Parászka Boróka: Haza a ködben

Mögöttem Erdély, előttem Odessza.

Nagyon akartam Odesszába menni, pedig nem láttak szívesen. „Gyere be, ha nagyon akarsz” – ismerős ez a kellemetlenkedő, vendéget nem igazán marasztaló hang? Valami ilyesmi jött át a Women in War háborús tudósítókat, szakértőket, elemzőket tömörítő szervezet képviselőjének, Carol Mannak a leveléből, amelyet válaszként küldött a konferenciára való jelentkezésemre. Nem ismertük személyesen egymást, én szakmai okokból évek óta követem ezt a fórumot, „ők” (ahogy homályosan magamban neveztem a testületet) – a nyugat-európaiak, párizsiak – meg nyilván nem tudtak semmit rólam, a kelet-európai újságíróról. Török-iraki konfliktusövezetek, jezidi menekültek, kurdisztáni menekülttáborok: sok-sok macerás ügyet vittem Odesszába. Kell ez oda? És mi a fenéért foglalkozik ilyesmivel valaki Kelet-Európában? Nem kérdeztek rá, de tudtam, hogy mi van a hallgatás mögött. Gyanakvás, kétségek, távolságtartás. Kelet- és Nyugat-Európa közötti feszültség, előítéletek. A valós, mai, Krím árnyékában leledző, majdnem háborús Odessza, az egykori háborús Odessza, és a „békebeli” Odessza képzete, saját történelmi reflexeinkhez igazítva.

Végül, a gyanakvások és távolságtartás ellenére mégis útnak indultam. Egyrészt azért, hogy újra, a sokadik kísérletbe belevágjak a nyugat- illetve kelet-európai előítéletek leküzdésére. Másrészt azért, mert, ha a Women in War-on belül nem lehet együttműködni, akkor sehol: ez tömöríti a legkockázatosabb övezetekben, jelentős részben önkéntesen dolgozókat. Azokat, akiknek az a dolga, hogy túllépjenek a saját és a mások árnyékán. Harmadrészt, mindazért, amit Odessza – ez az ismeretlenül ismerős város – felidéz, jelent. 2017 őszén járunk, 1917 évfordulója: ha egyedül mennék, ha önmagamért, akkor is elmennék, azért, hogy ott legyek, és azért, hogy megtegyem ezt az utat, Erdélyből Moldván, Transznisztrián át a Fekete tengerig. Átlépjem azokat a határokat, amelyeket generációk óta nem lépett át senki a közvetlen környezetemből, eljussak azokra a területekre: amelyeket kívánatosként, elérendőként nem nevezett senki körülöttem, s amelyek mégis olyan jelentősen hatottak múltunkra, jelenünkre.

Moldvát mentális fal választotta el a vidéktől, ahol felnőttem. Moldvából jöttek a betelepülők, „a románok”, akik miatt „elrománosodott” Erdély, Moldva a hely, ahol minden rosszabb és szegényebb, mint nálunk. Transznisztria: az egy kicsit más, talán valamennyire olyan, mint a mi vidékünk: a terület, amelyre nem sikerült betennie a lábukat a románoknak, a hely, amelyet ők is elvesztettek. Jó tudni, hogy van ilyen – némi elégtétellel figyelték az elmúlt évtizedekben az erdélyiek mi folyik ott. A fegyveres harcokról szóló hírt is szimpátiával követték: szóval van még ilyen, fegyverrel harcolni egy országrészért. Az áldozatokról, a zsidók transznisztriai deportálásáról nem esett szó. Történelmi „vakfolt” mondanám, ha nem lenne ebben valami tehetetlenség, valami sorsszerű. Pedig ez a felejtés, nem ismeret nem készen kapott, hanem nagyon is akart, tudatos elhallgatás. Több rendszer dolgozott rajta. Mint ahogy arról sem, hogy Transznisztria több, mint egy másik elszakadni akaró országrész, egy másik Erdély. Ukrajna pedig, az ország, amelyik a miénknél is sokkal, de sokkal rosszabb…

Ez a történelmi köd van-volt körülöttem, milyen történetek, vallomások, tények derenghetnének fel ebben?

