Philippe Blasband: Rabinovich album

Írta: Philippe Blasband - Rovat: Kultúra-Művészetek

A Teheránban született, iráni és belga szülőktől származó író regénye a Göncöl Kiadónál jelent meg az Ünnepi Könyvhétre. Ebből közlünk részletet.

A nevem Lea Rabinovich. Sok éve már, hogy senki sem szólított a keresztnevemen. Pedig gyerekkoromban, apám házában hányszor hallottam. „Lea! Lea! Lea!”, szólongattak folyton, minden semmiségért. Lea voltam, egyszerűen Lea, egy helyes kislány, aki világos szoknyában jár, kibontva hordja a haját, jiddisül énekel.

Amikor a lányságom véget ért, amikor a férjem kíméletlenül az asszonyává tett, Lea is megszűntem lenni, „Rabinovichné” lettem, aztán „mama”. Munskban eleinte úgy emlegettek, „a haszid Zálmán felesége”, később „a bolond Zálmán feleségévé” váltam, megvető ajakbigygyesztés kíséretében. Életem utolsó éveiben, Brüsszelben már csak „Madame Rabinovich” voltam. A síromon is ez áll: MADAME RABINOVICH, így, keresztnév nélkül, mert a gyerekeim nem tudták a keresztnevemet, soha nem is hallották, ami inkább szomorúsággal tölt el, semmint hogy fel tudna háborítani. A lázadozást kiölték belőlem. Zálmán Rabinovich ölte ki. Felülkerekedett rajta, ahogy a testemen is felülkerekedett. Kíméletlenül.

Philippe Blasband

1964-ben születtem Teheránban. Anyám iráni, apám belga, lengyel és osztrák zsidó felmenőkkel. Két öcsém van.
Gyermekként éltem két évet Angliában, hármat az Egyesült Államokban, ötöt Belgiumban, négyet Iránban. Az 1979-es iráni forradalom óta Brüsszelben lakom, leszámítva tíz hónapot, amit tizennyolc évesen Izraelben töltöttem.
A brüsszeli Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanultam vágást. Azóta írok.
Nyertem pár díjat. Néhány művemet lefordították idegen nyelvekre is. Sokkal kevésbé vagyok ismert, mint Stephen King. De azért megélek az írásból. Forgatókönyv írói előadásokat is tartok a főiskolán (ez inkább csak hobbi).
Írok filmforgatókönyvet, színdarabot, regényt. Filmet és színházat rendezek is.
A feleségem Aylin Yay, színésznő. Két fiúnk van, Théo és Elie. Théo diszfáziás. Théo állapota meghatározza életünket.
Szeretem a zöld teát, a csokoládét, az iráni rizsételeket, a fürdőt – írja magáról
Philippe Blasband, a szerző

Három álló napja sírtam, vörös volt a szemem. „Hozzá fogsz menni!”, ordította az apám. „Ahelyett, hogy büszke lennél! Tanult embert találtam neked! Egy tudóst! Egy haszidot!” Apám arcát – amelyen addig csak a szégyen vagy a büszkeség, a szomorúság vagy az öröm pírját láttam – a harag festette vörösre, és bőrének minden színárnyalata közül ez volt a legélénkebb és legfénylőbb. Nem akartam hozzámenni Zálmán Rabinovichhoz, a menyegzőn mégis olyan szép voltam a fehér ruhában, annyi örömkiáltás és örömkönny fogadott, amikor Zálmán és én a fátylat fogtuk, amikor székestül a magasba emeltek minket, hogy egyszeriben büszkeség fogott el, és boldognak éreztem magam – ó, én ostoba! –, és abban a pillanatban még azt is elhittem, hogy szeretem a görnyedt hátú, savószín szemű, máris kopasz haszidot, hittem abban, hogy boldogan fogok élni vele, én ostoba, hiszen nem Zálmán Rabinovichcsal éltem, hanem csak Zálmán Rabinovich mellett. Tárgy voltam én is a többi tárgy között.

Zálmán Rabinovich nem volt rossz ember. Csak ostoba. Hiába olvasott el annyi könyvet jiddisül és héberül, ostoba maradt. Amikor azt hallom, hogy a zsidók okosabbak, mint a gojok, mindig eszembe jut: Zálmán nem tudott úgy belépni egy ajtón, hogy bele ne ütközzön az ajtófélfába, minden este újra meg kellett tanulnia, milyen is egy ágy, hogy kell a takaró alá bújni, végigheveredni, elaludni, képtelen volt tisztán használni az illemhelyet, Zálmán Rabinovichot teljesen lefoglalta a cádikja és a könyvei, jobban is, mint azt szegény agya befogadni képes volt.

