssel arra törekedett, hogy azt a jelenhez közelítvén, folytonosságát éreztesse” – e szavakkal indítják a kötet szerkesztői a Népszerű Zsidó Könyvtár c. sorozat (szerk. Bánóczi József és Gábor Ignác) új alsorozatát 1923-ban, Zsidó Plutarchos címmel.[1] A fenti szavak Plutarkhoszra,[2] az i. sz. 1-2. századi görög szerzőre vonatkoznak, aki Párhuzamos életrajzok címmel írta meg a görög-római világ híres államférfiai életét, a mitológiai Thészeusztól és Romulustól saját koráig.

Az ókori elődhöz hasonlóan, a száz évvel ezelőtti kezdeményezésnek is célja „[i]smertetni (…) nagyjainkat munkájukban és közéleti szereplésükben; fölmutatni a ragaszkodást, mellyel eszményeiket és a szeretetet, amellyel népüket szolgálták. Nem idealizált képeket akarunk adni, hanem a való élet embereit bemutatni, akiket az ifjú- és a férfikor, a kegyelet és az igazság egyaránt ideálisoknak ismer el. És általuk eljuthatunk múltúnk megismeréséhez, saját magunk megbecsüléséhez.” Habár „Plutarchos ötven életrajzot írt; a mi Plutarchosunk – ha a közönség is úgy akarja – tízszer annyival sem lenne kénytelen a fénylő sort befejezni” – olvassuk a programalkotó Előszóban az első kötet elején, amely három életrajzot tartalmaz hatvan oldal terjedelemben és három képpel: Löw Lipótét, Gabriel Riesserét és Leopold Zunzét. A szerzők a korabeli neológia vezető tudós rabbijai: Venetianer Lajos, Fischer Gyula és Blau Lajos, akik a tizenkilencedik századi magyar és német zsidóság három prominens alakjának – ketten közülük rabbik, a Wissenschaft des Judentums mozgalom kiemelkedő alakjai, egy pedig jogász és politikus, a zsidók emancipációjának az élharcosa – állítottak így emléket. A sorozat második kötete az 1877-ben megnyílt pesti Rabbiképző első triászát mutatja be: Bacher Vilmost (Heller Bernát tollából), Bloch Mózest (Guttmann Mihály dolgozata) és Kaufmann Dávidot (Edelstein Bertalan tanulmánya). A sorozat sajnos megszakadt, így nem teljesedhetett ki a két háború közti neológia „történeti panteonja”.

Oláh János (1959–2020), az OR-ZSE egykori rektorhelyettese posztumusz megjelent könyve, az Új zsidó Plutarkhosz (Gabbiano Print Nyomda és Kiadó Kft., Budapest, 2020.) folytatni kívánja ezt a hagyományt, méghozzá egy cikk­gyűj­te­ménnyel – idézve a kötet alcímét – „[a]z Országos Rabbiképző Intézet és jogutódja, az Országos Rabbiképző–Zsidó Egyetem tanári karának elnökéről, ügyvezető igazgatóiról, igazgatóiról, főigazgatóiról és rektoráról.” Az előszó szerint a szerző célja az, hogy az intézmény vezetőinek „rövid életútját bemutassuk, kitérvén jelentőségükre, műveikre és szerepvállalásaikra, amelyet az Intézmény fejlődésének és megőrzésének érdekében kifejtettek” (p. 8). A régi és az új zsidó „Plutarkhosz” így húzza meg közösen (Bloch Mózes és Bacher Vilmos duplázása, valamint két németországi előfutár szerepeltetése mellett)

a magyar neológia szellemtörténetének vezérfonalát.

Az 1894 és 1900 között, Kacskovics Kálmán fordításában megjelent Párhuzamos életrajzok illusztrációi inspirálhatták a Zsidó Plutarchos kiadóit arra, hogy képekkel gazdagítsák az egyébként low-budget kötetet. Ugyanezt a mintázatot követi az Új zsidó Plutarkhosz is: mindegyik fejezetet egy-egy fekete-fehér fénykép előz meg. Ezek a képek életre keltik a kötet szereplőit, személyiségük megelevenedik az olvasó számára.

