Pestis a Zsidóvárosban

Írta: Leo Perutz - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Leo Perutz (1882-1957) prágai születésű zsidó író volt, a Monarchia szülötte, aki Bécsbe költözött, ott alkotott a nácizmusig, majd Palesztinába emigrált. Később is gyakorta hazalátogatott Ausztriába, Bad Ischlben halt meg. 

Leo Perutz

Részlet Leo Perutz Éjjel a kőhíd alatt című könyvéből, mely a napokban jelenik meg a Gondolat Kiadó gondozásában:

 

Pestis a Zsidóvárosban

 

Az 1589. esztendő őszén, amikor a prágai Zsidóvárosban tombolt a nagy járvány, mohón szedve áldozatait a gyermekek közül, két megőszült férfi ballagott a Nicolai tértől a zsidótemetőhöz vezető Beleles utcán; a két lerongyolódott mókamester menyegzőkön a vendégek mulattatásával kereste meg a mindennapi betevőjét.

Sötétedett. A két férfi el volt gyengülve az éhségtől, mert már két napja nemigen ettek egyebet pár falat kenyérnél. Rossz idők jártak a tréfamesterekre: mostanában, amikor Isten haragja így lesújtott az ártatlan gyermekekre, se menyegző, se más örömünnep nem volt a Zsidóvárosban.

Az egyik mulattató, Koppel-Bär már egy hete beadta Markus Kopřivynek, a zálogkölcsönzőnek bozontos prémbundáját, amelyben vadállatnak öltözve szokott mókás-esetlenül ugrabugrálni. A másik, Jäckele-Narr, ezüstcsengettyűit csapta zálogba. Most hát nem volt egyebük, mint a ruhájuk és a cipőjük, vagyis Jäckele-Narrnak megvolt még a hegedűje – azért semmit nem kínált a zálogos.

Lassan mentek, mert még nem sötétedett be egészen, és nem akarták, hogy meglássák őket, amint betérnek a temetőbe. Annyi éven át keresték meg tisztességes munkával a napi kenyerüket meg azt, amire sabbatkor szükségük volt, és most tessék: oda jutottak, hogy éjjel rézgarasok után kell kutatniuk a sírköveken, amelyeket jámbor temetőlátogatók hagytak ott olykor a szegényeknek.

Mikor elérkeztek a Beleles utca végéhez, s bal kéz felől látták a temetőfalat, Jäckele-Narr megállt, és Gerson Chalel foltozósuszter ajtajára mutatott.

– Biztosan ébren van még – mondta – a suszterék Virágocskája, a Blümchen. El akarom neki játszani a „Még csak hatéves vagyok, oly derűs a szívem” kezdetű dalt, akkor kijön a házból, és táncol majd az utcán.

Ezzel kizökkentette Koppel-Bärt az álmodozásából (egy tányér meleg retekleves lebegett a lelki szemei előtt, húsdarabkákkal).

– Bolond vagy – dörmögte bosszúsan. – Ha eljön a Messiás, és minden beteget meggyógyít, te akkor is bolond maradsz. Mit törődöm én a suszter Virágocskájával?! Ugyan mit táncolna nekem? Kívül-belül beteg vagyok az éhségtől.

– Ha beteg vagy az éhségtől, fogj egy kést, élesítsd meg, és akaszd föl magad – mondta Jäckele-Narr, s levéve hegedűjét a válláról játszani kezdett.

De bármily kitartóan játszott, a suszter leánykája csak nem akart mutatkozni. Jäckele-Narr leeresztette a hegedűt, és elgondolkodott. Aztán átment az utcán, és a nyitott ablakon át benézett a suszter szobájába.

A szoba sötét volt és üres, de mellette a kis szobából fény szűrődött ki, és Jäckele-Narr látta a susztert meg a feleségét, amint alacsony zsámolyokon ülve egymással szemben halotti imákat kántálnak leánykájuk, Blümchen lelkéért, akit előző nap temettek el.

