Pokoltó

Az 1977-es bukaresti földrengés kaotikus napjaiban Ila kétségbeesetten kutat eltűnt férje után, míg egy váratlan levél arra nem készteti, hogy visszatérjen a közös múltjukat meghatározó Pokoltóhoz.

Tizenöt éves, amikor 1940 nyarán, néhány nappal a magyarok erdélyi bevonulása előtt édesanyja a Szilágysomlyó melletti Pokoltó-fürdőre adja. Danilovicsné, a kemény kezű tulajdonosnő mindenescselédként használja a lányt, aki egyre fogyatkozó reménnyel várja, hogy az anyja érte jöjjön. Hacsak teheti, Ila a titokzatos Magura-hegyet és áthatolhatatlan bozótosait járja, de egyre közelebb kerül a város lakóihoz is, különösen Eller Gizihez, a szabad szellemű írónőhöz, és a helyi jesivába járó fiúkhoz.

Ahogy azonban közeledik a front, az emberek eltűnnek az utcákról, a Pokoltó közelében felállítják a gettót, és Ila barátait munkaszolgálatra viszik…

Szabó Róbert Csaba új regényében a huszadik századi sorstörténetek mindeddig kevéssé ismert eseményeit és helyszíneit mutatja meg, hősei a túlélés illúziójának fogságában bolyonganak fél évszázadon át a háború vagy éppen a földrengés díszletei között.

Szabó Róbert Csaba 1981-ben született Szilágybagoson, Romániában. A Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője. Jelenleg Marosvásárhelyen él.

Részlet a márciusban megjelenő regényből:

*

A Pokoltón ültem a hosszú tornácon, amelyről a fürdőkabinok nyíltak. Mélyen lent az úton megláttam a menetoszlopot. Begyújtottam a kazánba, a kéményén át a füstben gyorsan pattogni kezdett a szikra, belobbant a tűz. A lerongyolódott munkaszolgálatosok egy megvert fiút hoztak. Így ismertem meg Lacit, mondhatnám, ha korábbról már nem ismertem volna nagyon jól. De van ebben igazság, hogy ott ismertem meg, mert korábban sosem tudtam volna elképzelni, hogy valaha így fogom látni. Egészen más az ember, ha kiszolgálatottságában mutatkozik. Ép szemével engem nézett. Nem akart megszólítani, mert tudta, az a korábbi fiú, aki ő volt, már meghalt, és nem volt benne biztos, hogy ez az új ember tetszik-e nekem. A férfiak ilyenek, azt hiszik, néhány hónap távollét megváltoztat mindent. Hát nem. Vagyis nem mindent.

Levetkőzöl magad, vagy hagyod, hogy levegyem én az ingedet, mondtam neki a fürdőkabinban. Szégyenlős, fiús testét, amit a hat hónap munkaszolgálat soványra szárított, azután teljes házasságunk alatt magam előtt láttam. Ha meghízott kicsit, magamban ahhoz a régihez mértem, és ha sötétben ölelkeztünk, azt a sovány testet szorítottam.

Láttam, hogy Fábián törzsőrmester a tó sötét vizét bámulva cigarettázik, míg a muszosai lecsutakolják magukat a kabinokban. A haragja a muszosok iránt kissé alábbhagyott. Végül is jó ötletnek találta, hogy Kálmán ide, erre az eldugott helyre hozta fel a társaságot. Fábián arra gondolt, Zilahon utolérik a századot, leadja a szakaszt, és utána beszél Horvátthal, elkérezkedik, és megnősül végre.

