Ötven éves az „Ilyenek voltunk”

Egy 50 évvel ezelőtti film egy addig szokatlan szerelmi történetet mesélt el, addig szokatlan módon. Ez volt az „Ilyenek voltunk” (The Way We Were). 

Misha Berson a Forwardban osztotta meg gondolatait a mára legendássá vált filmről.

1973 nevezetes év a filmtörténetben. Ifjú amerikai rendezők robbantak be az élvonalba: ekkor tűnt föl Martin Scorsese (Mean Streets/Aljas utcák) és George Lucas (American Graffiti). És abban az évben legnagyobbak is tartottak premiert – többek között akkor mutatták be Ingmar Bergman  Suttogások, sikolyok  és Federico Fellini Amarcord c. filmjét.

A kasszagyőztes viszont az a mozi lett, amiről fiatal és lelkes mozirajongó létemre akkor szégyelltem bevallani, hogy a zsigereimre hatott.

Akkoriban egyszerűen nem volt menő azért a filmért rajongani. Ahogyan Tom Santopietro írja új könyvében  (The Way We Were: The Making of a Romantic Classic), sok kritikus, mint „romantikusan hatásvadász” (The New York Times); vagy “rosszul megírt, vacakul előadott és unalmasan rendezett” (Time) filmként utasította el. Még az ötletgazda és első forgatókönyvíró Arthur Laurents is a kukába vágta. (Az anyagot végül a rendező Sydney Pollack úgy írta át, hogy abban inkább a szerelem kapott hangsúlyt, nem pedig a politika.)

A hevesvérű filmkritikus Pauline Kael viszont el volt ragadtatva. A  The New Yorkerben megjelent cikk verdiktje: “Minden ok megvolt arra, hogy a film katasztrofális bukás legyen, ez az átkozott dolog mégis élvezetes.”

Mitől élvezetes? Ráadásul értelmes? És vajon miért jelent meg róla két könyv is ötven év elteltével?

A politika érdekelt, ám számomra az igazi vonzerőt a két főszereplő – a Streisand által megformált zsidó lány, Katie Morosky és a Robert Redford alakította WASP álomfiú, Hubbell Gardiner – közötti nyugtalan, ellentétek vonzásán alapuló szerelem ábrázolása jelentette.

The Way We Were (1973) Trailer (1080p)

Sociopolitical opposites attract in director Sydney Pollack’s wistful, Oscar-winning tearjerker about an outspoken political crusader named Katie Morosky (Barbra Streisand) who finds herself drawn to glib golden boy Hubbell Gardner (Robert Redford). Despite their differences, the improbable couple eventually ties the knot, but a move to Tinseltown and the firestorm surrounding the 1950s blacklist unravel the marriage.

Ez volt az első film, amely hitelesen mutatta be egy zsidó nő és egy keresztény férfi vonzalmát – és a kettejüket elválasztó kulturális, vérmérsékletbeli és politikai szakadékot, amit végül nem is sikerül áthidalniuk. Az 1970-es évekre a zsidó-keresztény kapcsolatok és házasságok már nem számítottak ritkaságnak (legalább is az én köreimben), pláne nem a film világában. De amilyen szenvedéllyel mindez életre kelt a filmvásznon, az ritkaságnak számított. És az is, amikor egy gyönyörű férfi volt a tárgya egy szenvedélyes, mindenre elszánt nő vágyának.

Amikor a filmet vetíteni kezdték a mozikban, életem első igazi fiújával jártam, egy jóképű philadelphiai sráccal, akinek társadalmi státusza távol állt az én bevándorló hátteremtől. Bár a hasonlat sántít: politikai nézeteink és céljaink azonosak voltak, amit távolról sem lehetett elmondani Hubbell és Katie kapcsolatáról.

Számos oka volt annak, hogy (bizonyos zsidó nőkhöz hasonlóan) képes voltam azonosulni Streisanddal. Laurents meghatározása szerint ő volt az első színésznő, aki élvonalbeli szerelmi történetek csillaga lett, miközben nem kellett megszabadulnia zsidóságától. Ami addig ritkaságnak számított: befolyásos zsidó lett abban a pillanatban, mihelyt megjelent a Funny Girl  musicalben a Broadway-n.

Ahogyan a filmtörténész Neal Gabler könyvében ( Barbra Streisand: Redefining Beauty, Femininity, and Power) megállapította, Streisand felemelkedése vakmerő és bonyolult volt. Valóban újra fogalmazta a szépségről és nőiességről alkotott elképzeléseket. „Fogta zsidóságát, és metaforát csinált belőle: a másság metaforáját.”