– Meghalt – mondta Jäckele-Narr. – Akkor a suszter a kemény földre zuhant az égből. Semmim nincsen, de mindent odaadnék, ha Blümchen még élhetne. Olyan kicsi volt, és én mégis úgy éreztem, ha láttam, mintha az egész világ ott lett volna a szemében. Csak ötéves volt, és tessék: már a hideg földet kell rágnia.

– Ha a halál a piacra megy, nem válogat – mormolta Koppel-Bär. – Senki és semmi nem túl kicsi vagy túl zsenge neki.

És továbbindulván halkan mormolták maguk elé Dávid király zsoltárának szavait:

– „Most ott nyugszol a Mindenható árnyékában; csapás nem érhet. Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden útadban. Kézen hordoznak téged, hogy meg ne üssed lábadat a kőbe.”

Mostanra egészen leszállt az éj. A sötét esőfelhők között sápadt hold látszott az égen. Olyan csend ült az utcákon, hogy hallani lehetett a víz zúgását a folyó felől. Félénken és óvakodva, akárha valamely isteni tiltásba ütköző dologra készülnének, a két ágrólszakadt mulattató belépett a kapun a holtak kertjébe.

 

Némán és mozdulatlanul terült el előttük a holdfényben a temetőkert, miként a titoksötét Sambation folyam, amelynek hullámai mozdulatlanná dermednek majd az Úr eljövetelének napján. Egymásnak támaszkodva álltak a fehér és szürke sírkövek, mintha egyedül nem tudnák hordozni éveik súlyát. A fák mintha görcsös panaszra nyújtották volna lombtalan ágaikat az ég felé.

Jäckele-Narr ment elöl, Koppel-Bär úgy követte, mint az árnyék. A jázmin- és a bodzabokrok közt vezető keskeny ösvényen mentek, míg el nem értek Abigdor rabbi időkoptatta sírkövéhez. Itt, a nagy szent sírján, akinek neve fény volt az elűzetés sötétjében, Jäckele-Narr egy kopott mainzi pfenniget, egy rézgarast és két frank fillért talált. Továbbment, oda, ahol egy juharfa alatt Gedalja rabbi, a híres orvos sírköve állt.

Jäckele-Narr hirtelen megtorpant, és társa keze után kapott.

– Figyelj csak! – suttogta. – Nem vagyunk egyedül. Nem hallod ezt a suhogást és mormolást?

– Bolond! – korholta Koppel-Bär, aki épp most talált és dugott zsebre egy görbe cseh garast. – Bolond; a szél sodorja a földön a száraz leveleket!

– Koppel-Bär! – makacskodott Jäckele-Narr –, nem látod ott a falnál azt a villódzást és fényes derengést?

– Nyakalj ecetet, ha bolond vagy – mondta Koppel-Bär –, lovacskázz boton és fejjél kecskebakot, de engem hagyj békén. Amit látsz, azok a fehér sírkövek, ahogy a holdfényben ragyognak.

Ekkor azonban hirtelen eltűnt a hold a sötét felhők mögött, és a Koppel-Bär már látta, hogy azok bizony nem a fehér sírkövek, nem; közvetlenül a temetőfal mellett fénylő alakok lebegtek a levegőben, gyermekek, hosszú, fehér ingecskékben; egymást kézen fogva hajladoztak és ringatóztak a táncban a friss sírok fölött. Fölöttük pedig ott állt, emberszem számára láthatatlanul, az Úr angyala, aki rájuk vigyázni rendeltetett oda.

– Isten irgalmazzon! – nyögte Koppel-Bär. – Jäckele-Narr! Látod, amit én látok?

– Magasztaltassék a világ teremtője, az egyetlen, aki csodákat tesz – suttogta Jäckele-Narr. – Látom Blümelét, a galambocskát, a megtestesült ártatlanságot, és a szomszédom két gyermekét, akik hét napja haltak meg, őket is látom.

S most, fölismervén, hogy egy másik világ mutatkozott meg nekik, elborzadva fordultak sarkon, és rohanni kezdtek, átugrották a sírköveket, ágaknak ütköztek neki, elestek és föltápászkodtak; az életükért futottak, s meg sem álltak, amíg ki nem értek, vissza az utcára.

