„Ott bujkál valamelyik fa mögött…” – Interjú Edelényi János filmrendezővel

Operatőr, rendező, 1948-ban született. Vizsgafilmje feltűnést keltett: egy besúgó költözik az író lakásába, akit megfigyel, és megkéri, hogy segítsen neki megírni róla szóló jelentéseit.

1976-ban egy betiltott József Attila-est és egy betiltott II. Richárd tévéjáték után emigrált Bécsbe Salamon Pál író barátjával, ahol sofőrként kereste kenyerét. Egy amerikai ügynök, világhírű írók, színészek és rendezők képviselője lehetőséget kínált nekik, de ők Izraelbe mentek, és filmes céget alapítottak. A tékozló apa című filmben (1991, rendező Zsigmond Vilmos) társ-forgatókönyvíró Salamon Pállal és producer, a Prima Primavera (2009) ötletadója, társ-forgatókönyvírója és rendezője, és a nemrég itthon is bemutatott Jutalomjáték (2015) társ-forgatókönyvírója, rendezője.

A főiskolai évek meghatározóak a filmművészek számára. Makk Károly, Illés György, Szinetár Miklós voltak a vezető tanáraid, és, gondolom, Máthé Tibor operatőrrel, filmjeid állandó közreműködőjével is azóta tart szoros kapcsolatod.

Meghatározó időszak volt, de Máthé Tiborral csak Magyarországra való visszatérésem után kezdődött az együttműködés. A közös iskola és annak hagyományai azonban az első pillanattól kezdve szoros kapcsolatot teremtettek közöttünk. Ráadásul a sors érdekes játéka, hogy Tibor a III. Richárd, Fehér György rendező-operatőr barátommal forgatott vizsgafilmünk díszleteiben dolgozott operatőri gyakorlata során. Gyurival egy osztályba jártunk, a legjobb barátok voltunk, kivándorlásomig minden munkánkat közösen készítettük. Az író lakásába beköltöző titokszolga is egyszerre volt operatőri és rendezői közös munkánk. Amikor túlléptük az időbeli korlátot, cinikusan felajánlottuk Makk tanár úrnak, hogyha óhajtja, a közepén lesz a főcím, és kiírjuk: ideáig rendezte Fehér, fényképezte Edelényi, s a végén fordítva.

A cenzurális nyomás volt az egyetlen ok, amiért 1976-ban úgy döntöttél, hogy emigrálsz? Salamon Pállal egy napon disszidáltatok, miután ő egy Neue Zürcher Zeitung interjúban azt mondta: nemhogy meghalni, élni sem érdemes a szocialista rendszerért.

A cenzurális nyomás másodlagos hatása késztetett távozásra. Sokkal inkább féltem magamtól, mint a rendszertől. Az eljövetelem előtti utolsó munkám a II. Richárd filmváltozata volt, szintén Fehér Gyurival. Miközben a legnagyobb vágyam volt ebből filmet rendezni, úgy éreztem, hogy vérdíjként kaptam ezt a lehetőséget a sok elutasított, betiltott forgatókönyv fejében. Tudathasadásos élmény volt a forgatás. Rajongtam, hogy Jordán Tamással a címszerepben, Bástival, Kőmíves Sanyi bácsival, Lukács Sanyival és a Shakespeare színészként nem jegyzett, de ebben óriásit nyújtó Bujtor Pistával csinálhattam filmet, másrészt viszont árulónak éreztem magam, mert elfogadtam a kompromisszumot. Attól féltem, ha mindig kompromisszumot kötök az újabb lehetőségekért, hozzászokom, és már észre se fogom venni. Az akkori Drámai Főosztályon csupa megkeseredett embert láttam az önmegtagadások miatt. Nem akartam ilyenné válni.

Ért valamilyen hátrány, kellemetlenség zsidóságoddal kapcsolatban pályád magyarországi szakaszán?

Nem, soha.

Tényleg azért nem mentél Amerikába, mert Bécsben megnézted a Száll a kakukk fészkére című filmet, és úgy érezted, hogy Milos Forman már nem régi, saját stílusában rendez, és mert tartottál attól, hogy Amerikában is művészi kompromisszumokat kellene kötni, mint Magyarországon kellene, igaz, itt politikai, ott esztétikai okokból?