Kiskamaszként olyan városban nőttem föl, ahol fundamentalista keresztények alkották a többséget. Számomra – és anyám számára – a másság ismerős érzés volt. Szegény bevándorló család volt az övé, elsőként jutott be az egyetemre és lett belőle tanár egy vidéki középiskolában.

A The Way We Were  Katie Morosky mássággal kapcsolatos élményeit mutatja be az 1930-as évek végéről: hajthatatlan baloldali ő az Ivy League egyik campusán, aki nyíltan hirdeti a munkásosztály ügyét.

A lány mássága külső megjelenésében is megnyilvánul. Göndör, egérszínű haja van, a divat egyáltalán nem érdekli. Fejét leszegve, táskáját cipelve vonul az egyetemi campuson.

A vallás szóba sem kerül. Az antiszemitizmus sem különösebben, bár kétségkívül szerepet játszik a Katie felé irányuló gúnyban és megvetésben. Akcentusa és humora összetéveszthetetlenül egy brooklyni zsidóé. Igazságérzete Emma Goldmanéval vetekedhet.[1] Csípős jiddis humora és lényének intenzitása megfelel a „nyomulós” zsidóról alkotott sztereotípiának.

Most hogy a filmet újra megnéztem, ámulatba ejtett az, hogy a két karizmatikus főszereplő közötti vonzerő bemutatása mennyire kiegyensúlyozott és erőteljes. Ez abból fakad, hogy a film első (jobbik) felében, az egyetemi együttlét során hogyan szabadulnak meg a másikról alkotott kezdeti benyomásoktól. Hubbell nem pusztán egy ízig-vérig amerikai srác, hanem éleslátó író és fanyar megfigyelő, akit kellemetlenül érint készen kapott kiváltsága. És Katie-re sem csupán a szlogenezés a jellemző. Lenyűgözően idealista, ugyanakkor roppant sebezhető. Jin és Jang, egymás iránti vonzalmuk abból táplálkozik, hogy mindkettőben megvan az, ami hiányzik a másikból, és amire a másiknak szüksége van.

Azt hiszem azonban, hogy elsősorban Katie „mássága” volt az, ami visszhangot keltett bennem. Amikor évekkel diplomázásukat követően újra találkoznak, Katie egy rádióállomás tudósítója, Hubbell pedig fehér tengerésztiszti egyenruhájában átkozottul jóképű, de fél a háborútól. Amikor összejönnek egy vicces, de mégis megrendítő jelenetben, Katie elképedt, rajongó arckifejezése az elfogadás izgalmáról árulkodik.

Streisand, aki pályafutása során az egyik első női rendező-producer lett Hollywoodban. Holott eleget hallhatta életében szüleitől, hogy nem elég szép ahhoz, hogy filmsztár legyen belőle. A filmbéli Katie nem egyszer meditál azon, vajon „elég jó-e” Hubbell-nek. (Avagy eléggé gój-e?)

Miután Katie és Hubbell Hollywoodban telepednek le, hogy Hubbell karrierjét egyengessék, a The Way We Were leül, leegyszerűsödik. A McCarthy korszakban – a hollywoodi feketelistázások és árulások közepette – a pár többször is összevész. Katie megveti a férfi baráti társaságának gazdag, önelégült tagjait; Hubbell-t fárasztja a nő rideg retorikája.

A hosszas szakítási jelenet ellentétben áll kapcsolatuk bonyolultságával, és a Laurents által fontosnak tartott, Katie által közvetített üzenettel: Ha választani kell politikai és személyes között, „az emberek érdeke a fontosabb.”

A film emlékezetes végkifejletében Hubbell és Katie ismét találkoznak, ezúttal véletlenül, a manhattani Plaza Hotel közelében, évekkel elválásuk után. A nő itt már egy zsidó felesége (“a könyvben ő az egyetlen David X. Cohen”) és épp egy atomfegyverkezés elleni tüntetésen vesz részt. A férfi sikeres, de magával nem túl elégedett tévészerző, aki nálánál jóval fiatalabb feleségével szállt meg a Plazában. A Streisand/Katie és Redford/Hubble közötti kémia mégis előjön, amint megölelik egymást, néhány szót váltanak, majd ismét búcsút mondanak.

Visszagondolva erre a csendesen megindító jelenetre, kétféle érzés kerített hatalmába. Amint az ilyen romantikus hollywoodi filmek esetében lenni szokott, úgy éreztem, bárcsak valahogy ismét összejönnének – ami természetesen lehetetlen. Másrészt tetszett, hogy Katie mennyivel boldogabbnak tűnt, mint elveszett aranyifjú szerelme. Most úgy éltem meg, mint saját magunk elfogadásának diadalát.

Forward – Bassa László

 

[1] Emma Goldman (1869-1940) zsidó származású radikális baloldali gondolkodó és aktivista. (A szerk.)