„Összetört, elhagyott, meghalt…” 

Interjú Karczag Márton kurátorral a holokauszt operaházi áldozatainak emlékére a Magyar Állami Operaház pincéjében rendezett kiállításról.

2023. december 14-én a Holokauszt Emlékközpont (HDKE) kollektívája csoportos látogatáson vett részt a Magyar Állami Operaház Összetört, elhagyott, meghalt… című kiállításán. A történelmi tablókiállítást a holokauszt operaházi áldozatai, meghurcoltjai emlékére a dalszínház pincéjében rendezték. A kiállítás kurátora, Karczag Márton vezette körbe a társaság tagjait, akik személyes interpretációjában ismerhették meg a tárlat létrejöttének körülményeit, a kurátori koncepciót és a kiállításon bemutatott életek, sorsok mentén az Operaház történetének eddig fel nem tárt fejezetét. A látogatás apropóján Karczag Mártonnal, a Magyar Állami Opera Emléktárának vezetőjével Bársony István építész, az OR-ZSE Zsidó kultúratörténet szakos hallgatója beszélgetett az egy évvel ezelőtt megnyílt tárlat keletkezésének előzményeiről, körülményeiről, a kutatási projekt eredményeiről és a kiállítás recepciójáról.

Mikor és hogy kapcsolódott be az Operaház világába, és mivel foglalkozik az Emléktár, aminek jelenleg a vezetője?

Gyermekként édesapám hozott el rendszeresen az Operába és Erkel Színházba, majd kamaszként már egyedül jártam az előadásokra. Az opera világán kívül olyannyira nem létezett számomra más, hogy már az érettségi másnapján elkezdtem itt dolgozni statisztaként. Ez egyfelől bohém életforma volt, másfelől olyan összetett „felnőtt” csapatmunka, ami abszolút komoly figyelmet igényelt. Rengeteget tanultam így a színházról a technikai megoldásoktól kezdve az emberi kapcsolatok legapróbb rezdüléséig bezárólag, nem iskolapadban, hanem egyből a mély vízben. Mondhatjuk, hogy tulajdonképpen belenőttem az opera világába. Nem tudok elég hálás lenni ennek a Háznak, amiért szakmailag fölnevelt, én ezt próbálom „neki” azóta is visszaadni. A statisztálás évei után több kisebb kiállítást rendeztem az Erkel Színházban. Ezt követően kaptam meg a Bányának, azaz ennek a helyiségnek, ahol most beszélgetünk a kulcsát, ami eredetileg kotta archívum volt. Egy jó húsz éve érintetlen kottahalom fogadott. Két és fél éves munkával felépítettem egy kottatári rendszert. Később szerkesztőként dolgoztam Fischer Ádám és Kovalik Balázs alatt. Műsorkalendáriumokat, évkönyveket szerkesztettem, műsörfüzeteket korrektúráztam, valamint én voltam a felelős a honlapért is. A Kottatár vezetését követően, 2012-ben kerültem az Emléktárba. A gyűjteményt Radnai Miklós hozta létre az 1920-as évek végén. Ő bízta meg Vidor Dezső titkárt – akiről szintén szó van a kiállításban –, hogy gyűjtse össze az Operaház múltjának dokumentumait. A jelenlegi gyűjtemény nagyon szerteágazó. Kezdve levelekkel a volt Nemzeti Színházból, muzeális plakátokon és kéziratokon át, a törött lábú szerencsemalacokig mindenféle megtalálható. Az anyag jelentős részét felajánlások és változatos minőségű és összetételű hagyatékok adják. A gyűjtemény kutatható. A kollekciót kiállításokon, kölcsönzésekkel és az utóbbi években az online platformokon, közösségi hálón tudjuk a szélesebb közönséggel megismertetni.

Mikor és hogy merült fel a gondolat, hogy az Opera történetének eddig fel nem tárt, talán legsötétebb epizódját elkezdi kutatni? A kiállítás, emlékállítás ötlete mikor fogalmazódott meg?

