“Ötéves korában váratlanul lerajzolta édesapját”

Gábor Mariann festőművész életútja – pályakép.

Gábor Marianne ötéves korában, 1922-ben – amikor még sem írni, sem olvasni nem tudott – váratlanul lerajzolta édesapját. Nem tehetséges gyerekrajz, hanem figyelemre méltó mű készült, amely méltán megérdemli az egyes sorszámot egy készülő életmű-katalógusban.

Négy évvel később, kilencévesen gyengéd, lírai rajzot készített édesanyjáról (1926), mindkét rajz fennmaradt a hagyatékban. Húszéves koráig folyamatosan rajzolt. Megörökítette családtagjait, rokonait, a környezetében különféle munkákat végző embereket, lakásbelsőrészleteket, nyaralásaik színhelyeit, utazásélményeiket. Festeni csak nagyjából húszévesen kezdett, és nem is hagyta abba haláláig, 97 éves koráig. Valójában mintha évtizedeken keresztül önéletrajzi regényt írt volna, megörökített szinte mindent és mindenkit, akit és amit ismert.

…

Gábor Marianne több interjúban is részletesen elmondja, mi mindent köszönhet szerteágazó rokonságának, elsősorban nagy tekintélyű, sok nyelven beszélő, műfordító, iskolaalapító, nyelvész, lapszerkesztő apjának, Gábor Ignácnak. Rendkívül művelt édesanyja, Raiss Izabella Lucia mellett német és francia nevelőnők, házitanítók gondoskodtak az ő és testvérei neveltetéséről. A zsidó vallási hagyományokat a család nem tartotta, de a kulturális szokásokhoz természetes módon kötődtek. Gábor Marianne boldog gyerekkorának folytatása a sikeres pályakezdés, a képzőművészeti tanulmányok, a korai kiállítások, jutalmak, díjak.

A politikai környezet azonban hamar mérgezni kezdte idilli, naiv világszemléletét: származása miatt már a főiskolán (1935-től) ellenséges légkör vette körül, ám Szőnyi István festőtanár tisztességesen kiállt mellette, és rendszeres munkára biztatta. A zsidótörvények bevezetésével az addigi polgári jólét, a kényelmes élet, apja sikeres nevelőintézete megszűnt, ám Gábor Marianne 1938-tól rendszeresen kiállított, Nemes Marcell-díjban részesült, sőt vásároltak is a képeiből, 1942-ben pedig megrendezhette első önálló kiállítását a Nemzeti Szalonban. Ennek a látszatra nagyon törékeny, valójában nagyon erős, teherbíró fiatalasszonynak sikerült túlélnie a háborús éveket, a nyilas lapok támadásait, élettere beszűkülését és rokonai elvesztését.

1945 után már nem volt tovább lehetséges az az életforma, amelyhez a művészbarátokkal, írókkal, zenészekkel folytatott rendszeres esti beszélgetések, egymás műveinek megismerése szervesen hozzátartozott. Gábor Marianne évtizedeken át rajzolta, festette a hatszobás Munkácsy utcai lakásban vendégeskedőket, a híres rokonokat. Férjével, a négy év munkaszolgálatból hazatérő Rónai Mihály András újságíróval, műfordítóval, alig kezdték el újjáépíteni környezetük maradékát, Gábor Marianne-t kiszorították a művészeti közéletből, munkáival a nyilvánosság előtt nem szerepelhetett, lírai hangvételű, embercentrikus alkotásait polgárinak minősítették. Csak 1957-ben, kilencévi mellőzést követően mutatkozhatott be a Csók Galériában.

…

A hatvanas években Gábor Marianne életében fordulat következett be. Előbb férje olasz fordításainak köszönhetően utazhattak többször is Olaszországba – ami az akkori állapotok között rendkívül szerencsés lehetőségnek számított –, majd 1964 és 1972 között olasz városképei, tengerparti jelenetei miatt őt hívták meg rendszeresen kiállításokra Rómába, Palermóba, Velencébe és Grossetóba, 1976-ban pedig Firenzébe.

…

Az olasz városokban rendezett hatvanas évekbeli bemutatkozásairól itthon keveset, ám az olasz művészeti lapokban, újságokban annál többet írnak. Sokan kiemelik és dicsérik szűkszavúságát, azt hogy „kevéssel sokat mond”. Több olasz kritikusa jut ugyanarra a következtetésre: „Figuratív festő, aki mindenestől antikonvencionális.” Festésmódjának lírai, szubtilis atmoszférateremtő jellegét és kulturált kolorizmusát dicsérik. Diego Valeri, a népszerű velencei költő verset ír munkáinak, főként varázslatos olasz városrészleteinek, utcáinak hatására (Velencei külváros, 1969; Ponte Rialto, 1969; Velence, 1969).

1977 végén, 1978 elején rendezték meg életmű-kiállítását a Magyar Nemzeti Galériában. Ekkor volt 60 éves. Végre készült egy szakszerű, magyar és francia nyelvű katalógus is a nagyszabású kiállításon szereplő művekről: 759 darab vászonra, farostra vagy kartonra festett olajkép (az első 1937-ből: Édesapám, az utolsó 1977-ből: Korach Mór), 387 darab akvarell, gouache, rajz (az első 1925-ből: Édesapám, papír, szén, az utolsó 1977-ből: Virágszál, karton, gouache) és rézkarcok, fametszetek. Az akkori viszonyoknak megfelelően fekete-fehér illusztrációkkal. Érdemes elgondolkozni az adatokon, a művek mennyiségén. (Az azután eltelt 37 évben arányosan nőtt a művek száma. Gábor Marianne 2014-ig, 97 éves koráig folyamatosan dolgozott, az élete szorosan összefonódott a festéssel.) Az életmű-kiállítás után Budapesten, Berlinben, Friesachban, vidéki magyar városokban voltak rendszeres kiállításai, de azt már nem élhette meg, hogy lényegében kilenc évtized munkásságát egyben láthassa.