Ma már nem haragszom rá. A saját magam és a gyermekeink életét köszönhetem neki. Feltartóztatta a parasztokat.

Emlékszem a kiáltására, amikor megölték. Úgy belevésődött emlékezetembe az a kiáltás, olyan, mintha most is hallanám, mintha gyűlöletemben én ölném meg őt újra. Minden porcikám belefájdul. A gyomrom görcsbe ugrik. Támolygok.

Négy- vagy ötéves lehettem, amikor apám a térdére ültetett és egy dalocskát énekelt nekem. Már nem emlékszem pontosan a szövegére, de ha újra hallanám a dallamát, biztosan rálelnék a szavakra is, és helyére kerülne minden az emlékezetemben.

Kérdések és válaszok követték egymást. Mi dolga a tehénnek? Füvet eszik, tejet ad, hangzott a válasz. Mi dolga a lónak? Szekeret húz, és így tovább. Mi dolga az asszonynak, szólt az utolsó kérdés. Gyereket szül. Miért kell az asszonynak gyereket szülni, kérdeztem apámat. Miért nem tanulhat, vagy dolgozhat, mint a férfi? Apám mosolygott, és egészen elvörösödött: orra karmazsin, orcája skarlát, ajka cinóber lett.

„Szegény férfi nem szülhet gyereket! – felelte. – Azzal vigasztalódik hát, hogy a Tórát olvasgatja, pénzt keres, komolykodik, fontoskodik, de mindezzel csak feledtetni akarja, hogy nem jó semmire se! Az asszony az, aki valóban tesz valamit, mert ő engedelmeskedik az első és legfontosabb micvónak! Az asszony szüli a gyermekeket, ő ad nekik életet, ő neveli fel őket.”

Akkor még nem értettem apám szavait. Nem láttam tisztán, mit tett a nevelésemért anyám. Felnevelődtem én magamtól is, gondoltam. Megszületni is egyedül születtem egy szép napon.

Ma viszont, ha elmúlt életemmel számot vetek, a négy gyermekem képe jelenik meg előttem; az ő arcuk, a mozdulataik, a nevetésük, első sírásuk, első szavaik; csakúgy, mint a dühkitöréseik, grimaszaik, hibáik, azok a pillanatok, amikor végsőkig kimerült voltam mellettük, ahogy akkor gyűlöltem őket – ó, mennyi minden!…

„OH, WEISE MIE! MI TÖRTÉNIK VELEM?” kiabáltam, mire a megtermett és sápadt bábaasszony, aki úgy úszott a verejtékben, mintha ő maga szülne, felnevetett: „Szülsz, leányom! Ahogy asszonyok milliói előtted!” Órák hosszat jajgattam, majd hirtelen elillant a fájdalom, hangos sírás szaggatta a dobhártyámat, és a bába egy lilás porontyot emelt trófeaként a magasba. Az apró lény üvöltött, és csöppnyi arcát fintorgatta. Ez a fiam, mondták. Nem akartam elhinni. Mi? ez? gyerek? az én fiam? A kisded kinyitotta halványkék szemét, és egyből felismert.

Eleinte azt se tudtam, hogyan bánjak vele. Nők, mindenféle szomszédasszonyok, nővérek, barátnők tanították meg, hogy kell etetni, pólyázni, szeretni egy gyereket. Majd egy nap Elihu rám mosolygott. Attól kezdve nem volt undok kis poronty többé.

Az uram ringatta, csiklandozta, néha a levegőbe is feldobta a gyermeket. Örültem, hogy így törődik vele. Később feltűnt néhány apróság. Zálmán mindig ugyanúgy gügyögött hozzá, „bu-bu-ba-bi” (sőt az összes többi gyerekünknek is ezt ismételgette fáradhatatlanul). Amikor feldobta a kicsit a levegőbe, mindig négyszer ismételte meg a mozdulatot, sohasem háromszor, vagy ötször, nem, mindig négyszer. Mihelyt játszott tíz percet Elihuval, visszatért a könyveihez.

Zálmán Rabinovich nem szerette a gyerekeket. Beérte annyival, hogy más apákat utánoz.

Elihu azonban már babakorában sem ment lépre. Sosem nevetett, ha az apja játszott vele. Bizalmatlanul méregette. A lányok eleinte nem jöttek rá, hogy az apjuk nem szereti őket, hogy nem szeret senkit, hogy képtelen a szeretetre. Homályosan, valahol a lelkük mélyén érezték ugyan a távolságtartását, de ez az érzés csak akkor tört fel belőlük, akkor vágta mellbe őket durván, amikor az uram elhagyott minket, és városszerte minden kocsmában lerészegedett.