Gábor Sylvie játékmesterünk 2020 környékén kezdte kutatni ezt a témát a bécsi egyetem színház szakára írt diplomamunkájához. Azt vizsgálta, hogyan és kiket érintett az Opera társulatából a holokauszt. Mivel besegítettem a kutatásaiba, arra gondoltunk, hogy ezt az anyagot érdemes lenne itthon szélesebb körben is bemutatni. 2022 márciusában nyitott újra az Operaház, és ennek az évnek a nyarán fogalmazódott meg a kiállítás ötlete, amit a vezetőség is támogatott. Sylvie diplomamunkájában az egyedi emberi sorsok voltak azok, amelyek engem igazán megérintettek. Megtartottam az irányvonalát, miszerint az 1939 és 1944 között az Operából származásuk miatt elbocsájtott munkatársakra fókuszáljunk, hiszen enélkül a szűkítés nélkül parttalanná vált volna a téma. Mivel a hajdan volt kollégáink sorsát bemutató anyag korántsem volt teljes (és valószínűleg sohasem lesz az!), legfőbb célul azt tűztem ki, hogy legalább minden érintettet megtaláljunk. Magánénekesi és karmesteri szinten könnyebben be lehetett azonosítani az érintetteket, de az egyéb művészi, irodai, és technikai személyzet kapcsán, vonatkozó iratok híján ez már jóval bonyolultabb volt.

A kutatásaid során milyen forrásokra támaszkodtál, kiket vontál be a történetek feltárásába?

Az Operaház éppen a vizsgált időszakban rendre kiadta az évkönyveit. Ezeket évadról-évadra összeolvastuk, hogy kiderüljön, kik távoztak el a színházból 1939 májusa és 1944 áprilisa között. Több, mint 150 nevet kaptunk, azonban számos okból mehettek el: nyugdíjba mentek, máshova szerződtek, elhagyták az országot, családi okokból stb.  Székely Mihály vagy Ladányi Ilona esetében egyértelmű volt a helyzet, de a többség kapcsán további kutatásokat kellett végezni, hogy feltárjuk a származásukat. A második lépésben elsősorban online archívumokban kutattam (Arcanum, Yad Vashem, Familysearch stb.), hogy leszűkítsük a listát, és minél teljesebben kibontsuk a történeteket. Végül 83 egykori kollégánkat azonosítottuk be érintettként.

Hogy épül fel a kiállítás anyaga, és miért a pincét választottátok helyszínül? Mennyi idő alatt állt össze az az anyag, ami alapján már körvonalazódott a kiállítás végleges volumene, és mikor nyílt meg a kiállítás?

A kiállításban a szöveges anyag dominál. A képes illusztrációk mértékletessége szándékos kurátori koncepció része is, hiszen nem gondolom, hogy sokkal közelebb kerülnék egy adott történethez azzal, hogy a több fotót rakunk ki mondjuk Székely Mihályról. Tárgyi emlékeink nem igazán állnak rendelkezésünkre ebből az időszakból, de a helyszín sem alkalmas installálásukra. A pince, mint kiállítási helyszín, szinte azonnal adta magát számomra, hiszen miután a nyilas vezetés 1944 decemberében távozott Budapestről, az Operaház számos dolgozója és családtagjaik kerestek itt menedéket az ostrom elől, akik nemcsak bujkáltak, hanem mint kiderült – bújtattak is üldözötteket.  Így a kiállítás a lehető legautentikusabb helyszínen mutatja be az üldözöttek sorsát. Arról nem is beszélve, hogy ezt az elmélyülést, csendet igénylő történetet nem érdemes az Operaház reprezentatív termeiben prezentálni, a szórakozásra vágyó turisták vagy a kiskorú látogatók előtt. A tablók vizuális koncepciója, hála Végh Endre grafikai koncepciójának, összhangban van a tartalommal. Letisztult, informatív és megfelelő igényességgel prezentálja ezt a korszakot.