Jäckele-Narr csak ott nézett körül a társát keresve.

– Koppel-Bär – kérdezte összekocódó fogakkal –, élsz még, itt vagy?

– Élek, és magasztalom a Teremtőmet – hallatszott Koppel-Bär hangja a sötétből. – Bizony, le akart csapni rám a halál; már a nyakamon éreztem a kezét.

S abban, hogy mindketten életben maradtak, felismerték Isten akaratát, hogy tudniillik tanúságot kell tenniük arról, amit láttak.

Egy ideig még ott álltak suttogva a sötétben, majd elindultak, hogy felkeressék házában a rangrejtett királyt, a magasságos rabbit, aki érti a halottak nyelvét, hallja a mélység hangjait, és képes értelmezni Isten félelmetes jeleit.

 

A rabbi a szobácskájában ült, a Titkok Könyve fölé hajolva, amelyet Indrarabának, avagy A Nagy Gyűlésnek neveznek. Elmerülvén a számok, jelek és a világot igazgató hatalmak mérhetetlenségében, nem hallotta a belépőket, s csak amikor köszöntötték: – Békesség az örök világosságnak! –, akkor tért vissza lelke a szellem távoli birodalmából a földi világba.

S most, hogy rájuk szegeződött a magasságos rabbi tekintete, megeredt a két jövevény szava, Istenhez fohászkodtak, dicsérték a hatalmát, és Jäckele-Narr siettében levegő után kapkodva, hadarva elmondta, hogyan rémítette meg a temető bodzabokraiban hallott-látott suttogás és sugdosás, derengés és fényhunyorgás, hogy mit mondott Koppel-Bärnek és milyen választ kapott, és hogyan pillantották meg azután, amikor elbújt a hold, a szellemkörtáncot járva a sírjuk fölött lebegő halott gyermekek alakját.

A magasságos rabbi, aki sötét éjjeleken végigjárta a bölcsesség harminckét rejtett útját, és mágikusan átváltozva átlépett a megismerés hét kapuján – a magasságos rabbi megértette az Istentől érkezett jelet, mely azt tudatta vele, hogy valahol a Zsidóvárosban él egy bűnös, aki titokban nap mint nap újra vétkezik. És emiatt a bűnös miatt uralkodott el a városon a tömegesen pusztító halálos kór, és e miatt a bűnös miatt nem nyughatnak sírjukban a gyermekek lelkei.

A magasságos rabbi szótlanul nézett maga elé. Majd kiment a szobából, s visszajővén jobb kezében egy kásával teli tálat és két lepényt, baljában egy kovácsolt ezüsttálkát tartott, amelyben húsvéti édesség: fűszeres almapüré volt.

– Csak rajta, egyetek – mondta a kására és a lepényekre mutatva. – És ha jóllaktatok, vegyétek ezt az édességestálkát, és menjetek vissza a gyermekek sírjaihoz.

Vendégei halálra rémültek, hallván, hogy újra vissza kell menniük a temetőbe. A magasságos rabbi azonban így folytatta:

– Ne féljetek. Akinek szava által a világ lett, annak hatalma van elevenek és halottak fölött, s egyedül az ő akarata él és kormányoz mindeneket. Ott fogtok ülni és várakozni, míg nem közeledik az első gyermek, aki szeretné megízlelni a csemegét, mert a halottak szellemei nem felejtették még el a földi táplálékot. Ti akkor megragadjátok a ruhája szegélyét, és Annak nevében, aki a Kezdet és a Vég, választ követeltek: ki légyen az, aki miatt rátelepedett városunkra ama halálos kór.

Majd elmondta fölöttük a papi áldást. Akkor távozott belőlük a félelem, fölkeltek és elindultak, eltökélten, hogy engedelmeskedjenek a rabbi parancsának.