Bár mindegyik személyről egyetlen képet látunk, összességében kiadják a Rabbiképző komplexitását: látunk neológ rabbit ornátusban és tudóst könyvvel; ki karosszékben ül, ki meg szószéken áll, vagy éppen konferencián ad elő; kinek nyakkendő, kinek tálesz van a nyakában; ki hajadonfőtt, ki fejfedővel. A képek, összhangban a szöveggel, bemutatják azt a sokszínűséget, ahogyan a Rabbiképző vezetői az elmúlt 140 évben egyszerre jelenítették meg életmódjukban és munkásságukban a vallást és a tudományt, a hagyományt és a modernitást, a zsidóságot és a magyarságot. A figyelmes olvasó észreveszi, mennyire eltérő „hőseink” családi háttere, neveltetése, személyisége, ízlése és – helyenként – teológiai álláspontja, sokféleségükben mégis egy egységes neológ tudományosságot jelenítenek meg Oláh János narratívájában.

Plutarkhosz párosával mutatja be főhőseit: a görög és a római történelem egy-egy alakja jelenik meg egy-egy „kötetben”, majd a két párhuzamos életrajzot a két személy összehasonlítása követi. A Népszerű Zsidó Könyvtár sorozat megjelent köteteiben hármasával találjuk az életrajzokat, a kapcsolatot közöttük legfeljebb az előszó teremti meg. Oláh János kötetében a Rabbiképző történetéről szóló nyitó tanulmány (pp. 9–20) tölti be ezt a szintetizáló funkciót, azaz a lineáris intézményi kronológia, nem pedig az életrajzok „párhuzamai” strukturálják az egyetlen kötetet. Olyannyira így van ez, hogy az egyes életrajzok azzal érnek véget, hogy az adott személy „átadja a stafétát” a Rabbiképző következő vezetőjének, míg a halálozási adatokat legtöbbször nem a végén, hanem az életrajz korábbi részeiben kell keresni.

Adatgazdagság

Azt, hogy itt egyetlen narratíváról, a Rabbiképző archontológikus történetéről van szó, jól szimbolizálja egy szokatlan szerkesztői döntés: a lábjegyzetek számozása nem kezdődik elölről minden egyes fejezet elején, hanem Plutarkhosz bemutatásától (1. lábjegyzet) a Vajda Károly rektort kinevező köztársasági elnöki határozatig (600. lábjegyzet) egybefogják a 158 oldalas kötetet. Ezek a jegyzetek – Oláh tanár úr korábbi munkáiban megszokott módon – hihetetlenül gazdagok, részletesek, szinte túlzsúfoltak.

A szerző érezhetően minden olyan információt meg akart osztani az olvasóval, amellyel valaha találkozott – ellentétben más szerzőkkel, akik az információ egy részét félretennék egy következő publikáció céljaira. A fogalmak magyarázatai a zsidóságot alig ismerők számára is érthetővé teszik a szöveget,[3] míg a bibliográfiai hivatkozások a kutatók számára nyújtanak útmutatást. Így keveredik egyetlen bekezdésben a szíve mélyén néptanító tanárember által írt ismeretterjesztés és az egyetemi professzor, egykori rektorhelyettes tudományos munkássága.

A precíz adatgazdagság az egyes életrajzokban is visszatükröződik, kezdve ott, hogy szerzőnk nem csak a „kanonikus” igazgatókat mutatja be (Bloch Mózes, Bacher Vilmos, Blau Lajos, Guttmann Mihály, Lőwinger Sámuel, Róth Ernő, Scheiber Sándor, Schweitzer József, Schöner Alfréd), hanem – tudatosan rövidebb terjedelemben – az átmenetileg kinevezett ügyvezetőket, megbízott igazgatókat is (Bánóczi József és Fischer Gyula, Hevesi Simon, valamint Salgó László). Az egyes életrajzok – professzoronként eltérő arányokban – ismertetik az alapvető életrajzi elemeket (családi hátteret, tanulmányokat, szakmai pályafutást a Rabbiképzőben betöltött funkció előtt, kitüntetéseket stb.); a Rabbiképző történetében betöltött szerepet; valamint a tudományos munkásságot is. Utóbbi keretében Oláh János néha kimondottan bő teret szán egy-egy mű ismertetésére. Extrém példaként nézzük meg Guttmann Mihály Das Judentum und seine Umwelt c. könyvének (Kövér András által) magyarra fordított – korábban nem publikált, ezért az olvasó érdeklődésére feltételezhetően számot tartó (vö. p. 109 n. 403) – részletes tartalomjegyzékét (pp. 103 – 109 [!]). Más esetekben hosszú idézeteket olvashatunk egy-egy magyarul megjelent műből vagy mások visszaemlékezéseiből, az utókor értékelő szavaiból. Oláh János ebben a vékony, mégis lexikonszerű könyvecskében könyvtárnyi forrást gyűjtött össze nekünk, az utókor számára, tanulmányai az egyes professzorokról kiváló kiindulási pontot jelentenek a jövő kutatói számára.