A környékbeli kölykök ekkor kezdték csúfolni a gyerekeimet – számtalanszor nekem kellett kimennem, elzavarni a pimaszokat, aztán meg veszekedni az anyjukkal –, amin egyedül Elihu nem csodálkozott. Őbenne nem volt semmi naivitás.

Elihu térde befelé fordult. Olyan vékony volt a lába, hogy könnybe lábadt a szemem, ha ránéztem. A könynyeimet persze lenyeltem.

Elihu minden falatot elrendezett a tányérján, mielőtt megette volna. Különrakta a krumplit, a zöldséget, középre a húst (ha éppen került a tányérra). Gondosan elválasztotta egymástól az ennivalókat, mintha vonalat húzott volna közéjük. Csak ezután látott az evéshez, ügyelve arra, hogy a tányéron az elrendezés meg ne változzon, minden falat után helyreállította az étel földrajzi elhelyezkedését, és kiigazította a határokat.

A stetlből való menekülésben Elihura bíztuk magunkat. Ő mondta meg, a maga szelíd módján, mikor álljunk meg, mikor bújjunk el, mikor folytassuk az utunkat. Tizennégy éves volt, vagy tizenkettő, talán csak tíz, már nem tudom, de sosem idegeskedett, nem aggodalmaskodott, szépen, nyugodtan végiggondolt mindent. Sosem emelte fel a hangját. Engedelmeskedtünk neki. Nélküle csak fejvesztve menekültünk volna.

Elihu nekem mindig megmaradt gyereknek. Még az életem végén, Brüsszelben is, amikor már húszéves múlt, ha rá gondoltam, gyermektestben, gyermeki arccal jelent meg előttem. Egyszer gombot varrtam éppen, amikor belépett a szobába. Új öltöny volt rajta, meg esőkabát. Mosolyogva pördült meg előttem. „Hogy tetszem, mama?” Egy pillanatra tátva maradt a szám: honnan van neki ilyen ruhája? Mikor nőtt meg ennyire? Hogyhogy ilyen szőrös a karja?

Mivel németül is, lengyelül is tudott, egy üveggyárban kapott ügynöki állást, Németországba, Ausztriába, Svájcba, Lengyelországba kellett járnia.

– Lengyelországba! – rémüldöztem. – Hiszen zsidó vagy!

– Úgyse veszik észre! – válaszolta.

Igaza volt: szőke, nyúlánk, délceg fiatalember lett belőle, az apjától csak a világos hajszínét örökölte, a kopaszságát nem.

Minden útjáról hozott ajándékot, egy palack bort, valami bécsi nyalánkságot, egy tollat Ariének, szövetet Sarah-nak, cigarettát. Nem mertem megkérdezni tőle, hogy honnan van mindez. Féltettem őt, féltettem a kisfiamat, aki csupa olyan országba jár, ahol gyűlölik a zsidókat.

Elihu figyelmes báty volt. Segített a húgainak a leckeírásban, esti mesét mondott nekik, felvágta a tányérjukon a húst, és a védelmükre kelt, ha valaki bántani akarta őket. Elihu sokat verekedett. Egyszer láttam verekedés közben. Az iskolából hazajövet körbevette egy csapat mihaszna semmirekellő (pedig még rabbinövendék is volt köztük, a tanulóöltözetében!), és csúfolni kezdték. Elihu nyugodt léptekkel folytatta az útját, ügyet sem vetett rájuk. Húsz méter után azonban egyszer csak kitört. Jobbra-balra osztogatta az ütéseket. A kölykök szétszóródtak. Aki nem volt elég gyors, úgy megkapta a magáét, hogy a földre zuhant.

Máskor magához vette a konyhakést, és elindult felkutatni az apját valamelyik ivóban. Az egyik kocsmáros ismert bennünket futólag, galléron ragadta a fiút, a hóna alatt felnyalábolta, mint egy zsák krumplit, és hazahozta. Elihu kapálózott, rugdalta a kocsmáros hátsóját, ám a nagydarab, kissé félnótás, de végtelenül jámbor legénynek ez meg se kottyant. Odahaza lepotytyantotta a földre Elihut. A kést visszaadta nekem, és elmesélte, hogyan rontott be ordítva a kocsmába: „HOL AZ APÁM?”

Elihu reszketett dühében. Felpofoztam. Hallani akartam, hogy mi volt a szándéka a késsel. „MEGÖLNI!”, kiáltotta olyan erővel, hogy összerezzentem. Elfenekeltem, és azt mondtam neki, hogy soha, de soha eszébe ne jusson még egyszer ilyesmi! (Holott legszíve­sebben én is megöltem volna az apját.)

