Őrizni fogjuk örökségedet, a szeretet és a hit lángját! – Freiman Péter (1945-2021)

Aki el akarja hitetni velünk, hogy ez a világ rendje, annak nagyon kell igyekeznie! Egy hetvenöt és fél éves ember hónapokig ki sem lép a lakása ajtaján, annyira óvatos a járvánnyal, aztán március 19-én beoltják, április 1-én pozitívra tesztelik, április 4-én fulladva leesik az ágyáról, április 5-én zihálva újra lefordul párnájáról a padlóra, egy órán belül mentő viszi a Nyírőbe (ugyancsak koronavírussal küzdő feleségét két nappal később úgyszintén mentő szállítja a kórházba), majd tizenkét napon át mélyaltatásban, lélegeztetőgépen kényszerül az útra készülni, honnan Földre született ember nem tért még meg soha… Jól van ez így?

Nem, Peti, nincs ez jól! Tragikus és érthetetlen, hogy elmentél, és hogy így mentél el. S bár itt most Rád emlékező sorok következnek, életünkből történt elillanásod valójában a magunkkal való őszinte szembenézést sürgeti. Mert amikor elmegy egy csupaszív bohém, egy szilárd jellemű igazmondó, egy született örömvarázsló, utána nem pusztán betölthetetlen, örök űr marad, de a kiábrándító felismerés is, hogy mennyire nevetségesek és feleslegesek a piszlicsáré napi harcaink, meg a örökös önös érdekhajhászásunk. Mert miközben acsarkodunk és prüszkölünk, egyszer csak, olykor egészen váratlanul, bekopogtat ajtónkon az elmúlás, és szemvillanás alatt bántóan nélkülözhetővé és haszontalanná válik minden, amiről mindaddig azt hittük, hogy az életünk értelme.

El kell engednünk Petit, végtelenül becsületes és őszinte hittestvérünket, ám amikor rá emlékezünk, mindig fel kell tennünk magunknak a kérdést: mi, itt maradottak, vigyázunk-e egymásra eléggé, s őrizzük-e híven a szeretet és a hit lángját, mit drága halottunk ránk hagyott?

Aradon született, abban az évben, amelyben Európában véget ért az utolsó nagy háború. Ki gondolta volna, hogy a neheze csak utána következik? Kirúgták az iskolából, mert zsidó volt. Csellista apját ugyanezért lehetetlenítették el. Péter egy textilkereskedésben hátán hordta az embertelenül nehéz ruhabálákat a negyven kilójával, hogy legyen mit enniük. Végül a tehetsége a Kolozsvári Zeneakadémiára röpítette, de akkor meg a család otthonát nézte ki magának a hatalom. “Hétfőig ki kell költözniük!” – jött az ukáz egy pénteki reggelen. Annak a napnak az estéjén Péter édesanyja kiterítve feküdt a hullaházban: néhány perc alatt elvitte egy agyvérzés.

Aztán jött a házasság, jött Paul, a fiúgyermek, és jött a rákbetegség, amely kegyetlenül elragadta Pétertől a feleségét.

A gyászidőszak leteltével Péter bebotorkált az aradi zsidó hitközségre és összetörten azt mondta: megbolondul egyedül, de neki már csak zsidó asszony lehet a társa, azért van itt.

És jött Ági, a zsidó asszony, és jött húsz mesésen boldog esztendő, melyből tizenötöt Budapesten (részben két, Erdélyből hozott cicával) élt le a Freiman házaspár.

Érzelmes, szenvedélyes ember volt Péter. Akik láttuk, tudjuk, micsoda átéléssel énekelt a Frankel Férfikarban; azt is szédítő szenvedéllyel tette, mint mindent az életében. Szenvedéllyel járta a koncerttermeket, a színházakat, a Margitszigetet, a Dagályt és a Palatinust Ági oldalán, szenvedéllyel szerette a napsütést és a felesége főztjét (sólet, palacsinta!), és őrült szenvedéllyel szerette a feleségét. Hogyan másképp is lehetne ez egy reneszánsz ember esetében, a Teremtő nagyszívű, pajkos gyermekének az esetében?!