Rajta, ellentétben Bimbivel, nem látszottak a verés nyomai. Fürödni sem akart, elszokott tőle, nem akart visszazökkenni a civil életbe a fürdés kiváltságával és kényelmével. Arra gondolt, talán az, hogy a muszosainak megengedte, nekik sem tesz jót. Egy napos gyaloglás várt rájuk, azután több nap vonatút a front mögé, ott pedig ki tudja, mi fog történni. A fürdés, a forró víz nem segít az előttük álló megpróbáltatások leküzdésében. De az, hogy ilyen aljas módon megtagadták tőlük, hogy láthassák a szeretteiket, valahogy kicsikarta belőle az engedélyt. Mégiscsak jól tette, hogy hagyja megfürödni őket, jutott egyezségre saját magával. A gettóparancsnokra gondolt, arra, hogy hogyan bánik a rábízott zsidókkal, akiket Kenyérmezőre terveznek vinni mezőgazdasági munkára. Nem értette, hol abban a logika így legyengíteni őket, mert láthatóan éheztek a tábor lakói, és verték őket. Az államnak nem az lenne az érdeke, hogy egészséges munkaerőt kapjon? És az öregek, túl sok idős embert látott odabent, nem tudta elképzelni, őket miképp lehetne munkára fogni. Hirtelen valami csontjáig hatoló sejtelem fogta el, és a fekete víz, ami addig a lába előtt olyan rettenetesen nyugodtan, moccanatlanul simult nevetségesen keskeny partjai közé, most mégis megmozdult a törzsőrmester tekintete előtt. Ijedten lépett hátrébb, mert a víztükör újra megmozdult, mintha egy óriási állat forogna a víz alatt. Rémülten nézett körül. A Pokoltóról nem volt kilátás semerre, a hegyek bent fogták a tekintetet. Fábián a tó partján úgy érezte, az egyetlen út, amerre a tekintet kiszabadulhat a katlanból, az nem más, mint a fekete vizű tó mélye.

A tó partjára mi is lekeveredtünk Bimbivel. Ő nem a tornácon aludt, hanem belopakodott hozzám. Nem tudom, Fábián látta-e, hogy nincs a többiek között, mindenesetre nem kereste, és másnap sem hozta szóba. Láttam hajnalban elmenni a törzsőrmestert, és azt mondtam Bimbinek, most meg tudna szökni. A fejét rázta, gyere, mondta, menjünk sétálni. A Pokoltó fekete vizű tava előtt álltunk meg. Ide nézz, szólt Bimbi és felvett a földről egy követ. Ha belevágom, nem körkörös hullámokat vet, hanem mintha darabokra törne. A feje fölé emelte a követ, és a tó vizébe csapta. Emlékszem, jutott rám is a vízből, alaposan lefröcskölt, de nem érdekelt. Mindig is nevettem a kisfiús dolgain, nagyon tetszett akkor is, amikor a követ belevágta a vízbe. A víz fekete tükre valóban darabokra tört. De nem úgy, ahogy a jégréteg törik be, hanem mint a tükör vagy az ablaküveg, szabálytalan darabokra. De akkor nem nagyon érdekelt. Az érdekelt, hogy Bimbi ott van, és az enyém. Meg akartam tartani, ott marasztalni.

Nem lehetett.

Csak később csodálkoztam rá a tó furcsán széttöredező felületére. Ám én hiába dobtam bele akár fejnyi nagyságú köveket is, nem tudtam megismételni a Bimbi mutatványát. Körkörös, szabályos hullámok simultak alázatosan a parthoz, olyan volt, mintha mosolygott volna a tó. Még 1940-ben, azután, hogy visszajöttek a magyarok, egy diplomata érkezett, azt mondta róla Danilovicsné, hogy a magyarok és a románok által elkövetett bűnöket vizsgálja az olasz és német, és persze a román megbízottakkal.

Lehet inni a tó vizéből, kérdezte tőlem. Illedelmesen válaszoltam, mert azt is mondta Danilovicsné, hogy Budapestről érkezett automobilon. Hátha látta az anyámat, és ha jól viselkedem, talán elvinne hozzá.

Sötétebb, mint a török kávé, mondta a férfi, és sokáig nézte a vizet. Megkérdeztem, sikerült-e sok bűnt lelepleznie. Rám nézett, és azt válaszolta, csak egyet, de az elég egy örökkévalóságra. Kérdeztem, mi lenne az, de csak a fejét csóválta. Újvárynak hívták, később olvastam az újságban, hogy isztambuli követté nevezték ki. Akkor úgy képzeltem, azért, hogy a helyszínen, Törökországban vizsgálhassa meg a török kávé feketeségét.

A tó a legnagyobb hidegben sem fagyott be. A hófehér katlan makulátlanságába beleordító feketeség vonzotta a tekintetet, és mára már azt hiszem, egész télen keresztül le sem vettem róla a szemem.

Bimbi mutatványát hosszú időre elfelejtettem, de amikor őt kerestem a földrengés után, hogy elmondjam neki egyetlen féltve őrzött titkomat, újra eszembe jutott. Bimbi azért tudott annyi nevet viselni. Szét tudta darabolni magát, külön skatulyákba helyezni mindazt, amit önmagáról tudott. Eltávolodni és nem beleőrülni abba, hogy tizenhét évesen elhurcolják munkaszolgálatra, hogy a családjához nem engedik be, hogy többé soha nem láthatja őket. Vagy azt, ahogy a városa, a szeretett városa darabjaira hullik, és már soha többé nem lehet összeragasztani. A követ dobó mozdulata a magunkról elmondható történet szétdarabolását jelenti, döbbentem rá. És hogy nem kell félni a széteséstől, mert csakis a darabjaira szakított idő az, ami félretehető, megmenthető. Újváry csakis a halálra gondolhatott, mint a legnagyobb bűnre. Bűn meghalni, akárhogy is történjen, mert a halál pillanatától a szétdarabolt idő újra eggyé fullad vissza, és a felejtés váltja fel.