1999 augusztusában, még egyetemistaként, a Múzeum körúti antikvárium előtt a földön találtam egy könyvet: Babel Odesszai történeteit. Gyűrött, poros kötet volt, rátapostak: ki sem kellett fizetni, olyan állapotban volt, nekem adták. Akkoriban már folyamatosan küzdöttem a hontalanság és a honvágy érzésével. Budapesten nem találtam a helyem, talán nem is kerestem: lomha, önjáró gépezetként működött a város, és én nem akartam a fogaskerekei közé szorulni. Az Odesszai történeteket olvasva váratlanul köszönt vissza a hely, ahova hazavágytam. Nevezzük Erdélynek. Odessza-Erdély. Egy olyan Erdély ahova még menni tudtam, akartam, s amelyet elveszettnek hittem a rendszerváltás utáni Magyarországon. Ekkor jobbára a csíksomlyói búcsújárás jelentette a Székelyföldet, a politikai giccsel, és az évről évre nagyobb zászlókkal virító szélsőjobbal. És ekkor már, más, „jobb társaságokban” ferdén néztek rám, ha azt mondtam erdélyi vagyok. Az Odesszai történetek azonban visszahozták a színházak, könyvtárak, kisboltok és kocsmák fanyar, kétségbeejtően vidám elegyét, amelynek Erdélyt tudni akartam.

Most, majdnem húsz évvel később, jött el a pillanat, hogy leellenőrizzem: igaz volt-e ez az Odessza-Kolozsvár-Nagyvárad délibáb: valóban – túl a mentális határokon – van valami hasonlóság, otthonosság, közelség ezekben a térségekben, városokban. Fellelhetőek-e még azok a hajdan (sosem?) volt helyek a sokszor változó és mindig erősödő határok mögött.

Repülőjárat Odesszába Romániából (Erdélyből) – csak Isztambulon, vagy Moszkván keresztül van. Vonattal Transznisztrián át nem lehet közlekedni. Ennyit a közelségről. Autóbusz van Marosvásárhelyről Kisinyovba, ott váltani kell, kis száguldó, koszlott minibuszra: marsutkára. Ebbe a közelinek akart világba két napon át tart az út. A marosvásárhelyi buszon nincs más utas rajtam kívül, csak egy ortodox apáca. Két kissé elszabott, de tökéletesre vasalt öltönyben utazó férfi vezeti a buszt. Nagyon meg vannak illetődve, amikor jegyet váltok: én vagyok az első igazi román – mondják a frissen indított járaton– eddig mindig csak Moldovából érkezők és oda visszautazók tartottak a társasággal. „Pedig úgy szeretnénk, ha ti románok is jönnétek hozzánk” – magyarázza a bátrabb sofőr, alázatos kedvességgel. Én nagyon örülök, hogy mehetek hozzátok – megyek bele az óvatos diplomáciai párbeszédbe, nem ez a pillanat az, amikor tisztáznom lehet, hogy nem a „mi románokat” képviselem. Az apáca azonnal imádkozni kezd, ahogy elindul a busz, megállás nélkül dől előre-hátra, veti a tripla ortodox kereszteket minden székelyföldi unitárius-protestáns templom előtt. Gyergyószentmiklósra érve a zsinagóga előtt gurul el a busz: itt is keresztet vet. Pedig az épület – Székelyföld két épen maradt zsinagógája közül az egyik – hátat fordít a városnak, és annyira körül van építve házakkal, boltokkal, hogy csak az avatottak tudják, hogy ott van.

Én ismerem: nagyszüleim háza pont szembe áll vele, egész gyerekkoromban ezt a zsinagógát néztem, a kertünkből. Friedmann bácsi, a gondnok gyakran nekitámaszkodott a kerítésünknek, amíg nagyapámmal beszélgetett. Hosszan értekeztek, sokszor nevetgéltek is, mint a sokat látott öregek. Friedmann bácsi soha nem jött be hozzánk. Mi sem mentünk át soha az út másik oldalára. Pedig Friedmann bácsi nem tudhatta, nagyapám milyen zsidó vicceket ereszt meg ebéd közben (két cigányvicc között), és az öreg Horthy iránti lelkesedéséről, ha tudott is, nem beszélt. Fametszésről, ribizli termesztésről vitatkoztak, fojtott hangon a rendszert is szidták, még a Ceausescu korszakban, de arról, hogy mi történik a Friedmann portán belül, vagy nálunk, családi körben – nem esett szó. Friedmannt nagyapám kísérte utolsó útjára. Kalapot tett, és görnyedten csoszogott a temető felé: léptei visszhangoztak, mintha azt a kellemetlen, krákogó viccmesélő nevetése eredt volna az utána. Néhány évre rá nagyapám is elment, és én azóta soha többé nem ülök olyan asztalnál, ahol cigány vagy zsidóvicceket mesélnek. A zsinagóga, ahova soha nem jártunk, a nagyszüleim házával együtt egy omladozó székelyföldi kisváros perifériájára szorult: benőtték a turkálók, meg a kisboltok.