S ahogy az a szenvedélyes embereknél szokás, Péter az igazságtalansággal is héroszként hadakozott. Nemcsak maga körül, magában is. Vitte, cipelte a lelki sebeit éveken át, de nem pörölt, nem panaszkodott, inkább a Világ Teremtőjének irgalmát kérte azokra, akik bántották.

Magyarországra 2006-ban költöztek át, egy évre rá odaadta a csellóját egy tehetséges kisfiúnak, aki azóta már nemzetközi hírű zenész. De hát mégiscsak egy százéves hangszer volt az, mely Péter keze alatt még látta Karajant vezényelni, tiszteletét tette a Veronai Arénában és andalított a katari emír születésnapján! Péter a derűjével mégis elfogadta, hogy a nyugdíjas évek már nem a muzsikálásról szólnak, és attól fogva minden figyelmét a feleségének, a fiának, és a lányunokájának szentelte. Az oltást is azért harcolta ki magának, hogy amint lehetséges, védettségi igazolványával átmehessen a határon aradi fogorvos fiához…

Az elmúlt években, zsinagógánk hófehér mennyezete alatt, bizalmába fogadva többször is számot vetett élete alakulásával, s beszélgetéseink végén újra és újra arra a következtetésre jutottam, hogy Péter forró szeretettel szereti furcsa és olykor érthetetlen világunkat, annak minden örömével és szomorúságával együtt. A napokban fölhívott egy közös ismerős, s nógatott, fogalmazzam meg egyetlen szóban, milyennek láttam Pétert (mintha meg lehetne!).

Péter odaadó volt, feleltem. Odaadó gyermeke a szüleinek. Odaadó apja Paulnak. Odaadó férje Áginak. Odaadó tagja a Frankel családnak.

Azt a fügefát is odaadó szeretettel ültette Ágival, amely most elárvultan, szorgos kertészét kutatva kukucskál be a Freiman házaspár otthonának ablakán. Amikor április 16-án, pénteken a Nyírő egyik alsóbb emeletén lábadozó Ágit pár percre odaengedték Péter ágyához, az asszony ezt suttogta mesterséges kómában tartott férje fülébe: “Szeretlek, várlak haza! Látnod kell a fügefát, amit ültettünk, képzeld, kirügyezett!”

Fél órával a látogatás után Péter elment. A fügefa pedig ma már egy megözvegyült asszonynak rügyezik. Egy asszonynak, aki bár egyedül maradt, nem költözik vissza Erdélybe, mert a férje mellett akar maradni. Úgy tervezi, hogy ha életükben megosztották nyughelyüket, haláluk után se legyen ez másképp.

Addig azonban élj hosszú és tartalmas életet, Ágikánk, mert dolgod van! Asszonyi bölcsességeddel újra és újra emlékeztetned kell bennünket az emberre, aki mosolyával és kedvességével gazdagította életünket, akinek a szeméből mindig valami megmagyarázhatatlan lélekvidító huncutság tükröződött, aki, ha eltévedtünk volna vele a Negev-sivatagban, az utolsó csepp vizet is bizonyosan odaadja nekünk a kulacsából.

Április 16-án mind szegényebbek lettünk ezen a hepehupás sárgolyóbison. Ő azonban alighanem már az Eljövendő Világ zenekarában gyakorolja Mendelssohn D-dúr csellószonátájának nyakatekert futamait, hiába játszotta el ugyanis vagy ezerszer Kínától Amerikáig, a vérbeli muzsikus Freiman Péter nemcsak az emberségnek és a jólelkűségnek, de édenkerti közönségének is odaadó művésze szeretne lenni.

Csak hát épp rá volt szükség odaát, Ávinu sebásámáim? Nem bennünket kellett volna még segítenie példamutató gerincességével ideát, a percemberkék képmutató világában?

Igen, tudjuk, most már onnan vigyáz ránk. Mégis, olyan végtelen fájdalmas Tőle a búcsú…

A szerző a Frankel Leó úti zsinagóga főkántora