Így igaz. Aznap délután láttam a filmet egyedül egy moziban, amelynek estéjén találkoztam a nagyhatalmú ügynökkel, Robert Lantz-cal, aki többek között Formant is képviselte. De ez csak az igazság fele. A másik fele, hogy féltem Amerikától. Nemcsak művészi értelemben, hanem attól is tartva, hogy nagyon messzire kerülök Európától, a szerelmemtől, akit Magyarországon hagytam, a családomtól, a barátaimtól. Én tényleg gyökértelennek éreztem magam Bécsben, hontalan útlevéllel a zsebemben, és ezen a zöld kártya se segített volna Amerikában, amivel nem hagyhattam volna el egy ideig az országot. Azért választottam Izraelt, mert ott újra „honos” lehettem. Már a repülőteret állampolgárként hagyhattam el, ami lehetővé tette, hogy az izraeli útlevelem birtokában rövidesen találkozzam Bukarestben akkori és mai szerelmemmel: feleségemmel, édesanyámmal, édesapámmal, Fehér Gyurival és az öcsémmel. Bukarestben nem fenyegetett veszély izraeli útlevelemmel, hogy lecsuknak, Magyarországon viszont távollétemben két és fél éves börtönbüntetésre ítéltek a hazatérés megtagadása miatt.

Korábban figyeltetek Izraelre, például a ’67-es háborúra?

Én gyakorlatilag úgy nőttem fel, hogy nem tudtam Izraelről. Sokkal inkább gondoltam rá egy egzotikus, romantikus államként, mint a zsidóság hazájaként.

Izraelben filmes céget alapítottatok. A tékozló apáig közel tizenöt év telt el. Hogy tudtatok megélni addig?

Alig-alig. Dokumentumfilmeket, vállalati referenciafilmeket készítettünk, próbáltam kihasználni kettős képzettségemet, operatőr is voltam, rendező is. Egyemberes stáb voltam, így tudtam versenyezni más ajánlattevőkkel, de a feleségem nélkül nem ment volna. Nem fogadtam el az új bevándorlóknak szinte kötelezően felajánlott, az óhazában otthagyottal egyenértékű állami állást, őt és öcsémet viszont biztattam, hogy fogadják el az izraeli iskolatelevízióban számukra biztosított munkát. Csodás karriert futottak be. A feleségem huszonöt éven át volt Izrael legnézettebb műsorának a producere. Öcsém, aki sajnos nemrég meghalt, a legismertebb hangmérnökké vált, és a hangosztály vezetőjeként ment nyugdíjba.

A tékozló apa magyar-izraeli-amerikai koprodukciós film volt. Izraelben játszódik, egy magyar zsidó túlélő apa emlékének megidézésével, akit fia nem ismerhetett. Sztárokkal forgathattatok: Liv Ullmann-nal, és a szerepéhez kevésbé passzoló Michael Yorkkal. Az üldözés elől bujkáló, majd családjához visszatérni nem tudó apához és későbbi feleségéhez való viszony játssza a fő szerepet a történetben. Hogy jött az ötlet és hogy jött létre ez a nagyszabású produkció?

Egy nap ünnepélyesen meghívtam Salamon Palit az irodánkkal szomszédos kávéházba, hogy bejelentsem, elég volt a kis dokumentumfilmekből, még ha volt is egy-két nagyobb lélegzetű köztük, csináljunk kisebb, koprodukciós nagyjátékfilmet. A nyolcvanas évek közepén még nem volt diplomáciai kapcsolat Magyarországgal, de már érezhető volt az olvadás, jöttek-mentek az alacsonyabb szintű küldöttségek. Bejutottam az akkor külügyminiszter Simon Pereszhez, megkérdeztem tőle, hallott-e már a „ping-pong-diplomáciá”-ról. Biztosított róla, hogy igen. Kérdeztem, érdekében állna-e Izraelnek, hogyha én megpróbálkoznék egy magyar-izraeli koprodukció összehozásával. Miután rábólintott, én úgy éreztem, hogy nagyjából diplomáciai védettséget élvezek, 1987-ben megpróbálkoztam visszajönni Magyarországra, hátha azóta elévült a börtönbüntetésem, és nem fognak letartóztatni, ha engem „Simon Peresz küldött”. Nem is esett bántódásom.

’87-’89 között megpróbáltam összehozni a szívemhez közelálló tárgyban egy filmet, amiből A tékozló apa lett, sokkal hollywoodibb és rosszabb változatban, mint ahogy azt elképzeltük. Szívhez szóló filmet szerettem volna csinálni Kern Andrással a főszerepben, ami sokkal jobban kifejezett volna engem, kettős kötődésemet a szülőhazámhoz és a választott hazámhoz. Valószínűleg a pártállam egyik utolsó rúgásaként, a már aláírt szerződést az én izraeli cégem és a Magyar Televízió között – amiben egy jelentősebb izraeli filmvállalat is szerepelt –, felrúgták, közölték, hogy a szerződés semmis és menjek a fenébe.