Úgy vélem, a kötet sokat profitálhatott volna abból, ha a fejezeteket a szerző alfejezetekre bontja. Így az egyes életrajzok egységesebb struktúra szerint épülhettek volna fel, bizonyos információk pedig a fejezetek függelékébe kerülhettek volna (beleértve a lábjegyzetekbe zsúfolt szakirodalmi útmutatókat). Ugyanakkor – mint említettem – a könyv egészének a koherenciáját éppen az egyes fejezetek tudatosan megszerkesztett lezárása adja: annak bemutatása, ahogyan az ismertetett személy halálát vagy nyugdíjba vonulását követően az utóda a helyére lépett.

Epilógus

A Zsidó Plutarchos I. kötetének végén ezt olvashatjuk (p. 59): „Néhai Dr. Venetianer Lajos, újpesti főrabbi e tanulmányát a szerkesztő kértére egyenesen a Zsidó Plutarchos számára írta meg. A nagyérdemű tudós és író egyik utolsó munkáját veszi itt az olvasó.” Oláh tanár úr posztumusz megjelent könyvét a másik kezünkben tartva, kétszeresen is fájdalmas e sorokat olvasni.

Az OR-ZSE 2020 júniusában tartott szenátusi ülésén, amelyen romló egészségügyi állapotára hivatkozva átadta az egyetemen betöltött funkcióit utódainak, szellemi végakaratként azt kérte, hogy a jövő hallgatóit ismertessük meg a Rabbiképző múltjával.[4] Posztumusz megjelent kötete, az Új zsidó Plutarkhosz – Oláh János személyiségét tükröző enciklopédikus gazdagságával – megteremti az alapot végakarata teljesítéséhez. Ahhoz, amit az Előszó végén (p. 8) feladatul tűz ki elénk: „az Országos Rabbiképző Intézet és jogutódja, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem múltjának megfelelő értékeléséhez, amely a jövő alakulásában is fontos szerepet tölt be.”

(Biró Tamás nyelvész-hebraista, az OR-ZSE tudományos rektorhelyettese)

Jegyzetek

[1] A két kis kötet digitalizálva megtalálható a Magyar Nemzeti Digitális Archívumban (Manda), az OR-ZSE könyvtára jóvoltából: https://mandadb.hu/tetel/689063/Zsido_Plutarchos_I, valamint https://mandadb.hu/tetel/689072/Zsido_Plutarchos_II.

[2] Míg a száz évvel ezelőtti projekt – a kor szokásának megfelelően – a latinos névváltozatot használja, addig Oláh János, a 21. század tudósa, ezen a ponton eltér az előképül szolgáló műtől, és a görög átírást választja.

[3] Őszintén szólva, néha felmerül a recenzensben, hogy szükség van-e ennyi név, fogalom magyarázatára. Például Benito Mussolini nevét minden olvasó ismerni fogja, így a róla szóló hatsoros lábjegyzet (p. 86 n. 333) több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Egy tizenötsoros, szócikknyi lábjegyzetet (p. 92 n. 354) olvashatunk Joszéf Káró Sulhan arukh c. törvénykódexéről, amelyből két sor is elegendő lenne ahhoz, hogy a rabbinikus irodalmat nem ismerő olvasó a főszövegben található mondatot megértse (vö. a következő, a Misne Toráról szóló lábjegyzet rövidségével). Nem kétséges, a sajátos lábjegyzetek tükrözik legjobban Oláh tanár úr mérnöki precizitást kedvelő és megkövetelő személyiségét.

[4] Végakarata szellemében indítottuk el a Rabbiképző története nevű Facebook-oldalt „virtuális múzeumként”. Célkitűzésünk egyrészt az intézmény történetének megismertetése a jelenlegi és korábbi egyetemi polgárokkal, ill. minden érdeklődővel; másrészt pedig a kutatás crowdsourcing révén, például a régebbi hallgatók, munkatársak emlékeinek felidéztetése, képek, dokumentumok összegyűjtése. A Facebook-posztnyi terjedelmű mikrotanulmányok igyekeznek a Rabbiképző történetének minél több aspektusát lefedni (tanárok és hallgatók, az épület és a zsinagóga története, diákélet, egyes szakok története, a Rabbiképző történetének forrásai és narratívái stb.).