Philip Roth: A hit védelmezője

1945 májusában, néhány héttel azután, hogy Európában véget értek a harcok, visszaszállítottak az Államokba, és a háború hátralévő részét a Missouri állambeli Camp Crowder egyik kiképzőszázadában töltöttem.

Tél végén és tavasszal a Kilencedik Hadsereg többi részével együtt olyan iramban rohantam át Németországon, hogy amikor fölszálltam a repülőgépre, nem tudtam elhinni, hogy az úti cél nyugatra van.  Hiába fogta fel az agy, a lélek tehetetlensége azt súgta, hogy újabb front felé repülünk, ott kiszállunk, és folytatjuk az előnyomulást keletre – keletre, amíg meg nem kerüljük a földgolyót, masírozunk át a falvakon, s a kanyargós, macskaköves utcákon ellenséges tömeg nézi, ahogy birtokba vesszük azt, amit idáig a magáénak tekintett. Két év alatt eleget változtam ahhoz, hogy ne törődjek az öregek reszketésével, a kicsik sírásával, a valaha arrogánsak szemében tükröződő bizonytalansággal és félelemmel. Szerencsémre bakaszívem lett, amely, akárcsak a bakaláb, eleinte fáj és dagad, de végül annyira megkérgesedik, hogy az ember a leggöröngyösebb úton sem érez semmit.

Camp Crowderben Paul Barrett százados volt a parancsnokom. Amikor szolgálatra jelentkeztem, kijött az irodájából, hogy kezet fogjon velem. Alacsony volt, szófukar és indulatos, és – kint is, bent is – mindig apró szemébe húzva viselte kifényesített sisakbélését. Európában a tűzvonalban szolgált, súlyos mellsebet kapott, és csak néhány hónapja hozták vissza az Államokba. Könnyedén beszélt velem, és az esti sorakozónál bemutatott a katonáknak. – Urak – mondta –, mint tudják, Thurston őrmester már nincs ebben a században. Új első tiszthelyettesük Nathan Marx őrmester lesz, itt áll mellettem. Marx őrmester megjárta az európai hadszínteret, ezért itt most egy század katonára számít, nem pedig egy század gyerekre.

Aznap este sokáig ültem a századirodán, próbáltam úgy-ahogy kibogozni a szolgálati beosztások, személyi lapok és napi jelentések szövevényét.  Az ügyeletes tátott szájjal aludt a földre tett matracon. Egy újonc a lengőajtó mellett lévő hirdetőtáblán a másnapi beosztást olvasta. Meleg este volt, és a barakkok felől idehallatszott a tánczene a katonák rádióiból. Az újonc, aki egy ideje, amikor azt hitte, nem látom, engem bámult, végül tett egy lépést felém.

– Őrmester, lesz holnap este újoncbuli? – kérdezte. Az újoncbuli a körlettakarítás.

– Péntek este szokott lenni? – kérdeztem.

– Igen – felelte, aztán titokzatosan hozzátette –, épp ez az.

– Akkor lesz újoncbuli.

Elfordult, és hallottam, hogy dünnyög. Mozgott a válla, és arra gondoltam, hátha sír.

– Hogy hívják, katona? – kérdeztem.

Visszafordult, és egyáltalán nem sírt. Sőt, zöld pettyes, hosszúkás, keskeny vágású szeme úgy villogott, mint hal a napfényben. Odajött hozzám, és leült az asztalom szélére. Kezet nyújtott. – Sheldon – mondta.

– Álljon a két lábára, Sheldon.

Leszállt az asztalról, és bemutatkozott: – Sheldon Grossbart. – Mosolygott, amiért ismerős világba vezetett be.

– Ellenzi a péntek esti körlettakarítást, Grossbart? – kérdeztem. – Talán nem kéne újoncbulikat tartanunk. Talán szobalányt kéne felfogadnunk. – Saját hangom meghökkentett. Éreztem, hogy olyan vagyok, mint minden eddigi őrmester, akivel találkoztam.

– Nem, őrmester. – Elkomolyodott, de ez a komolyság csak egy mosoly elfojtása volt. – Csak hát… hogy éppen péntek este van az újoncbuli.