Csalódottan és dühösen Hollywoodba mentem, amiről azt se tudtam, eszik-e vagy isszák. Egyetlen embert ismertem még Pestről, egy fogadásról, Menahem Golan izraeli filmproducert, akkori nagymenőt. Előadtam a sztorit, mire megkérdezte, ki lesz a főszereplő. Éreztem, hogy azt nem mondhatom, hogy Kern Andris a Fürst Sándor utcából, mert ennek angol nyelvű filmnek kell lennie. Összezavarodtam, hirtelen egy színész neve se ugrott be, leszámítva Michael Yorkét, akit este, a szálloda televízióján, egy régebbi filmben láttam. Kinyögtem a nevét, mire mondta, nagyszerű. Na, gondoltam, ez nem a legjobb ötlet, mert Golannak híresen rossz ízlése van, de akkor már kitartottam. És nem bántam meg, mert Michael fantasztikusan kedves ember, jó volt vele dolgozni, de erre a történetre valóban nem volt szerencsés választás.

Miért Zsigmond Vilmos rendezte azt a filmet? Nem merült fel, hogy te légy a rendező?

Eredetileg nekem kellett volna rendeznem. Közösen írtuk Salamon Pállal, de az én történetem volt, és az egész hazatalálás-motívum, a zsidóság felfedezése, az én belső igazságom. De mivel Amerikában kellett igen nehéz körül körülmények között összeszednem másfélmillió dollárt privát emberektől, a dologhoz egyáltalán nem értve, mert rendező voltam, nem producer, ez olyan felelősség volt, hogy emellett nem mertem a rendezői felelősséget is vállalni. Ez utóbbit. fájó szívvel ugyan, de átadtam Zsigmond Vilinek.

A zsidóság, a vészkorszak emlékezete, a zsidó karakterek szerepet játszanak A tékozló apában és a Prima Primaverában is, következő nagyjátékfilmedben, amire tizennyolc évet kellett várni A tékozló apa után. Láthatóan fontos volt számotokra a téma, hiszen másodszor érintettétek.

A Prima Primaverát teljes egészében a sajátomnak érzem, bár Pali itt is közreműködött íróként. Fehér Gyuri elvesztéséhez kapcsolódik az ötlet, a temetése estéjén született. A sír, ami a film elején-végén keretbe foglalja a történetet mint a filmbeli Gábor, Lukáts Andor apjának a sírja, valójában Fehér Gyuri sírja. A temetés estéjén, Kern, akivel közösen sirattuk, búcsúztattuk Gyurit, elmesélte, hogy egyszer, a temetőben járva, látott egy ötven körüli, valószínűleg nem teljesen ép figurát téblábolni egy nénikével. Andris érzése az volt, hogy a mama tanítja a fiát, hogy kell megtalálni a családi sírt. A film hangulata a temetést,  a történet indítása pedig ezt a képet idézi vissza. És az egész mögött az áll, hogy nem hittem el, hogy Gyuri meghalhat. Gondoltam, biztos ott bujkál valamelyik fa mögött a csodás pesti zsidó temetőben, majd csúfondárosan előlép és megjegyzi, milyen idétlenül nézek ki kipában, meg az egész gyászoló tömeg. Gábor a filmben úgy tartja, hogy akik meghalnak, a drága nagymama házában várnak ránk, és majd újra találkoznak. Én ezt egy kicsit ma is így hiszem, így remélem.

A Michael York alakította sikeres színész csak neurotikus, de a Lukáts Andor alakította, szintén másodgenerációs karakter kissé fogyatékos, bár művészi kvalitásai – rajzol, zenél – kiemelkedőek. Mindkét karakter elárvul. Mit sugall, hogy két korábbi filmedben is ilyen figurák jelenítik meg a hozzád életkorban, helyzetükben közelálló szereplőket? A másodgenerációs élményanyag, túlélő családban felnőni, illetve túlélő szülőket elveszíteni különös teher?

Tudat alatt létező és szerepet játszó dolgok ezek, amiket említesz, de nem kerestem ezeket a témákat. Mindkét film önéletrajzi az érzések és a líraiság vonatkozásában, de a történetek szintjén nincs konkrét megfeleltethetőség. Nyilván olyan figurák, érzések, gondolatok népesítik be a filmeket, amelyek jellemzőek rám. Mindkét főszereplőben igyekeztem megrajzolni énem bizonyos vonatkozásait, ilyen módon kerülnek be a hangulatok, de nem tudatos a soá utóhatásainak, élményeinek használata.

Miért ez a sok idő a két film között? Milyen filmtervek nem jöttek össze közben?