Tudatosan és szándékosan nincsenek kiemelve egyes „sztárok” a kiállításban szereplők közül, egyforma tisztelettel igyekeztünk bemutatni minden érintettet. A hangsúlyok inkább az alapján rajzolódtak ki, hogy kiről, mennyi információt sikerült föllelni. A többletkutatás és az anyag összeállítása nagyjából fél évet vett igénybe. Az állandó kiállítást 2022 decemberében nyitotta meg Ókovács Szilveszter főigazgató úr. Az eseményen a főbb magyarországi zsidó egyházak is képviseltették magukat, illetve a fontosabb zsidó intézmények vezetői is meghívást kaptak rá.

A tárlatvezetés során érezhető volt, a személyes elköteleződése, mély átéléssel, érzelmi töltettel mutatta be a tablókat. Volt olyan pont a kutatásai, a kiállítás projekt során, amikor a kezdeti szakmai érdeklődés átváltozott egyfajta küldetéssé? Mik voltak a legnagyobb kihívások, mely sikerekre a legbüszkébb és mely kudarcok, azok, amiket nehezen tudott elengedni?

Az első perctől egyfajta küldetésként éltem meg a projektet. Az Operaháznak mindig is voltak olyan történetei, kérdései, amik megfejthetetlenek, vagy legalábbis még megfejtésre várnak, amik mindig a legizgalmasabbak is egyben. Ez a fejezet is ezek közül való. Úgy éreztem, hogy a jelenlegi munkakörömben felelősséggel tartozom ennek a 83 embernek, szerettem volna az ő történetüket minél tisztábban a napvilágra hozni. Csodálatos munkafolyamat volt, amikor az ember nem napi 8, hanem 10-12 óra hosszat kutat, olvas, ír, gondolkodik, hogy a legapróbb információ morzsát is fellelje, helyre tegye.

A tablókon a 83 embert a színházi beosztásuk szerint csoportosítottuk, (magánénekesek, karmesterek, balett, zenekar, műszak stb.), majd az egyes csoportokon belül egyszerűen az ABC sorrendet követtünk. Ez a módszer rákényszerített arra, hogy mindenkivel egyforma súllyal foglalkozzak. Nem volt különbség, hogy épp Solti György, vagy egy öltöztetőnő sorsa volt-e a vizsgálódásom tárgya. A megnyitón Kiss Henriett, a Rumbach zsinagóga igazgatója külön kiemelte, hogy mennyire hálás, amiért a bemutatott anyagban minden ex-kollégánkkal foglalkoztunk. Ő említette – számomra igen megrendítő módon – azt is, hogy a zsidó temetés az elhunyt nevével zárul, ez a kiállítás pedig ismét „nevet adott” az elfeledett áldozatoknak is, így egyfajta végtisztességként is felfogható.

A kutatás legnehezebb része az volt, hogy minden egyes életnél maradtak bennem kérdőjelek. Emiatt is éltem meg nagy sikernek azt, amikor egy-egy újabb információra, adatra bukkantam. Volt, hogy ez egy sírhelyet jelentett a Kozma utcában (ahová kollégáimmal kimentünk), ami elhagyatottságában vagy éppen feliratával adott választ kérdéseinkre. Tulajdonképpen ezeket a valós és jelképes sírokat megtisztítva, az alattuk nyugvó egykori életeket elmesélve próbáltunk lehetőséget teremteni a kiállításban a múlt a méltó lezáráshoz, vagy legalábbis a történet kikerekítéséhez.

Kodály Zoltán, Solti György és Székely Mihály talán a legismertebb nevek a kiállítás anyagában. Mi a helyzet a hajdani társulattal, mint közösséggel, hogy viszonyultak az eseményekhez, illetve a mai társulat, színházi, zenei világ, hogy reagált kiállításra?