Újra felcsusszant az asztal sarkára, nem teljesen ült, de nem is állt. Nézett azzal a villogó, pöttyös szemével, aztán tett egy kézmozdulatot. Egész apró mozdulat volt, csak a csuklója billent előre-hátra, ezzel mégis kizárt az ügyeinkből mindent, ami a századirodában volt, és kettőnket helyezett a világ középpontjába. Voltaképp mintha a szívünkön kívül még kettőnkből is minden mást kizárt volna.

– Thurston őrmester olyan volt, amilyen – suttogta, s közben az alvó ügyeletesre pillantott –, de úgy gondoltuk, magával talán egy kicsit más lesz.

– Gondoltuk?

– A zsidó állomány.

– Miért? – kérdeztem élesen. – Mire gondol? – Hogy még mindig a bizalmaskodó sheldonozásért voltam-e dühös, vagy most valami másért, nem értem rá eldönteni, de egyértelműen dühös voltam.

– Arra gondoltunk, hogy maga… Marx, tudja, mint Karl Marx. A Marx fivérek. Ezek a fickók mind… M-a-r-x. Maga nem így írja a nevét, őrmester?

– M-a-r-x.

– Fishbein azt mondta… – Elhallgatott. – Azt akarom mondani, őrmester… – Vörös volt az arca, a nyaka, mozgott a szája, de nem jött ki rajta hang. Egy pillanat múlva vigyázzba vágta magát, és lefelé nézett rám. Mintha hirtelen arra a következtetésre jutott volna, hogy tőlem se várhat több együttérzést, mint Thurstontől, éspedig azért, mert én nem olyan vallású vagyok, mint ő, hanem mint Thurston. A fiatalember sikeresen összezavarta magát a tényleges vallásomat illetően, de nem volt kedvem felvilágosítani. A srác egész egyszerűen nem volt szimpatikus.

Mivel nem csináltam semmit, csak viszonoztam a tekintetét, megszólalt, de egészen más hangon. – Őrmester, az a helyzet – magyarázta –, hogy péntek este a zsidóknak istentiszteletre kell menniük.

– Thurston őrmester azt mondta, hogy ha újoncbuli van, nem mehetnek?

– Nem.

– Azt mondta, hogy itt kell maradniuk padlót sikálni?

– Nem, őrmester.

– A százados mondta, hogy itt kell maradniuk padlót sikálni?

– Nem erről van szó, őrmester. A többi srác mondja. – Felém hajolt. – Azt hiszik, hogy lógunk. Pedig nem. A zsidók akkor járnak templomba. Péntek este. Akkor kell.

– Hát menjen.

– De a többiek vádaskodnak. Jogtalanul.

– Ez nem katonai probléma, Grossbart. Ez egy személyes probléma, amit magának kell megoldania.

– De igazságtalan.

Fölálltam, indulni akartam. – Nem tudok tenni semmit – mondtam.

Grossbart megmerevedett, és elébem állt. – De ez vallási kérdés, uram.

– Őrmester – mondtam.

– Akarom mondani, őrmester – ezt szinte morogta.

– Nézze, beszéljen a tábori lelkésszel. Ha pedig Barrett századossal akar beszélni, kérek magának időpontot.

– Nem, nem. Nem akarok balhét, őrmester. Az az első, amit rávernek az emberre. Csak a jogaimat akarom!

– A francba, Grossbart, ne siránkozzon már! Megvannak a jogai. Ha akar, maradhat padlót sikálni, ha akar, mehet a shulba…

Visszakúszott a mosoly. Nyál csillogott a szája sarkában. – Templomra gondol, őrmester.

– Shulra gondolok, Grossbart!

Elmentem mellette, és kiléptem az irodából. Nem messze tőlem megcsikordult az őr bakancsa a murván. A barakkok kivilágított ablakai mögött pólós, gyakorlónadrágos fiatalemberek ültek az emeletes ágyakon, és tisztogatták a puskájukat. Egyszer csak könnyű lépteket hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és Grossbart sötét alakját láttam. Rohant vissza a barakkba elújságolni zsidó barátainak, hogy jól gondolták: akárcsak Karl meg Harpo, én is közülük való vagyok.