A mellettem imádkozó apáca minderről semmit sem tud, azt gondolom, csak annyit vesz észre, hogy templom mellett visz el az utunk. Nincs igazam. A zsinagóga felé intve a moldovai apáca felsóhajt: „Végülis ők is emberek, Isten bocsásson meg nekik”. Nyikorogva áll meg a moldovai busz a magyar kisváros buszmegállójában. Szemben a Salamon Ernő szobor: a munkásköltőnek valamikor itt kultusza volt. Pártkultusz, persze, a helyiek nem akarták. „Ez a Salamon – mondták – zsidó volt, ugye?!” Ő az a felkapaszkodott proliból lett költő, aki a helyi, székelyföldi nyomortelepen élt, Kicsi Moszkvában? Ő az. Így vannak itt a közelségek, ugrik most be a helyi szleng. A Nagy Moszkva után, Kicsi Moszkva, kis helyi zsidószékely költővel. A rendszerváltás előtt, ünnepnapokon megkoszorúzták azért Salamon Ernő szobrát, mi mást tehettek volna, a pártdirektívát akkoriban sem szegték meg a jó székelyek. A hivatalos koszorúk fölött azonban egyszer valaki egy cumit akasztott Salamon Ernő kőnyakába, mint egy ottfelejtett, magatehetetlen csecsemőnek. Ez volt az első ellenállás, aminek szemtanúja voltam, én, a Ceausescu korszak gyermekeként. Körül állták a szobrot a helyi székely, és roma gyerekek: ujjal mutogattak és harsányan kiabáltak. „Zsidó, zsidó, cumizik a zsidó!!”. Valamivel harsányabbak voltak a romák. Máskor a cigánytelep lakóira kiabáltak, hogy „csurdé, purdé vaskandé, kint a segged, takard bé!”. Örültek, hogy ezt most megúszták, így lelkesen, hangosan léptek be a kórusba „zsidó, zsidó, cumizik a zsidó”.

Elszorult a torkom, mint amikor ebéd közben a családi zsidóvicceket kellett hallgatni. Ugyanaz a fulladás, izzadás, mintha a bőröm alatt lángra kapnának a szövetek. Gyorsan kapaszkodtam fel a kőszoborra, hogy letépjem a nyakából a cumit, azt reméltem, hogy akkor abbamarad a kiabálás, a mutogatás. Lefelé azonban már nem tudtam mászni, megijedtem a magasságtól, és ott ragadtam – hét-nyolc éves lehettem – Salamon Ernő nyakába kapaszkodva. Immár rám kiabáltak lent a gyerekek: „neked kell a cumi? Hát nem is vagy te zsidó”.

Több, mint harminc év telt el azóta, a Moldva felé tartó busz utasaként kísért meg az akkori szégyen, a tériszony, amit azóta se tudok kezelni magamban. Visszarángatnak az emlékeimből a jelen hangjai. A gyergyószentmiklósi járókelők mutogatnak a busz felé. „Na, már megint itt vannak ezek a rományok. Nem férnek a bőrikbe. Hogy a rosseb egye meg” – szitkozódnak a moldovai utasok felé. A moldovaiak persze nem értik, nem tudnak magyarul. Mosolyognak vissza a röpködő mondatok felé. „Igen, igen, gyertek hozzánk ti is! Mi is jövünk ide, jók az erdélyi sós tavak, fürdők” – bólogatnak udvariasan. Közbe kell-e ilyenkor szólni? Kell-e lefordítani, mit üzennek valójában a helyiek? Megoldja helyettem a dolgot az ortodox apáca, monoton hangon ismételgeti ugyanazt, amit a zsinagóga előtt is mondogatott: „Isten bocsásson meg nekik”.

Az út, az örmény templom és temető mellett (a zsinagógával ellentétben, egyszer elhoztak ide a nagyszüleim), át a Gyilkos-tónál és a Békási szoroson visz tovább. Már nem állunk meg, hogy a magyar járókelők bekiabáljanak az ablakon, nem állunk meg a villánál sem, amelyről csak én tudom, hogy a Pestről idekiránduló nyilasok és Szeleczky Zita kedvelt nyaralója volt (30 kilométerre a gyergyói nyomorteleptől, Kicsi Moszkvától, légvonalban). Nem is lassít a busz az ezeréves határnál, ahova nagyapám néha kivitt az alig pöfögő motorjával: én csendben üldögéltem, ő zokogott egy-egy sort. Mindig meglepett, hogy a zokogás és az ezerév ellenére mennyire, mennyire nem történik soha semmi itt.