Több mint egy hét duzzogás következett. Mulatságos volt nézni: keresztbe fűzte a karját a mellkasán, összeráncolta a szemöldökét és fújtatott. Ha az ember ilyenkor elmosolyodott, vagy tett valami megjegyzést, csak dúlt-fúlt: „Nem vicces…” Csak a hibáit sorolom, pedig milyen nagyszerű gyerek volt! Milyen ügyes! Brüsszelben fél év alatt megtanult franciául és flamandul – no, persze nem tökéletesen, törte még mind a kettőt, de mindennap tanult új szavakat, elolvasta az utcatáblákat, a boltok nevét, a hirdetményeket, egyre könnyebben és folyékonyabban beszélt. Egy hét sem kellett neki, hogy barátokra tegyen szert, és nem csak zsidókra. Elihu magával ragadta az embereket. Volt benne valami csáberő – kivéve, ha nőkről volt szó, ha megtetszett neki egy nő, csak hebegett-habogott. A húgai bemutatták a barátnőiket, mind tetszett neki, Elihu igazi csapodár természet lett volna, de rögtön pipacsvörössé vált, és mindent úgy elügyetlenkedett, hogy a végén fura, kellemetlen benyomás alakult ki róla… jaj, de megint a hibáit hozom elő!…

Elihu tartotta össze a családot. Ő adott pénzt a testvéreinek, amikor szükségük volt rá. Tanácsokkal látta el őket, állást szerzett nekik, terelgette őket. A többiek mindig számíthattak rá. Sosem kellett kérlelni.

Hála neki, biztos lehetek benne, hogy a halálom után is mindig egymás mellett állnak és összetartanak majd a gyerekeim, ahogy életemben is tették.

Rifkelét olyan könnyen szültem, hogy magam is meglepődtem. Fájt ugyan, de összehasonlíthatatlanul kevésbé, mint az első alkalommal, kérdeztem is magamban, hogyhogy? Hát ilyen is lehet egy szülés?

Rifkele mindig hitt az emberek jóságában. Sokszor érte csalódás, olyankor sírt. Elég volt, ha a többi gyerek valami rosszat szólt, vagy bosszantani próbálta, máris eleredtek a könnyei. Előfordult, hogy nem mert kimenni a házból, napokig a szoknyám szélén ült.

Rifkele kezdettől fogva féltékeny volt Sarah-ra. Apró baba volt még a húga, amikor egyszer azt kérdezte tőlem szoptatás közben, „Minek még egy lány? Én nem vagyok elég?”. És már sírva is fakadt.

Sarah hamar rájött, hogy a nővére fél tőle. Ezt a maga javára fordította. Manipulálta, zsarolta, kegyetlenül cukkolta. Rifkele kínjában néha már kénytelen volt belecsípni. Sarah ilyenkor addig üvöltött, amíg oda nem ment valaki. Olyan hevesen és indulatosan vádolta be a nővérét, hogy Rifkele mindig alulmaradt és büntetést kapott. Én is hagytam magam lépre csalni.

Rabinovich_boritoMiután Zálmán elhagyott minket, Rifkele vigasztalhatatlanná vált. Reggelente alig volt képes kilépni az utcára. Lidércnyomások gyötörték, az éjszaka közepén felriadt, és nem tudott visszaaludni. Ez csak úgy tizenkét-tizenhárom, vagy tizennégy éves kora felé változott meg, akkortájt, mikor nálunk lakott az a fiatal kommunista, homlokán a folttal. Titokban összejártak, de olyan sűrűn, hogy végül nekem is feltűnt. El kellett volna tiltanom őket egymástól, felpofoznom Rifkelét, kihajítani a fiatal kommunistát. Nem tettem. Rifkele végre-valahára boldognak tűnt. Az a fiatalember beszélgetett vele, visszaadta az önbizalmát, és megfertőzte a kommunista eszmével, mert mint a ragályos betegség, a rüh vagy a kolera, olyan ez az átkozott kommunizmus!

Máig sem értem, mért is fogadtam be magamhoz azt a kommunistát? Rögtön nemet kellett volna mondanom, amikor Zálmán bátyja, Zebulon megkért, hogy szállásoljam el. Csakhogy Zebulon adott nekünk pénzt. Neki köszönhettük, hogy éhen nem haltunk.