Barrett századossal folytatott másnap reggeli beszélgetésem során fölidéztem az előző esti incidenst. Az elmondásból a századosnak valahogy úgy tűnhetett, mintha Grossbart álláspontját nem is magyaráznám, inkább védeném. – Marx, én egy niggerrel is vállvetve harcolnék, ha a fickó bebizonyítaná nekem, hogy talpig férfi. Büszke vagyok a nyitottságomra – mondta, és kinézett az ablakon. – Éppen ezért, őrmester, itt senkinek se jár különleges elbánás, se jó, se rossz. Itt mindenkinek bizonyítania kell. Jól lő a lőtéren, eltávot kap. Jól teljesít a testnevelésben, eltávot kap. Megszolgálja. – Visszafordult az ablaktól, és rám mutatott. – Maga zsidó srác, jól tudom, Marx?

– Igen, uram.

– És én csodálom magát. Csodálom a mellén lévő szalagokért. Én aszerint ítélem meg az embert, hogy mit produkál a harctéren, őrmester. Az számít, hogy mi van neki itt – közölte, és miközben én azt vártam, hogy a mellére mutat, hüvelykujjával a hasán feszülő zubbonyán a gombok alá bökött. – Vér a pucájában – mondta.

– Rendben, uram. Csak tájékoztatni akartam, mit éreznek az emberek.

– Marx úr, maga korán meg fog öregedni, ha azzal törődik, mit éreznek az emberek. Hagyja ezt a tábori lelkészre, ez az ő dolga, nem a magáé. Mi csak tanítsuk meg ezeket a fiúkat pontosan lőni. Ha a zsidó legénység úgy érzi, hogy a többiek sumákolással vádolják – hát, nem tudom. Elég furcsa, hogy az Úr most egyszerre olyan hangosan szólítja Grossman közlegényt, hogy templomba kell rohannia.

– Zsinagógába – mondtam.

– Úgy van, őrmester, zsinagógába. Fel fogom írni, hogy kéznél legyen. Köszönöm, hogy benézett.

Aznap este, néhány perccel azelőtt, hogy a század felsorakozott az irodánál a vacsorához, behívattam magamhoz az ügyeletest, Robert LaHill tizedest. LaHill megtermett, sötét fickó volt, ruhájából minden lehető helyen szőr kunkorodott ki, és tekintete a barlangot és a dinoszauruszokat idézte. – LaHill – mondtam –, a sorakozónál emlékeztesse a legénységet, hogy bármikor van istentisztelet, mindig elmehetnek, amennyiben a körlet elhagyása előtt jelentkeznek a századirodán.

LaHill megvakarta a csuklóját, de semmi jelét nem adta, hogy hallotta vagy értette volna.

– LaHill – mondtam –, templom. Emlékszik? Templom, pap, mise, gyónás.

Felső ajkát mosolyfélébe görbítette; ezt úgy értékeltem, mint annak a jelét, hogy egy pillanatra visszalibbent az emberi fajba.

– Aki a zsidó állományból ma este szertartásra akar menni, az 19 órakor sorakozzon a századiroda előtt. – Aztán még hozzátettem: – Barrett százados parancsa.

Kicsivel később, amikor Camp Crowder fölött lemenőben voltak a nap utolsó sugarai – lágyabbak, mint abban az évben bármikor –, ablakom alatt fölharsant LaHill vastag, színtelen hangja: – Füleljetek, harcosok! Öreg azt mondja, szóljak, hogy 19 nulla nullakor minden zsidó katona itt sorakozzon elöl, ha menni akar a zsidó misére.

 

Amikor hétkor kinéztem a századiroda ablakán, a poros négyzeten három katonát láttam állni keményített khakiruhában. Az órájukat nézték, matattak, susmorogtak előre-hátra. Egyre sötétedett, s ahogy az amúgy kihalt terepen álltak, egészen piciknek látszottak. Amikor kinyitottam az ajtót, a környező barakkok felől az újoncbuli zajai ütötték meg a fülemet: falnak lökött emeletes ágyak, csapból vödrökbe zubogó víz, kefék súrlódása a fapadlón – a kosz feltakarítása a szombati táborszemlére. Az ablaküvegeken nagy rongycsomók köröztek. Kiléptem, s abban a pillanatban, amikor talpam megérintette a földet, hallani véltem, mintha Grossbart kiadta volna a parancsot: „Vííí-gyázz!” Bár lehet, hogy amikor mind a hárman vigyázzba vágták magukat, azt képzeltem, hogy hallom.