Iasiban pihen csak újra a busz. Itt is járókelők veszik körül, immár románok, nem magyarok, de ugyanolyan ellenségesek. „Te ne álljál itt meg, baszod, mert ez nem a te országod, hogy raknám bele a faszomat Moldovába” – kiabálja egy moldvai férfi a sofőrök felé. A két öltönyös pasi (ötödik órája utazunk, és még mindig ránctalan az ing rajtuk) meggörnyednek, bólogatnak, mintha most sem értenék, miért rázzák feléjük a kintiek az öklüket. Pedig értik jól, egy az anyanyelvük, a támadók és az ostromlottak között egyetlen különbség van: előbbiek „óhazaiak”, román állampolgárok, utóbbiak a Moldovai Köztársaság állampolgárai. Ugyanazt a dialektust beszélik, ugyanúgy vetik az ortodox kereszteket. A moldovaiak azonban olcsóbban szállítják menetrendszerinti járataikon az utasokat: értük van az összecsapás. A „nem a te országodnál” nem bírom tovább, a kiabálók közé állok: tisztázzuk, kié ez az ország, vagy legalább ez a buszmegálló – kérdezem penetráns magyar akcentussal.

„Jaj ne, hölgyem, hagyja, ne vitatkozzon!” – kérlel az autóbusz alázatos vezetője, nem érdemes, majd lemondóan, fáradtan hozzáteszi, „az övék ez az ország”, legjobb, minél hamarabb hazaérni, át a határon”. Ekkor köszön vissza, ott Iasiban, 2017-ben a lakótelepi buszmegállóban, az 1999-es Budapest. Az indulat, hogy el innen, a hazaérés vágya. A régi vagy sosem volt Erdélybe, Odesszába?

Döcögve indulunk tovább, nincs új utas, rajtam, a magyar konferenciaturistán és a bármire keresztvető apácán kívül, nincs bevétel a forgalmas moldvai városban sem, pedig kerülgetni kell az embereket. A döcögés és a kerülgetés közben nyílik ki előttünk egy mellékútvonal a Ioan Petru Culianu utca. Átlagos aszfalt, átlagos gödrökkel, útjelző táblákkal, tülekedőkkel, tilosban parkoló autókkal. Pedig ha valahol a Budapest-Odessza tengelyen, itt áll meg a történelem. Ioan Petru Culianu az a vallástörténész és író, aki Mircea Eliade (a román kultúra, modernkori nemzettudat legismertebb, legtöbbet idézett, legtekintélyesebb képviselőjének) légionárius múltjával szembesített. Már amennyire szembesíteni lehet a mai kelet-európai értelmiséget bármivel is. Nem, nem lehet semmivel: 27 évvel ezelőtt lőtték agyon Chicagóban, máig tisztázatlan okok miatt a romániai kutatót. Eliade leleplezéséért? Magánéleti okok miatt? Nincs rá válasz. A rendszerváltás utáni kivégzés (amelyről a korabeli sajtó úgy számolt be, „KGB típusú leszámolás”) pontosan jelzi, meddig mehet el a múltfeltárás. Azt is, mennyire lehet elodázni. Ioan Petru Culianunak, a legionárius tényfeltárás kutatójának, ma Iasiban, a moldovai tömegmészárlások városában utcája van. Miért nevezték el róla ezt az útszakaszt? Belátásból, a felismerés miatt, vagy csak sznobériából: a legismertebb helyi nemesi család utóda volt. A helyi sajtó szerint itt van a legtöbb kátyú Iasiban. Az egykori Culianu villát, műemléképületet lebontották.

De mégis, a kátyúk, a műemléképület lebontása ellenére, ott a név az utcanévtáblán, s talán akad valaki, aki tudja, kire-mire emlékeztet. Mögöttem Erdély, előttem Odessza: valami egészen közel a keresettből, itt dereng fel.

Másfél napot utazom még a végcélig. Babel városa pont olyan vibráló, izzó összeomlás, ahogy elképzeltem. A romos háztetők homlokzatából fák nőnek ki, modern függőkertek. Bármikor a nyakunkba omolhat a történelem: óvatosan ismerkedünk a konferenciaszervező Carol Mannal, közben pörögnek az előadások Irakról, Törökországról, a Krímről. Új, és újabb frontvonalakról, a jelenről. A fiatal kutatók zöme, családilag ide kötődik: New Yorkból, Párizsból, Londonból jöttek, úgy mutatkoznak be: ők a „Russian Jew-k”. A harmadik, negyedik generáció tér így vissza, keresi a nagyapák, dédapák örökségét, miközben én a családi asztal vicceitől menekülök ugyanide.

„Szóval te vagy az a román?” – Kérdezi fürkészve, és én a Culianu utcáról kezdek válaszként mesélni neki, hátha jobban megérti, honnan jöttem, mintha azt kezdeném magyarázni, nem vagyok román.

Bólogat a legionárius történetre vendéglátóm, a Párizsból érkezett kutató, akinek a gyanakvását levelezésünk alatt értettem. „Nagyapám transznisztriai túlélő” – mondja végül, bocsánatkérésként a korábbi távolságtartásért. Szóval Culianu utca. Van hát merre elindulni – mondja halkan. Majd határozottabban hozzáteszi: ennyi évtized után haza kéne menni Transznisztriába, Moldvába, Erdélybe. Akárhova: haza.