Ott ültek a sírok között a temetőfalnak támaszkodva; előttük a nedves földön a tálka a fűszeres almapürével. Körülöttük csend és mély sötétség, fűszál sem mozdult, a legcsekélyebb fény sem hatolt át az eget takaró felhőkön. S ahogy ott ültek és vártak, újra elfogta őket a félelem, és Koppel-Bär fennhangon beszélni kezdett saját magához, mert nem bírta tovább elviselni a csöndet.

– Bárcsak volna egy krajcáros gyertyám! Nem jó itt a sötétben üldögélni – mondta. – Ma teliholdnak kéne lennie, de nem is látom a holdat; biztos kukorékolt valami kakas, és elriasztotta. Jobb lenne most otthon ülni, a kályha mögött. Komisz fagyot lehell a föld, az bekúszik a kabátomba; a fagy, az ellenségem nekem. Te is fázol, Jäckele-Narr, látom, reszketsz. Itt, a föld alatt sok száz szoba van, jól megépítve mindegyik; ajtaja meg ablaka nincs egyiknek sem. Nem tud bemenni a fagy és az éhség sem, kint kell maradniuk egymást boldogítani. Szegény, gazdag, ifjú, felnőtt; a föld alatt mind egyenlők…

A torkában rekedt az utolsó szó, elnémult, mert ott állt előttük fehér fénybe vonva Blümchen, a foltozósuszter leánykája, és a kezében tartotta az ezüsttálkát.

– Blümchen! – szólította meg a fénybe vont alakot Jäckele-Narr. – Megszakad a szívem, hogy itt kellett hagynod minket! Megismersz? Én vagyok a Jäckele-Narr, és itt ül mellettem Koppel-Bär. Emlékszel, hogy szökdécseltél és táncoltál, amikor az utcán hegedültem? És hogy kacagtál, amikor a Koppel-Bär négykézláb botladozott és mókázott?

– Mindez elmúlt – mondta idegen hangon a gyermek –, ez mind a földi időben történt. De most az igazságban és az öröklétben vagyok, amelynek se mértéke, sem célja nincsen.

Az ezüsttálka a földre koppant, a gyermek megfordult, és vissza akart térni a társaihoz. Ám ekkor Jäckele-Narrnak eszébe jutott az utasítás, amely miatt idejött, a temetőbe. Erősen megragadta a gyermek ingecskéjének szélét, keményen tartotta, s ezt kiáltotta:

– Annak nevében, aki a Kezdet és a Vég, parancsolom, mondd és valld meg, mely bűn miatt sújtja a várost ez a rettentő halálos kór!

Kis ideig csend volt, a gyermek mozdulatlanul meredt a sötétbe, oda, ahol, emberszem számára láthatatlanul, az Úr angyala, a lelkek őrzője állt. Majd ezt mondta:

– Isten angyala szólott, az Úr szolgája ezt mondta: „Ami történt, Moáb bűne miatt történt, amelyet valaki közületek elkövetett. S Ő, az Örökkévaló látta ezt, és Ő, az Örökkévaló eltöröl benneteket a föld színéről, ahogyan Moábot elpusztította.

Jäckele-Narr ekkor eleresztette a gyermek ingecskéjét, aki ellebegett, mintha a szél sodorta volna tova; fénye és ragyogása elenyészett a bodzabokrok mögött.

Azok ketten, Jäckele-Narr és Koppel-Bär pedig elhagyták a temetőt, elmentek a magasságos rabbihoz, és hírül adták neki a szellemgyermektől hallott szavakat.

 

Pirkadatkor a magasságos rabbi elküldte hírvivőit, hogy házról házra járva az Isten házába hívják a gyülekezet tagjait. Jöttek is seregestül, a férfiak és a nők; senki nem maradt távol. És amikor valamennyien összegyűltek, a rabbi föllépdelt a három kő lépcsőfokon; köpenye alatt fehér halotti ruhát viselt, a feje fölött lobogó zászlón ez állt:

„Az Úr, Zebaóth az egész világot eltölti dicsőségével.”