Grossbart előlépett. – Köszönöm, uram – mondta.

– Őrmester, Grossbart – figyelmeztettem. – Az „uram” a tisztek megszólítása. Én nem vagyok tiszt. Már három hete katona, tudhatja.

Két tenyerét oldalt kifordítva jelezte, hogy igazság szerint ő meg én fölötte állunk a konvención. – Azért köszönjük – mondta.

– Igen – helyeselt a mögötte álló magas fiú. – Nagyon köszönjük.

A harmadik fiú pedig elsuttogta, hogy „Köszönöm,” de alig mozgott a szája, nehogy a vigyázzállást egy ajakrebbenésnél jobban megbontsa.

– Mit? – kérdeztem.

Grossbart boldogan felhorkantott. – A bejelentést. A tizedes bejelentését. Az használt. Attól most már…

– Frankóbb – Grossbart mondatát a magas fiú fejezte be.

Grossbart elmosolyodott. – Úgy érti, hogy hivatalos, uram. Nyilvános – magyarázta nekem. – Most már nem úgy fog kinézni, mintha sumákolnánk, mintha azért lépnénk le, mert megkezdődött a munka.

– Barrett százados parancsa volt – mondtam.

– Jaja, de maga is benne volt egy kicsit – felelte Grossbart. – Úgyhogy köszönjük. – Aztán a társaihoz fordult. – Marx őrmester, bemutatom Larry Fishbeint.

A magas fiú előrelépett, és a kezét nyújtotta. Megráztam. – New York-i? – kérdezte.

– Igen.

– Én is. – Fishbeinnek hullaszerű, beesett arca volt, és amikor elmosolyodott, mert megtudta, hogy földiek vagyunk, előtűnt sok szuvas foga. Sűrűn pislogott, mintha sírással küszködne. – Melyik városnegyedből? – kérdezte.

Grossbarthoz fordultam. – Hét múlt öt perccel. Hánykor kezdődik az istentisztelet?

– A shul – mondta mosolyogva – tíz perc múlva kezdődik. Szeretném bemutatni Mickey Halpernt. Nathan Marx, az őrmesterünk.

A harmadik fiú előreszökkent. – Michael Halpern közlegény. – Tisztelgett.

– A tiszteknek tisztelegjen, Halpern – mondtam. A fiú leeresztette a kezét, s idegességében útközben ellenőrizte, le vannak-e gombolva az ingzsebei.

– Átmasíroztassam őket, uram? – kérdezte Grossbart. – Vagy maga is jön?

Grossbart mögül megszólalt Fishbein. – Frissítőket is adnak utána. Női önkéntesek St. Louisból, múlt héten mondta a rabbi.

– A lelkész – súgta Halpern.

– Örülnénk, ha eljönne – mondta Grossbart.

Hogy a kérlelés elől kitérjek, félrenéztem, s a barakkok ablakaiban megláttam a rengeteg arcot, amely négyőnket bámult. – Siessenek, Grossbart – mondtam.

– Jó – felelte. A többiekhez fordult. – Futólépés, in-dulj!

Elindultak, de három méter után Grossbart megpördült, és hátrafelé futva odakiáltotta: – Jó shabust, uram! – Aztán mindhármukat elnyelte az idegen missouri alkonyat.