Az Operaház társulata talán egészen a rendszerváltásig erős, összetartó közösség volt. Az intézményhez tartozni nagy renomét jelentett, de a társulaton belül is különlegesek voltak a hierarchikus viszonyok. A büfében egyenrangú társként beszélgetett a Kossuth-díjas művész a díszítővel, kártyázott a prímabalerina a kellékessel. Az 1990-es évekig (részben természetesen politikai kényszerből) a társulat tagjai lényegében együtt éltek az év tíz hónapjában. A többség ráadásul a közelben lakott, nem ritkán a társasági életükben is számos közös terület adódott. A szó legnemesebb értelmében közösséget alkottak. Így a bujkálás és bújtatás is egészen másfajta felelősséggel bírt.

Az objektív tényeket, amennyire csak lehetett, már Sylvie is elkezdte kikutatni, összegyűjteni, nagyon alapos munkát végezve a németországi és izraeli archívumokban is. Viszont – bárki, bármilyen alaposan is nyomozna – a teljes történetből éppen a „lényeg” maradt hiányos. Személyes, szubjektív beszámolókról alig van tudomásunk. A túlélők – bármelyik oldalon álltak is – a hallgatást választották. Az 1944 márciusa és 1945 februárja közötti időszakból lényegében nem maradtak fenn olyan operaházi visszaemlékezések, hogy ki, hol és hogyan bujkált, kiket bújtatott. Nehéz elképzelni, milyen volt az újrakezdés a sérelmekkel terhelt érintett egyének szintjén.

Az Opera társulatában – miképp a magyar makro-társadalomban is – irgalmatlan feszültségek voltak 1945-ben, vagy még inkább az 1956-ig tartó időszakban. Hiszen akik nem mentek külföldre, azok (bármilyen oldalon álltak is a világháború poklában) túlélőként együtt éltek tovább. Dolgoztak itt a csillogó szemű horthysták, frissen bekerült zsidó származásúak (akiket nem terhelt az operaházi múlt), vagy épp ifjú kommunisták – hogy aztán együtt építsék a „Szocialista Operaházat”. A színházi dolgozók nyilvánvalóan ritkán kerültek ki az ortodoxiából. Művészeink vallásos kötődéséről azonban keveset tudunk. Relle Gabriella, Farkas Sándor vagy Kálmán Oszkár elismert magánénekesek az 50-es években éppúgy vállalták zsidóságukat, jártak zsinagógába, sőt, nagyobb ünnepeken olykor előénekeltek, mint tették azt a háború előtt.

A kiállítás költői címének: Összetört, elhagyott, meghalt…mi a története, hogyan találta ki?

A címadás minden esetben rendkívüli kihívás számomra. A kutatási munka során ötlött fel bennem Jacques Offenbach (1819–1880) német zsidó származású, Párizsban élt zeneszerző háromfelvonásos operája, a Hoffmann meséi. A mai napig nagy sikerrel játszott főművet a nácik 1933-ban – ahogy minden zsidó szerző darabját – betiltották. A mű elején Hoffmann, a kiégett, alkoholista költő lebotorkál a kocsmába, ahol elmeséli három szerelme történetét, amíg az ünnepelt dívára, Stellára vár. A három szerelem egyike sem teljesül be, mindig közbeszól a költő különféle alakokban megjelenő rossz szelleme. Olympiát, a babát Coppélius összetöri, Antóniát, a tüdőbeteg énekesnövendéket Mirakle doktor halálra énekelteti, Giulietta, a velencei kurtizán pedig Dappertutto kérésére ellopja Hoffmann árnyékát, majd elhagyja őt. A nácik által betiltott darab három nőalakjának „sorsával” reflektáltam arra a háromféle végzetes útra, ami a kiállításban szereplő embereknek jutott, hiszen többeket meggyilkoltak, sokan kényszerültek örökre elhagyni az Operaházat, vagy akár a hazájukat is, de mindegyik élet és karrier többé-kevésbé összetört az 1939 és 1945 közti időszakban.