Amikor mindnyájan elcsendesedtek, a magasságos rabbi beszélni kezdett. Elmondta, hogy egy asszony közülük a házasságtörés folytonos bűnében leledzik, miként az elátkozott törzs gyermekei, akiket azután elpusztított az Úr. Felhívta a bűnös asszonyt, hogy lépjen elő, vallja be vétkét, és vegye magára az Istentől, az Úrtól számára rendelt büntetést.

Sugdosás és pusmogás támadt az asszonyok között, félve néztek egymásra, de senki nem lépett elő, hogy bevallja Moáb bűnében való vétkességét.

A magasságos rabbi ezután másodszor is szólott hozzájuk, fennhangon kihirdetvén, hogy e miatt a titkolt bűn miatt halnak tömegével a gyermekek a városban. Majd a szent betűkre és Isten tíz félelmetes nevére esküdvén felszólította a bűnös asszonyt, hogy lépjen elő, és ismerje be a bűnét, hogy elmúljon a vész a város fölül.

De ezúttal is hiába szólott a főrabbi: a bűnös hallgatott, és nem akarta hagyni, hogy letérítsék a bűn útjáról.

Ekkor a harag sötét felhője szállt a rabbira. Kivette a szent tekercseket a tóraszekrényből, és a nagy átok szavaival átkozta meg a bűnös asszonyt: Száradjon ki, ahogyan a Dávid megátkozta Gilboa-hegy. Tegye vele is azt a föld, amit Dátánnal és Abirorámmal tett. Oltassék ki a neve, s legyen átkozott az ő nemzetsége a Szikrázó, a Lángoló és a sugárzó Fény nevében, legyen átkozott Zadkiel nevében, aki a fül és a szem. Szálljon alá lelke a rettegés honába, s maradjon ott az idők végezetéig.

Ezután elhagyta az Isten házát. A Zsidóváros utcáit pedig félelem és jajveszékelés és tanácstalanság és kétségbeesés vette birtokba.

 

A magasságos rabbinak, amikor ismét otthon ült a szobájában, egy bizonyos nap és egy eset jutott eszébe a régebbi időkből. Két mészáros jött akkor a rabbi színe elé; aznap éjjel mindenüket elveszítették. Mészárszékükbe betört egy tolvaj, és gonosztevőként garázdálkodott. Amit csak tudott, elvitt a húskészletükből, az ott maradt hús pedig be volt szennyezve.

Akkor is összehívta a magasságos rabbi a gyülekezetet, és intette a tolvajt, hogy ismerje be, és amennyire módjában áll, tegye jóvá a bűnét. Ám mivel a tolvaj hallgatott, és kitartott a gonoszságban, a rabbi kimondta rá az átkot, amely kitaszította őt és nemzetségét Isten gyermekeinek közösségéből.

Ám aznap éjjel egy kutya állt a magasságos rabbi háza előtt, sokáig vonított keservesen, sehogy sem akart felhagyni vele, és olyan félelmetes volt a siránkozását hallgatni, hogy a rabbi fölismerte benne a tolvajt, és levette róla az átkot.

Ha tehát olyan nagy az átok ereje, gondolta a magasságos rabbi, hogy még egy olyan kreatúra sem képes elviselni, amelynek sötét lelkébe nem találhat utat a megismert Isten világossága, hogyan lehetséges akkor, hogy ez a házasságtörő asszony csak egyszerűen él tovább ez átok súlya alatt, s nem lép elém, és nem ismeri be a bűnét még napszállta előtt?

Csakhogy teltek-múltak az órák, eljött, majd elmúlt az éjszaka, és a magasságos rabbi hiába várt. Akkor előszólította hallgatag szolgáját, tulajdon kezei művét, aki Isten nevét hordta az ajkai közt, és meghagyta neki, hogy kutassa föl az utcákon kószáló Koppel-Bärt és Jäckele-Narrt, mert szüksége van rájuk.