Már eltűntek az alakulótérről is, amelynek zöldje most mélykék volt, de még mindig hallottam Grossbartot, ahogy a futólépés ütemét vezényli, s a sűrűsödő szürkületben ez – ahogy a ferde fény – hirtelen fölidézett egy elásott emléket, annak a bronxi Grand Concourse melletti grundnak az éles zajait, ahol évekkel azelőtt, minden ilyen hosszú tavaszi estén baseballoztam. Kellemes emlék a békétől és az otthontól ennyire távol lévő fiatalembernek, és annyi más emléket sodort magával, hogy egyszerre különös érzékenység fogott el. Tulajdonképp olyan intenzív révületbe merültem, hogy úgy éreztem, mintha leásna bennem egy kéz. Milyen mélyre kell leásnia, hogy megérintsen! Át kell nyúlnia a belga erdőkben töltött napokon, át a sok halálon, amelyet akarattal nem sirattam; át a német tanyákon, ahol éjjelente a könyvek tüzénél melegedtünk; át a végtelen időszakokon, amikor kizártam minden ellágyulást, amelyet társaim iránt érezhetnék, és sikerült megtagadnom magamtól a hódító pózt is: a peckes tartást, amelyet én, a zsidó akár fel is ölthettem volna, amikor bakancsom Wesel, Münster és Braunschweig romjain taposott.

De emlékezetem most egyetlen esti zajra, egyetlen otthon- és múlt-villanásra áttörte a sok érzéstelenített réteget, és hirtelen az lettem, aki emlékeim szerint vagyok. Így hát egyáltalán nem csoda, hogy énem további keresése közben azon kaptam magam, hogy Grossbart nyomában a 3. számú kápolna felé igyekszem, a zsidó szertartás színhelyére.

Az utolsó sor üres volt, ott ültem le. Két sorral előttem ült Grossbart, Fishbein és Halpern, kezükben papírpohár. Hátrafelé emelkedtek a padsorok, ezért világosan láttam, mi történik. Fishbein épp átöntötte a pohara tartalmát Grossbartéba, Grossbartnak pedig ragyogott az arca, amikor a folyadék bíborszínű ívet rajzolt Fishbein keze és az övé között. A vakító sárga fényben láttam a tábori lelkészt, aki elöl állt az emelvényen, és előolvasta a felelgetős ima első sorát. Grossbart ölében csukva maradt az imakönyv; a poharat forgatta a kezében. Csak Halpern reagált imával az előimádkozásra. Jobb keze ujjait szétterpesztette a nyitott imakönyv fedelén. Mélyen a szemébe húzta a sapkát, ami ettől kerek lett, mint egy kapedli. Grossbart időnként megnedvesítette a szája szélét a pohár peremén; Fishbein, akinek hosszú, sárga arca olyan volt, mint egy halódó villanykörte, ide-oda forgott, nyakát nyújtogatta, hogy megnézze a sor szélén meg az elöl lévőket, aztán a mögötte ülőket. Amikor észrevett, szemhéja dobpergésbe kezdett. Könyöke Grossbart oldalába mélyedt, nyaka barátja felé hajlott, súgott neki valamit, és amikor a gyülekezet újra válaszolt az előimádkozásra, már Grossbart hangja is ott volt a többieké között. Ekkor Fishbein is az imakönyvébe nézett; de a szája nem mozgott.

Végül eljött a borivás ideje. Amikor a tábori lelkész lemosolygott rájuk, Grossbart egyetlen hosszú slukkra felhajtotta a magáét, Halpern elmélkedve kortyolt, Fishbein pedig az üres pohárral mímelte az áhítatot. – Ahogy ma este végignézek a gyülekezeten – vigyorodott el saját szóhasználatán a lelkész –, sok új arcot látok. Szeretnélek hát üdvözölni benneteket a Camp Crowder-i péntek esti istentiszteleten. Leo Ben Ezra őrnagy vagyok, a tábori lelkészetek. – Jóllehet amerikai volt, szándékosan szinte szótagolva beszélt, mintha elsősorban a közönség szájról olvasó részével kommunikálna. – Csak néhány szót szeretnék szólni, mielőtt átvonulunk a büfébe, ahol terített asztallal várnak benneteket a missouribeli St. Louis város Sinai templomának kedves hölgyei.

Tapsvihar és füttyszó tört ki. Egy újabb futó vigyor után a lelkész fölemelte a két kezét, tenyerét kifelé fordította, tekintetét egy pillanatra fölfelé vetette, mintha emlékeztetni akarná a katonákat, hol is vannak, és Még Ki lehet jelen. A hirtelen támadt csöndben hallani véltem, hogy Grossbart azt vihogja: – A padlót csak sikálják a gojok! – Ezt mondta? Nem voltam benne biztos, de Fishbein vigyorogva oldalba bökte Halpernt. Halpern bambán ránézett, aztán visszasüppedt az imakönyvébe, amely a rabbi beszéde alatt eddig is lefoglalta. Egyik kezével a sapkája alól kikunkorodó göndör fekete hajtincset csavargatta. Mozgott az ajka.