Magyarországon van-e hasonló kiállítás, ami a színház, zene világának II. világháborús, azon belül is a vészkorszak fejezetével foglalkozik, illetve külföldön találkoztál-e már hasonló projektekkel? Hogy fogadta a mai társulat, színházi világ ezt a kiállítást?

Elsősorban Németországban (még Bayreuthban, a Wagner-fellegvárban is!) vannak ehhez hasonló példák, ott sokkal előrehaladottabb a szembenézés és a múltfeldolgozás folyamata. Magyarországon tudomásom szerint ez az első ilyen jellegű holokauszt kiállítás. Az Operaház majd 5 éves felújítását követően kipucolt, ám meglehetősen steril környezetben kezdtük újra itt a munkát. Az Emléktár ki nem mondott feladata pedig a múlt feldolgozásán túl a Ház szellemiségének ápolása, életben tartása is. Ez a kiállítás pedig olyan történeti tartalmat tudott hozzáadni ehhez az új fejezethez, ami képes a dekoratív külsőn túl, történelmi kapcsolódást biztosítani a múltunk és a jelenünk között.

Bár ma már kevésbé beszélhetünk olyan közösségről, mint 50-100 éve, amikor generációk örökítették át az operaházi létformát, mégis, nagyon sok jelenlegi kolléga érdeklődik, szeretné megismerni a színház múltját.  A társulatunk meglepő nyitottsággal fogadta a kiállítást, több „tárat” (díszlettár, jelmeztár, hangtár, kelléktár, emléktár stb.) vezettem már végig az elmúlt évben, hogy megismerjék elődjeik sorsát. Szégyenkeznie senkinek sem kell, hiszen maga a korabeli vezetőség is, Márkus László igazgatóval az élén – a lehetőségeihez képest, és jóval az elvárt módok felett –, igyekezett a lehető legemberségesebben bánni az érintett munkatársakkal. Az egyének szintjén természetesen fennmaradtak nehezen igazolható szóbeszédek, melyeknek bizonyára voltak alapjai, de ezek inkább az egyes „elkövetők”, mintsem a társulat szégyenfoltjai.

Figyelemre méltónak érzem a nyilvánvalóan speciális kiállítás „külsős” látogatottságát is. Pozitív fogadtatását talán az is igazolja, hogy éppen az egyedi karaktere miatt, sokkal hatékonyabban meg tudja szólítani azokat a fiatalokat, akik a zenei, színházi pályára készülnek. Több diákcsoport érkezett már hozzánk a Táncművészeti és a Színművészeti Egyetemről. Számomra nemcsak végigvezetni érdekes őket a tárlaton, sokkal inkább közben és utána figyelni, meghallgatni a véleményüket, hogy mit váltanak ki belőlük ezek a művészsorsok.

Milyen projekteken dolgozol, dolgoztok most, és mik a hosszútávú tervek az Opera Emléktárában?

Ezt a kiállítást egy igen fontos állomásnak tartom, mert ez az anyag, történet először lett így összegyűjtve és bemutatva. Örömmel fogadnám, ha mindez másokat további kutatásokra inspirálna. Következő lépésként Sylvie kezdeményezésére tavasszal szeretnénk botlatóköveket elhelyezni az Operaház előtt, amivel további emléket állíthatunk az áldozatoknak. Ezen felül pedig tervbe van véve a kiállítási anyag kiszélesítése után egy honlap vagy könyv, mely méltóképp összegezné a kutatásaink jelenlegi állását. Mert pontot tenni erre a témára sem lehet…

A kiállítás előzetes bejelentkezéssel, csoportosan tekinthető meg: https://www.opera.hu/hu/rolunk/kiallitas-a-holokauszt-operahazi-aldozatainak-emlekere-az-operahaz-pincejeben/