Ön(élve)boncolás a kanapén

Hídvégi András esendő (és szorongó) költő médiaszakemberként dolgozott Magyarországon, mígnem hátrahagyva csapot, papot 2016 december végén alijázott.

43 évesen az Arava-sivatag legapróbb kibucában telepedett le feleségével és két gyerekével az új élet reményével.

Az új hazában más volt a klíma és másképp működtek az emberi kapcsolatok. Munkalehetőségekben nem volt tobzódás, és az adódó melók sem voltak alkalmasak a művészi kibontakozáshoz, azonban átkonvertálták a gondolatait. Építkezéseken dolgozott segédmunkásként egy évig, majd Eilatban egy luxus italboltban és egy jeruzsálemi szállodában portásként.

Élete fordulópontja a megvilágosodás a Siratófalnál; megfogalmazódott benne önmaga felvállalásának igénye. 45 évesen bele is fogott terápiás verseibe.

Ha vetünk egy röpke pillantást ezekre a központozást mellőző, hömpölygő versekre, máris egy sivatagi road movie tárul elénk kis történetkockákkal, lamentálással és meditációval, a külső és belső lelki béke megtalálásának igényével, hiszen a szerző egyensúlya itt-ott megbillen. Ezeket a szabadverseket a sivatag homokja érlelte-csiszolta, de olykor van valami ritmusuk. Versek ezek egyáltalán? Líra ez vagy valami kissé színpadias epika?

A hangvétel egyfajta revelációszerű belső monológ. A verscímek címkefelhőként lebegnek a ciklusok előtt. Mindegyik kötetre jellemző a naplóforma töredékessége és a nem mindennapi őszinteség.

A kinti világ, az Arava-sivatag homoktengere és kőhalmai, ám a belső táj máshogy homokbuckás. Egy szinte rögeszmés öndokumentációt követhetünk, egy nyilvános terápiás folyamat dokumentációját. Napok hordalékjai oldódnak fel a pszichoterápiás lírában, időnként némi aktuálpolitikai reflexióval.

Barukh, a „főhős” nem más, mint (a néha távolságtartóan) elvonatkoztatott én egyes szám harmadik személyben: a teremtett alak azonos teremtőjével. A költő szikét ragad, önmaga élveboncolását szemlélteti, miközben nagyon is evilági problémákat közvetít Barukh-on keresztül, például azt, hogy a létbizonytalanság és a pénztelenség megöli a lelket. A pénz hiánya, a pénzhez való problematikus viszony nem véletlenül hangsúlyos.

A költő nyilvános terápiája vallomás és bűnlajstrom a bűntudat, önvád majd az (ön)feloldozás lépcsőfokaival. Az Önjelölt költő c. első kötet az új életkezdés, újrakezdés, a beilleszkedés ellentmondásos élményeit tematizálja, alapvető emberi élethelyzeteket, amelyekben összemosódik a mikrovilág és a külvilág színe és zaja. Fontos felvetés az önbecsapás hiábavalósága, hogy miért kell egy hamis önképpel évtizedekig hazugságban élni. A zsidó önazonosság, és egyáltalán az ember önazonosságának kérdéseit járja körül, ráadásul „a sivatag határtalan horizontja előtt” könnyebb a kapcsolatfelvétel és a meditáció „örökkévalócskával”. A gyerekkori, ifjúkori és felnőttkori nyomasztó emlékképek előhívása, vagyis a „felszakított mellkas és felszakított idő” több nézőpontból is értelmezhető, és nem csupán szimbólum a „fekete halálkutyák” (A harmadik korona álom) eljövetele, hisz ők eljönnek áldozatuk lelkéért, amit Barukh már többször eladott Budapesten azért, hogy beilleszkedhessen, mindhiába. Mindezek tehát serkentik a felismerést, hogy a „kárhozat az integritás elvesztése”. Egyébként is „barukhnak önfeledt gyerekkora volt / tele napfénnyel / vattacukorral / és szorongással”. Nem csoda, hogy ez apokaliptikus pánikká és szorongássá terebélyesedett, amin csak az amfetamin és a nyugtatók segíthettek.

A Vándor arameus c. kötet tematikusan az új életről, az alijáról, a gyökértelenség gyökereiről, az otthontalanságról és otthonkeresésről, vagyis az elveszített otthonokról és nem otthonokról szól. Végigkíséri mindezt a menekülés motívuma, hisz a vándor arameus nem csupán ködös folklórfigura Mózes ötödik könyvéből, aki talán azonos Jákobbal, hanem minden „bolygó lélek” vándor arameus nemzedékek óta, akit örökös vándorútján honvágy űz. Ám honvágy helyett inkább a gyerekkori emlékképek nosztalgiája tartja lázban Barukhot; a gyermekkorban elveszített pécsi otthon emléke („elolvadt a világ”), hiszen azóta tart a szakadatlan otthonkeresés és nem találás.

