Pályaudvari garázdálkodás, avagy álom és kijózanodás

Írta: Szarka Zsuzsa - Rovat: Kultúra-Művészetek, Színház

A Gólem Színház friss bemutató előadása, a Vircsaft – melyben jóval több az akció, mint a dikció – új műfajban merítkezik meg a fizikai színház lehetőségeivel.

Vircsaft – a Gólem Központ előadása (Fotó: Pályi Zsófia)

Kétségkívül, nem szószátyár a produkció, alig hangzik el benne szó, persze, elég ha a mozdulatok és gesztusok beszédesek. Az álom, vízió, élőzene és akrobatika alkotta mozgalmas dramaturgia és koreográfia színes látványvilágot teremt: a színpadi jelenetek víziószerű képek, és Németh Virág dramaturg és Borgula András rendező bátran mellőz minden didaktikus, pláne retorikai elemet.

Pályaudvar; festői sokadalom, várakozók és bőröndhegyek, idegesen toporgó fiatal leányzó (Urmai Blanka), hisztérikus párocska (Daniel Relle, Louise Relle), sípoló vonatok. A kezdeti még realisztikus képek látomásossá sűrűsödnek. Bánatos leány (Sípos Vera) és a vasúti alkalmazott (Nádasi Iván) egy-egy laposüvegből bőszen kínálgat egy fiatal fiút (Kerekes Márton). Beájul mindenki.

Utazunk, de csak a kizökkent időben, mert változatlanul egy állomáson lézengünk ébrenlét és álom tartományaiban, ahol csak a mindvégig áradó élőzene (Kerekes Gábor Botond zenél) és a kissé burleszkbe hajló akrobatika a biztos támpont, valószerűségből siklunk álomszerűségbe és fordítva; és ezáltal mintha lenne a darabnak egy csipetnyi szimbolista jellege, zamata. Mintha egy megzenésített eltáncolt, álomképekből álló novella elevenedne meg. A zene és az áramló mozgás közepette a szereplők átalakulnak, egy sokaság tagjaivá olvadnak, csak a szerelmes hős, Marci (Kerekes Márton) változatlan, ahogy egy álomba alélás során 100 évet ugrunk vissza.

A pályaudvaron élénk és hangos, láthatóan ortodox közösség vircsaftol, mondjuk ki, garázdálkodik. Egyikük kezében különös kordokumentum, a Nemzeti Újság keresztény-konzervatív napilap felvillanó példánya. Zsidó tojásárus csapat – szerencsére csak hagymákkal zsonglőrködnek – ládát bont, melyből előbukkan Sosanah, a rabbi lánya (Urmai Blanka alakítja) mint Botticelli Vénusza, bocsánat, mint tiltott szerelméért érkező ara. A bicikliző rabbi (Nádasi Iván fantasztikusan teker) rendületlenül szólítja, illetve üldözi leánygyermekét, aki fut előle, társai bújtatják és ettől páratlan meneküléstörténetté transzformálódik a cselekmény.

Mitől más a zsidó honpolgár, mint a nem zsidó? Másképp biciklizik? Mennyire választ el másoktól a zsidó életforma? Tényleg ekkora lehet a különbség ember és ember között? Mi az, ami mégis összeköt? A rendezői-dramaturgi kérdés legalább olyan komoly (és ironikus), mint ahogyan egy igazi zsidó vircsaft zajos.

Katics Veronika finoman letisztult pályaudvari díszlete (vasúti óra és várópad) direkt izgalmas kontrasztot alkot a szereplők jelmezével; Sosanah menyasszonyi ruhájával és a sürgő-forgó, talpig ciceszben akrobatikusan játszó banda öltözékével. A díszletelemek a zsidó szimbólumokat idézik: pl. felállítanak egy hüpét, ahol Sosanah héber nagymonológja csendül fel, és annyi mindenesetre világos a szóáradatból, hogy a naíva önmagát progresszív modern nőként határozza meg, hacsak nem értettük félre… Az elmaradhatatlan házasság nem marad el, hisz szertefoszlanak a felekezeti különbségek, ahogy mindegy, hogy valaki Zsuzsanna vagy Sosanah vagy Marci vagy Mordechaj, miként a kóser pálinka és a házipálinka összetevői között sem feszül feloldhatatlan ellentmondás. Persze, kóser, amit isznak, kétségtelen. Hogy aztán jön a kijózanodás; az minden lerészegedés normális rendje…

Játékos, improvizatív elemek tarkítják a jeleneteket, kis víziókat: csodás, ahogy egy katolikus leányiskola egy futó pillanatra bemasírozik, vagy ahogy az áramló klezmer közepén a (nem zsidó) hősszerelmes zsidó kedvesének Beatles dalt pötyögtet egy xilofonon, vagy amikor Nádasi Iván a változatosság kedvéért egy mókás kis játékvonattal közlekedik. Sőt, az is érdekes lelemény, hogy a rendező munkatársa (Kóti Eszter) lelkesen instruál a színpadon, szinte álruhában.

Nem kell érteni ezt a tömör, lényeglátó és roppant vicces darabot, fölösleges, mindegy, hogy álom, álmodozás, vagy elúszó valóság, amit látunk; elég érezni a hangulatokat és jó, hogy megmozgatja – nemcsak a színészeket, akik káprázatosan mozognak – hanem a nézői képzeletet.

Játsszák: Barna Gábor Botond, Kerekes Márton, Nádasi Iván, Daniel Relle, Louise Relle, Sipos Vera, Urmai Blanka, dramaturg: Németh Virág, díszlet és jelmez: Katics Veronika, Produkciós vezető: Marcsa Barbara, a rendező munkatársa: Kóti Eszter, rendező: Borgula András

támogatás
Pop up banner

Címkék:Gólem Színház, új előadás

ad joint40 ad dutch40 ad mazsok40 mti_hirfelhasznalo