A rabbi folytatta. – Az ételről szeretnék nektek röviden beszélni. Tudom, tudom, tudom – intonálta fáradtan –, hogy legtöbbetek ínyének olyan a tréfli koszt, mint a hamu. Tudom, némelyikőtök mennyire undorodik, és mit szenvednek a szüleitek, ha arra gondolnak, milyen tisztátalan és visszataszító ételeket eszik a gyerekük. Mit mondhatnék? Csak azt mondhatom, hogy hunyjátok be a szemeteket, és nyeljetek. Egyetek annyit, amennyi az életben maradáshoz kell, és dobjátok ki a többit. Bárcsak többet segíthetnék! Akinek ez sehogy se megy, azt arra kérem, próbálkozzon, próbálkozzon, de aztán keressen föl személyesen. Ha annyira súlyos az irtózása, magasabb helyről kell segítséget kérnünk.

Megindult és elcsitult a csevegés. Aztán közösen elénekeltük az Eyn Keloheynut; kiderült, hogy annyi év után még mindig tudom a szövegét. Mihelyt a szertartás véget ért, Grossbart rögtön megrohant. – Magasabb helyről? A tábornokra gondol?

– Te Shelly – szólalt meg Fishbein –, Istenre gondol. – Rácsapott saját arcára, és Halpernre nézett. – Milyen magasra lehet jutni!

– Csss – csitította Grossbart. – Mi a véleménye, őrmester?

– Nem tudom – feleltem. ­ – Inkább a lelkészt kérdezze.

– Megkérdezem. Bejelentkezem hozzá magánbeszélgetésre. Mickey is.

Halpern a fejét rázta.  – Nem, nem, Sheldon…

– Vannak jogaid, Mickey – mondta Grossbart. – Nem nyomhatnak le bennünket.

– Nem probléma – felelte Halpern. – Engem nem zavar, csak anyámat.

Grossbart rám nézett. – Tegnap hányt. A húskonzervtől. Csupa disznóhús volt, meg a jó ég tudja, mi.

– Megfáztam, attól volt – mondta Halpern. Visszatolta sapkának a kapedlijét.

– És maga, Fishbein? – kérdeztem. – Maga is kóser?

Elvörösödött. – Egy kicsit. De nem foglalkozom vele. Jó erős a gyomrom, és amúgy se vagyok nagy evő. – Továbbra is őt néztem, mire fölemelte a csuklóját, hogy megerősítse, amit mondott: az óraszíja az utolsó lyukig volt behúzva, ezt mutatta.

– De az istentisztelet fontos magának? – kérdeztem.

Grossbartra nézett. – Persze, uram.

– Őrmester.

– Odahaza nem annyira – szólalt meg kettőnk közé lépve Grossbart –, de ilyen távol hazulról zsidóságérzése támad az embernek.

– Össze kell tartanunk – mondta Fishbein.

Elindultam az ajtó felé; Halpern hátralépett, hogy utat engedjen.

– Ez volt a baj Németországban – mondta Grossbart, épp akkora hangerővel, hogy még meghallottam. – Nem tartottak össze. Hagyták, hogy lenyomják őket.

Megfordultam. – Idefigyeljen, Grossbart. Ez itt nem nyári tábor, hanem katonaság.

Elmosolyodott. – És?

Halpern ki akart slisszolni, de Grossbart fogta a karját.

– Grossbart, hány éves maga? – kérdeztem.

– Tizenkilenc.

– És maga? – kérdeztem Fishbeint.

– Ugyanannyi. Hónapra is.

– És ő? – mutattam Halpernre, aki addigra már biztonságosan eljutott az ajtóig.

– Tizennyolc – suttogta Grossbart. – De egyedül még cipőt kötni vagy fogat mosni se tud. Sajnálom szegényt.

– Én mindannyiunkat sajnálom, Grossbart – mondtam –, de azért viselkedjen úgy, mint egy férfi. Ne essen túlzásokba.