A törzsőrmester hajnalban ébresztette a muszosait. A fürdőház tornácán egymáshoz bújva aludtak. Fábián hosszan nézte őket, mielőtt szólt volna nekik, és egyikükön sem látta, hogy álmodtak volna. Az ébresztő előtt leereszkedett az úton a téglagyár irányába, meggyőződni róla, hogy nem álmodta-e ő maga is az egészet. A gettóból hajnali imádkozás foszlányai hatoltak el odáig, ahol állt, valahol az erdő és az országúton túli drótkerítés határán. A táboron túlról párát emelt maga fölé a Kraszna, a Sarmaságig tartó völgy hideg leheletét nyirokkal áztatta át. Fél órát is eltartott, míg ott álldogált, és a szárítócsűröket nézte biztonságos magányából. Nézte az álmos csendőröket, akik fázósan szívták cigarettájukat, és még csak nem is sejtették, hogy a fák közül figyeli őket valaki, mozdulataik lomhák voltak, takarékosak. A zsidók nyomorult szállásait nézte távcsövén át, és próbálta megtalálni a helyet, ahol megverték, mintha számított volna annak mérlegelésében, hogy innentől mit kezd a csalódott muszosaival. A Pokoltóra visszavezető útról letért, megmászta a katlan fölé ágaskodó hegyet, a bükkfák között csúszkálva ereszkedett be a fekete vizű tóhoz, amihez újra és újra oda szólította valami riadt hang.

A verés helyét nem találta meg, a hammasok sűrűje olyan volt, mint a kődobás után visszarendeződő víztükör, mélyen magába itta a dobás emlékét.

Talált egy ösvényt a meredeken, azon indult el a muszosaival, majd amikor érezte a lábában, hogy az emelkedő kisimul, nyugat felé fordult, hogy arccal a városnak legyen. A fák között úgy haladt a tizenhét ember, libasorban, mintha felderítői lennének a reménytelenségnek. A Csorgó utcán keresztül értek le a városba, az elöl gyalogló Fábián érezte, hogy egyre gyorsabb tempóban haladnak, de nem csak a lejtő miatt. A férfiak siettek beérni a városukba. A piacon nem volt még nagy a nyüzsgés, de akik ott voltak, hirtelen őket kezdték bámulni, mert azt hitték, visszatértek a gettóból a zsidók. A muszosok a virradó erdő csatakjával a ruhájukon, Fábián legnagyobb ámulatára, fegyelmezett kettős sorba rendeződtek, és úgy masíroztak, ahogy a katonáktól látták azon a szeptemberi napon, amikor itt mindenki ünnepelte a visszatérést. Ahogy letértek a zsinagóga irányába, a visszarendeződő téren szél seperte végig a föld porát, így azokat is más irányba kényszerítette fordulni, akik még kitartóan bámulták volna a zsidók menetelését. De nemcsak a látvány bomlott darabjaira, hanem a fegyelmezett kettős sor is, ahogy a zsinagóga szájához értek. Sorakozz, sürgette őket Fábián, és a férfiak végül visszazártak, mert a szétvert templomajtó mögötti űrbe nem akartak belebámulni. Tizenöt percet hagyott nekik, hogy a családi házakat meglátogathassák, de mindegyikük visszatért tíz percen belül, és nem akarták elmondani, miért. A vashíd felé tartottak, a bedagadt szemű Bimbiék háza felé. Fábián megvizsgálta a hatósági pecséttel ellátott ajtót, majd letépte az ólmozott zsinórt, és belökte az ajtót. A muszosok szótlanul vonultak be az udvarra, leghátul hagyva a törzsőrmestert, aki a legszívesebben kívül maradt volna, ha nem látta volna az arcukon a hálát, hogy ide vezette őket. A férfiak bejárták a házat, úgy őgyelegtek a lecsupaszított falak között és a kiürített szobákban, mint kísértetek, és a Bimbiék háza állapotán keresztül próbálták elképzelni a sajátjukat.