A piacra mentem, hogy káposztát vegyek a vacsorához. Hazafelé ott jöttem el a műhely előtt, ahol Zebulon dolgozott. Meglátott az ablakból és odaintett. Léptem volna be, de már jött is kifelé a műhelyből, kézen fogott, és a szobája felé húzott: „Gyere csak, sógorasszony, szeretnék kérni tőled valamit.”

Apró kis szoba volt, hátul, a raktár mögött. Főnökei, az Askenázi fivérek bérelték neki pár fillérért. A lécekből összetákolt falon akkora rések tátongtak, hogy befütyült rajtuk a szél. Önmagában ettől az éles, sivító hangtól máris csupa libabőr lett az ember. A mennyezet olyan alacsony volt, hogy lehajolva kellett kerülgetni a belógó gerendákat. A szűk helyiség inkább kamrának vagy lomtárnak lett volna alkalmas, mint lakószobának. Diribdarab lécekből saját maga által keretezett képekkel, virágos függönyökkel Zebulonnak mégis sikerült barátságos, tiszta, majdhogynem kedélyes kis lakhelyet varázsolnia belőle. Az egyik homályos sarokban szőke hajú, piszkos ember álldogált görnyedten. Kopott, foltos, szakadozott ruháján látszott, hogy városi öltözék. Nem volt zsidó. Engem nézett rémülten.

Méregettük egymást egy darabig az idegennel, nem ellenségesen, de azért óvatosan, mint a róka és a menyét, ha szemtől szembe találkozik a tisztáson.

Zebulon elmagyarázta, hogy az illető kommunista, politikai tevékenysége miatt keresi a rendőrség, a börtön elől próbál menekülni. „Rejtsd el”, kérte. Felpattantam. A fiatalember összerezzent, mintha attól félt volna, hogy rávetem magam és megütöm.

– Hiszen ez egy goj! Van nekem elég bajom! Ott a három gyerek! Pénzem semmi! Így is megszól az egész stetl!

– Éppen azért – válaszolta Zebulon halkan, szinte súgva. – Ha te sem bújtatod el, ki fogja megtenni?

Én meg csak néztem, egyre néztem Zebulont, a kis patkányszerű ábrázatát, mert jóformán nem is volt alsó állkapcsa, a szeme meg felemás és dülledt, de olyan kedvesen mosolygott, hogy attól az arca valami angyali vonást nyert. Rádöbbentem, hogy hozzá kellett volna inkább feleségül mennem, és nem a fivéréhez, a tökkelütött tudóshoz.

Ezer okom volt rá, hogy ne bújtassam azt a kommunistát. Bánom is kissé, hogy mégis megtettem: befolyásolta Rifkelét. Jó irányba? Rossz irányba? Nem tudom. De akárhogy is, tartottam a befolyásától, hiszen a kommunista végül is goj volt.

Hallgattam őket, ahogy titokban beszélgetnek, nem értettem, mit mondanak, lengyelül beszéltek, és ahogy belenéztem a férfi lelkesedéstől csillogó zöld szemébe, ráébredtem, hogy az én Rifkelém nagylány lett. Na, nem mintha túlságosan tartottam volna a fiatal kommunistától, hiszen nem is volt zsidó, meg biztos nem járt még ilyen dolgokon az esze Rifkelének, az én naiv, ijedős, félszeg kicsikémnek, aki mit sem tudott még a férfiak kegyetlenségéről és durvaságáról! Brüsszelben aztán Rifkele más kommunista barátokat is talált magának, azok már több aggodalommal töltöttek el, egytől egyig zsidók voltak, helyes fiúk, csapatostul jártak hozzánk, más lányok is jöttek velük, mind nagyon kedveltek engem, sokat nevettünk, de a nagy világmegváltók némelyike olyan sóváran nézett az én Rifkelémre, mint egy darab mákos süteményre! Férfitestek rejtőztek az öltönyök alatt, készen arra, hogy kíméletlenül birtokba vegyék szegény lányom testét! Tudom én persze, hogy előbb-utóbb eljön a nap, amikor Rifkele férjhez megy, és megismer egy férfit, de ezek mind idealisták! Költők! Slemilek! Munkások, akik erre különös módon még büszkék is! Hogy lehet arra
büszke valaki, hogy gyári munkás? Nem ilyen partit képzelnék a lányomnak!…

Hanem ez az egész kommunizmus, Lenin, Marx, Sztálin, meg a többi, biztos vagyok benne, hogy csak amolyan gyerekes butaság, az én kis Rifkelém életében is jön majd egyszer valaki, ha nem is egy Rothschild, de olyan, aki képes eltartani a családját. Egy mensch. Egy cselovek.

Boros Krisztina fordítása

támogatás
[popup][/popup]