– Milyen túlzásokba, uram?

– Például ezzel az uramozással. Ne túlozza el – mondtam.

És otthagytam. Elmentem Halpern mellett, de nem nézett rám. Aztán már kintről, a hátam mögül hallottam Grossbartot: – Hé, Mickey, my leben, gyere vissza. Büfé!

„Leben!” A nagymama szólított így!

Egy héttel később egy délelőtt az íróasztalomnál dolgoztam, egyszer csak kikiáltott Barrett százados, hogy menjek be hozzá. Amikor beléptem az irodájába, a sisakbélés annyira a homlokába volt húzva, hogy még a szeme se látszott. Telefonált, és amikor hozzám szólt, fél kezével letakarta a mikrofont. – Ki a fene az a Grossbart?

– Hármas szakasz, százados úr – feleltem. – Egy újonc.

– Mi ez a balhé a koszt körül? Az anyja már egy kibaszott képviselőt is felhívott a koszt miatt. – Levette a kezét a mikrofonról, és a sisakján annyit tolt fölfelé, hogy kilátszott az alsó szempillája. – Igen, uram – mondta a telefonba. – Igen, uram. Itt vagyok, uram. Most kérdezem Marxot, épp most…

Megint befogta a mikrofont, és felém fordította a fejét. – Könnyűléptű Harry van a telefonban – mondta a foga között. – A képviselő felhívta Lyman tábornokot, aki felhívta Sousa ezredest, aki felhívta az őrnagyot, aki felhívott engem. Mindenáron rám akarják verni ezt a dolgot. Mi a gond? – Fenyegetően rázta felém a kagylót. – Nem adok enni a katonáknak? Mi ez?

– Uram, Grossbart furcsa… – Ezt Barrett gúnyosan élveteg mosollyal nyugtázta. Taktikát változtattam. – Százados úr, Grossbart nagyon ortodox zsidó, ezért csak bizonyos ételeket szabad ennie.

– Rendszeresen hány, azt mondja a képviselő. Az anyja szerint mindent kihány, amit eszik!

– Megszokta, hogy betartja az étkezési szabályokat, százados úr.

– Ettől a muterjának miért kell mindjárt a Fehér Házat hívnia?

– Uram, a zsidó szülők hajlamosak rá, hogy a szokásosnál jobban féltsék a gyereküket. A zsidóknál nagyon szoros a családi kötődés. Ha a fiú elkerül a háztól, az néha nagyon felzaklatja az anyát. A fiú nyilván említett valamit a levelében, az anyja pedig félreértelmezte.

– Legszívesebben behúznék egy jót ennek a srácnak – mondta a százados. – Háború van, ennek meg ezüsttálca kéne!

– Nem hiszem, hogy a fiú tehet róla, uram. Ha beszélünk vele, biztosan el tudjuk simítani a dolgot. A zsidó szülők aggódnak…

– Az isten áldja meg, minden szülő aggódik! De nem beszél magas lóról, és nem keres összeköttetést…

Közbevágtam, magasabb és feszesebb hangon, mint addig. – Nagyon fontos a családi élet, százados úr, de igaza van, néha már kezelhetetlen. Csodálatos dolog ez, százados úr, de épp mert ennyire szoros a kötődés, az ilyen…

A százados már nem figyelt az igyekezetemre, hogy megmagyarázzam a levelet magamnak és Könnyűléptű Harrynek. Visszafordult a telefonhoz – Uram? – mondta. – Uram, Marx itt azt mondja, hogy a zsidók sokszor rámenősek. Azt mondja, szerinte itt, a századon belül el tudjuk simítani az ügyet… Igen, uram… Jelentkezem, uram, mihelyt tudok. – Letette. – Hol vannak az emberek, őrmester?

– A lőtéren.

A sisakja tetejére mért ütéssel a szeme elé tolta a fejfedőt, és felugrott a székből. – Autózunk – mondta.

Nemes Anna fordítása

 

Részlet a novellából, mely a szerző 1959-ben publikált Goodbye, Columbus című első kötetében jelent meg, s melyet most a 21. Század Kiadó Isten veled, Columbus címmel magyarul is kiadott.