Hol kezdődik az otthon? Tel-Aviv a tengerpart, a hullámok, a naplemente, a káosz, a szagok és illatok, a zaj és a vallási multikulti városa. Barukh nincs otthon, de talán mégis itt van leginkább otthon.

Az otthontalanság fájdalma univerzális zsidó tapasztalat generációk óta. Pragmatikusan: „nincsenek nagy megoldások / csak pillanatok vannak / pillanatok / amik otthonokká állnak össze”.

Az otthontalanság érzete különösen traumatikus az outsider pozíciójából: a főleg Budapesten tapasztalható láthatatlan szabályok nem könnyítik meg a beilleszkedési szándékot, és egyre nyilvánvalóbb e szándék képtelensége. A belső nyugalom (egyensúly) megtalálásához el kellett hagynia Budapestet, menekülnie a lidércnyomásból, hogy magára találjon a sokszínű Izraelben, miközben új bevándorlóként begyűjti kellemes és nem kellemes tapasztalatait. A mindennapok néha mókásak, néha tragikomikusak, hiszen az izraeli valóság összetett és ellentmondásos, mint egy érzésvihar.

Az alija felér egy újjászületéssel. Hol máshol, mint „az arava sivatag kellős közepén a világ vége után balra”. Izraelben viszont nincs másokkal közös múlt.

Úton lenni létállapot mindenféle síkon, miközben motivációként milyen állomások lehetnek a születés és halál között? És milyen állomások vannak az éjfél utáni haifai buszon? A negyedik megálló Be’er Ora, a sivatagi bekötőút mellett. Miért is kéne félni skorpióktól, kígyóktól, hiénáktól, terroristáktól?

Sőt, mint olvashatjuk, a jeruzsálemi „otthonteremtés” se habos torta albérletből-albérletbe, kábé ugyanaz a verkli, mint Budapesten.

A neurodivergens napló verseskötet (Ki ez a HÜJE költő?) egy komplett privát diliház-univerzum. Bátorság ezt így felvállalni. Érdekes érzés lehetett Barukhnak, azaz Hídvégi Andrásnak 48 évesen megtudnia, hogy aspergeres és ADHD-s, és persze unipoláris, mármint depressziós, bár cinikus kérdés, hogy 48 évesen lehet-e ezzel bármit is kezdeni. A barukh és én c. vers érzékletes leírása annak, amikor egy autista igényt tart arra, hogy a felhalmozódott élményeit elrendezze (én az egymáshoz hasonló tárgyakat szoktam sorba rakosgatni, én sem vagyok neurotipikus). Kétségtelen, hogy egy nem neurotipikus idegrendszerrel rendelkező ember túlérzékeny lesz, ha túl „sok az inger, sok a zaj, a kép, a hang, az érzés, a történet.” A tragikomikus pánikroham bemutatások szinte vetekednek egy orvosi szakkönyv elemzésével, sőt, a Xanax (túl)adagolás természetéről és a korszerű antidepresszánsokról is értesül a gyanútlan olvasó.

Magyarország a zajról, a többszörös zajszintről szólt: „itt sokszor esik az eső / de nem mossa el / a féligazságokat / és a félhazugságokat/ nem mossa le / a páncélt / a lelkekről / csak a rozsdás tócsa / növekszik / a lábak körül / sokszor esik az eső / nincs szükség valódi könnyekre”. Hát, persze, tényleg érthető: „nem a lelkekkel telítődik / hanem a páncélokkal / a lelkeken /a páncélok zajával”. Ezek a legszebb sorok. Nem csoda, hogy el kell innen (néha) menekülni.

Mindent megtudhatunk a hajdani amfetaminos időkről, a szorongásról, ami összeköti a költőt a világmindenséggel. A kórtünetek, a figyelemhiányos hiperaktivitás bemutatása precíz, részletes és húsba vágó. Ugyanúgy az önmegismerés szándéka és igénye, hiszen amíg nem érti önmagát, úgy nem tud másokat sem megérteni és elfogadni.

Hogyan működnek ezek a versek? Kilépve a személyesség bűvköréből megszólítják-e az erre fogékony olvasót, vagy inkább kissé fejbe verik? Ez személyiségfüggő.

Barukh verseiben a saját szubjektív szűrőjén át jelenik meg a világ. Költészetének repetitív akusztikája, a szövegek autisztikus mintázata olyan, mintha egy mániákus (és autista) festő ugyanazt a tájat festené megszállottan, ugyanazokat a fákat és áttetsző faleveleket.

Mellesleg, dobálózhatunk pszichiátriai kórképek címkéivel, de aligha hinném, hogy ez egy ember lényege.