…

Gábor Marianne minden táblaképműfajban alkotott. Ez családi indíttatásból és abból is következett, hogy kisgyerekkorától kezdve folyamatosan rajzolt. Nem önéletrajzi regényt írt, hanem képes önéletrajzot, képekben rögzítette élményeit, őrizte meg emlékeit és a múló időt. Az évtizedek alatt lényegében nincs számottevő változás vizuális nyelvében, képi kifejező készletében. Munkái nagyon nehezen datálhatók, mert nincsenek egymástól elváló korszakai, legfeljebb egyes témák, műfajok egy-egy életszakaszban hangsúlyosabbá válnak a külső körülményeknek megfelelően.

…

Külön csoportot alkotnak művészportréi. Ezek is a gyerekkorba nyúlnak vissza, hiszen édesapjánál rendszeresen vendégeskedtek írók, zenészek, képzőművészek. Közülük többen is biztatták, sőt kérték a gyermeklányt, hogy rajzolja, majd a főiskolást, hogy fesse le őket. Mintha egy igényes emlékkönyv lapjai volnának. Többek között Herman Lipót (ő vitte el a 13 éves Gábor Marianne-t rajzaival a nagy tekintélyű Kernstock Károlyhoz). 1943-ban festett portrét Somlyó Györgyről, 1951-ben és 1952-ben többet Szép Ernőről, 1953-ban Vidéky Brigitta festőről, 1955-ben többet is Csók Istvánról és Frank Frigyesről, 1957-ben kettőt is Kassák Lajosról és így tovább. Ha volna lehetőség egy kiállításon bemutatni Gábor Marianne művészportréit, egyértelmű volna az alig-alig létező, majd elpusztított polgári kultúra, polgári mentalitás iránti természetes, minden deklarációtól mentes elkötelezettsége. Közéjük tartozott, és nem csak a születés jogán. Egész életében, munkásságában védte, őrizte a tisztesség, szolidaritás, tolerancia értékeit.

…

Önmagába és férjébe kénytelen kapaszkodni. Nagyon sok önarcképet fest, műtermét, közvetlen környezetét és szinte megszámlálhatatlan rajzot, akvarellt, olajfestményt férjéről, társáról munkája közben és közös útjaikon is. Férje 1992-ben halt meg. Gábor Marianne fegyelmezetten viselte az öregséget, és igyekezett minél többet dolgozni.

…

Szinte az absztrakcióig jut el (Alkonyat, 1987), néhány festékcsík, önálló életet élő, mozgásban lévő vonalak, végsőkig leegyszerűsítés. Stilizált figurák, arc nélküli öregasszonyok, tágas tér, távlatok, egyensúlyos kompozíció (Cesenaticai öböl, 1987; Ponte Rialto, 1986; Gyerekek a parton, 1986). Egy televíziós interjúban beszélt arról, hogy első gyerekkori emlékei közé tartozik a kék tenger. Az 1948-ban Mertonban festett Pálmák a tengerparton című képtől visszatérő motívuma a tenger. Amikor özvegyen marad, gyakran jelenik meg a nézőnek háttal egy magányos, távolodó férfi alakja a nyugodt tengerparton.

A könyvek, katalógusok, hazai és nemzetközi kiállítások, a múzeumokban és magángyűjteményekben őrzött művek ellenére még nagyon sok teendő vár azokra, akik vállalták, hogy méltó helyére juttatják Gábor Marianne művészetét. A nyolcvanas évek végétől a szakmai figyelem a több évtizedes tiltás, tűrés után szükségszerűen az avantgárdok, a modernek (főleg a konstruktívok és absztraktok) felé fordult. Átrendeződtek a képzőművészeti intézmények, megjelentek a magángalériák. A kilencvenes években Gábor Marianne határozottan elutasította a piac érdeklődését, nem akart eladni a képeiből, ezért a műkedvelő közönség nem találkozhatott a festményeivel. A Jászi Galéria 2012-ben – még a művész közreműködésével – rendezte első kiállítását Gábor Marianne műveiből. A jelenlegi kiállítás és a hozzátartozó katalógus kiadása egy újabb lépés az életmű újra ismertebbé válása felé vezető úton.

2018. április.

 

A fenti szöveg részleteket közöl S. Nagy Katalin tanulmányából. A telje szöveg a kiállítás katalógusában olvasható.

 

A kiállításnak otthont adó Jászi Galéria 2008-ban nyílt, és azóta a XX.század második felének rejtőzködőbb életműveivel foglalkozik, kiemelten grafikai életművekkel is. Több mint negyven egyéni és csoportos kiállítások rendezett az elmúlt tíz évben.Kiemelten sokat foglalkozott Szalay Lajos, Kondor Béla, Gross Arnold, Engel Tevan István, Balla Margit, Bálint Endre és Gábor Marianne életművével. A galéria honlapja: www.jaszigaleria.hu.