S amikor megérkeztek, így szólt hozzájuk:

– Ha tovatűnik a nap, és vele szöknek az árnyékok, ismét elmentek a temetőbe, és te, Jäckele-Narr, eljátszod a hegedűdön ez egyik dalt, amelyet a lombsátor-ünnepen énekelnek a gyermekek. És a holtak lelkei hallani fognak téged, mert hét napig összekötik még őket ezzel a világgal a földi melódiák. Utána visszajöttök ide, és te, Jäckele-Narr, egyre hegedülsz tovább. Ám mihelyt átlépitek e szoba küszöbét, már el is kell hagynotok, és Isten őrizz, hogy hátranézzetek. Mert amit tenni kívánok, titkos dolog, s a titok a Lángolóké, akiket a Trónoknak, a Kerekeknek, a Hatalmaknak és a Seregeknek neveznek, s a ti szemeteknek nem szabad látnia.

Útjukra mentek, és a rabbi parancsa szerint cselekedtek. Jäckele-Narr eljátszotta hegedűjén a lombsátor-ünnep vidám dalait, Koppel-Bär a szokott módján ugrabugrált; így mentek végig a temetőkert sírjai között, majd vissza a néptelen utcákon, s mögöttük valami világosság lebegett, amely feljött velük a lépcsőn, és velük együtt besiklott a magasságos rabbi szobácskájába.

És mihelyt ők ketten elhagyták a szobát, a magasságos rabbi kimondta a tiltott szót, mely a Sötétség Könyvében áll leírva, a szót, amely megreszketteti a Földet, és könnyedén kimozdítja helyükből a sziklákat, a szót, amely visszahívja a holtakat az életbe.

S ím, földi alakjában állt előtte a gyermek, húsból és vérből volt, a belőle sugárzó fény kialudt. A földre vetette magát, sírt, kérlelt és panaszkodott; a halottak kertjébe szeretett volna mindenképp visszajutni.

– Nem bocsátlak vissza az igazságba és az öröklétbe – mondta a rabbi –, és újra kell kezdened a földi életet, hacsak meg nem felelsz a kérdésemre. Az Egyetlen és Kizárólagos nevében, Annak nevében, aki volt, van, lesz, felszólítalak: Beszélj és valljad: ki követte el azt a bűnt, amely miatt a halálos kór megszállta a várost?

A gyermek lesütötte a szemét, és megrázta a fejét.

– Hogy ki követte el a bűnt, amely miatt Isten magához szólított minket – mondta –, én sem tudom, és az Úr fölénk helyezett szolgája sem tudja. Azt az Úristenen kívül egyvalaki tudja csupán, és az te vagy.

Nehéz sóhaj tört fel ekkor a rabbi melléből. És kimondta a varázst feloldó szót, a gyermek pedig gyorsan visszaillant a lelkek honába.

 

A magasságos rabbi pedig elhagyta a házát, s a gettó éji utcáin át magányosan leballagott a folyóhoz, majd végig a parton, el a halászkunyhók mellett, míg a kőhídhoz nem ért.

Ott, a kőhíd alatt egy rózsabokor állt, amelyen egyetlen vörös rózsa nyílt, s mellette egy rozmaring hajtott ki a földből, és olyan szorosan összefonódva álltak egymás mellett, hogy a rózsa levelei finoman hozzásúrlódtak a rozmaring fehér virágjához.

A magasságos rabbi lehajolt, és kiásta a földből a rozmaringtövet. Ezután levette a házasságtörő asszony fejéről az átkot.

Fekete felhők űzték egymást az égen, a hold sápadt fénybe vonta a kőhíd pilléreit és íveit. A magasságos rabbi a part szegélyéhez lépett, és belehajította a rozmaringot a folyóba, melynek hullámai magukkal ragadták azt, mielőtt lemerült volna a zúgó mélységbe.

 

Ezen az éjszakán kilobbant a pestis pusztító lángja a Zsidóvárosban.

Ezen az éjszakán a Háromkút téren álló házában meghalt a szép Eszter, a zsidó Meisl asszonya.

Ezen az éjszakán nyugtalan kiáltással riadt föl álmából a prágai várban II. Rudolf, a Német-római Birodalom császára.

 

Tatár Sándor fordítása

 

©Gondolat Kiadó, 2018

Copyright © Paul Zsolnay Verlag Wien, 1975, 2000

 

támogatás