Egy évtizedet fektettem A Sorel ház, majd a Sorel-trilógia, Salamon Pál művének először könyvként való megszületésébe, majd filmre vitelébe. A könyvet sikerült lefordíttatni angolra, németre, héberre – e két utóbbi nyelven meg is jelent. Sok pénzt, időt, energiát, dramaturgi munkát fektettem bele, és szerettem volna belőle filmet csinálni. Nem jött össze, túl sok pénz kellett volna hozzá.

Új filmed, a Jutalomjáték, az öreg angol színész és ápolónője története, angol-magyar koprodukció. Egyöntetű szakmai és közönségsiker a morózus skót Brian Cox-szal és a tüneményes osztrák-magyar Coco Kőniggel a főszerepben, aki a színészet mellett New Yorkban tanul politológiát. Ennek alapötlete szintén édesapádhoz kapcsolódik.

Szüleim elváltak, apám Pesten élt, anyám szerencsére ma is él Tel Avivban. Apám életének utolsó szakaszában én ápoltam. Főkönyvelő volt, de elvetélt nagy színész. Gyerekkorom alapélménye volt, hogy apu A grófi szérűn-t szavalta, szerintem csodálatosan. Halálához közeledve csak a versek maradtak meg. Miközben nagy időket éltünk meg és közelkerültünk, mert, ahogy valaha én voltam valaha az ő csecsemője, végül ő vált az én csecsemőmmé. Sokat nevettünk, de egy vitapont volt köztünk: beszélni akart a társasház közgyűlésén, a „közönség” előtt. Le akartam beszélni, hogy ezt a szégyent ne érjük meg, amint zavarosan szónokol. Végül győzött. Beláttam: mit nekem a társasház, ő az apám, s ha ő ezt akarja, akkor ez lesz. S habár kissé értelmetlenre sikeredett az utolsó, nagy, gyújtó hatású beszéd, de óriási tapsvihar köszöntötte, mert a dadogó szavak mögül is megértették, hogy búcsúzik.

Ez a film részben más szférában játszódik, mint korábbi munkáid: angol elitmiliőben, bár itt is színész-művész közegben. Ez felszabadítóan hatott rád? A humor is ezért érvényesül könnyebben?

Azt hiszem, a humor része a világlátásomnak. Fehérrel megcsináltuk a Volponét Major Tamással a címszerepben, olyan óriásokkal, mint Básti, Bessenyei, Kállai Ferenc, vagy Rajz János. Megismertem a nagyságukat, a kicsinyességüket, otthon voltam ebben a közegben. A Volpone – sose gondoltam még bele – nagyon közel áll a Jutalomjátékhoz, mert egyszerre fergeteges komédia, de érinti a legmélyebb rétegeket is. Shakespeare-hez semmi esetre sem hasonlítanám magam, de az irodalmi alapélményeim hozzá és más hasonló nagyságokhoz kötődnek, Faustot is kellett rendeznem a főiskolán. Az olasz neorealista filmek állnak még nagyon közel hozzám. Azok a filmek, amiket én szeretek csinálni, valamiféle vigaszt is nyújtanak, miközben az élet sötét oldalát is megmutatják, például, hogy elveszítünk valakit. A vigaszhoz kell a humor, a magam életét is ezzel könnyítem meg.

Ha jól tudom, vagy két tucat ország vette meg a Jutalomjátékot, amelyben a magyar Mythberg Films is produceri feladatokat látott el. Ez segítheti a következő munkákat is. Milyen filmterveid vannak?

Két terven is gondolkodom. Mindkettő hollywoodi, de nem a szó stiláris, hanem helyhatározói értelmében. Az első, a fontosabb, Kellner Sándor, Korda Sándor, vagy ahogy a világban ismerik: Sir Alexander Korda életének egy nagyon fontos epizódját mutatná be. A Pusztatúrpásztón született Kellner és a Duke of Marlborough leszármazott Churchill barátsága, amikor a II. világháború idején Churchill felkéri Kordát, hogy vegyen részt a világ megmentésében, és csináljon egy filmet, aminek egy fontos beszédét maga Churchill írja meg. Korda az általa gyűlölt Hollywoodba utazik, hogy Vivien Leigh és Lawrence Olivier közreműködésével létrejöjjön a Lady Hamilton. Pearl Harbor mellett ez a film jelentősen hozzájárult, hogy a semleges Amerikát háborúba szólítsa Anglia mellett a nácik ellen. A film miatt és a brit titkosszolgálatnak tett szívességei miatt kapta meg Korda a lovagi címet a szórakoztatóipar emberei közül elsőként 1941-ben. A másik filmterv az én életutamhoz és hollywoodi kalandjaimhoz kapcsolódna. Most másoknak kell elhagyni a szülőföldjüket, családjukat, barátaikat és újrakezdeni az életüket. Talán vigasz és útmutatás lehetne ez a film.