Önéletmondás

Vázsonyi Vilmos könyvének minden bizonnyal a legfontosabb magyar zsidó polgári családregények között van a helye

…avval a sajátossággal, hogy itt a narráció igényes társadalomtörténeti elemzésekbe és gyakran kemény értékítéletekbe van ágyazva.

Az első (és tulajdonképp történelmileg utolsó) zsidó hitű magyar kormánytag unokája európai világpolgár volt. Számára azonban a zsidóság nem csak alapvető és szívesen vállalt identitásképző alapélmény volt, de rendszeres tárgya is önelemzésből kiinduló reflexióinak, nem mentesen súlyosan kritikus ítéletektől (különösen a sokféle hitehagyottal, például a kommunistákkal szemben). Be kell vallanom, hogy szakmai útkeresésemet e téren messzemenően a vele való eszmecserék határozták meg. Rengeteget tanultam tőle, s ez halálával sem szűnt meg. Rendre előfordul, hogy megpróbálom kutatásaimat az ő szellemi prizmáján keresztül értékelni.

Most, hogy két hozzáértő jó barát hatalmas munkája árán a több híve által sok tucat órán át magnetofonra vett önéletmondása világot látott, Vilmos hamvai talán boldogan forognak valahol a Zürich-közeli erdőben, ahol szétszórattak, miután barátunk testi szenvedései elől a közeli klinikán orvosi felügyelet mellett, végszava szerint „boldogan”, átvonult a nemlétbe. Utolsó párizsi beszélgetésünkkor szokásos sokértelmű iróniájával emlegette fel, hogy „ezek a fiúk” késésükkel talán örökbe hagyott szellemi javaitól fosztják meg – miután a nácik megölték családjának nagy részét és kisajátították vagyonát, a kommunisták súlyosbították helyzetét és emigrációba kényszerítették s a rendszerváltók (’hullarablók’ gyanánt) sem szolgáltatták vissza elrabolt családi javait. Így teljesen kifosztva érezheti magát…

Halálában, akárcsak életében mindig öntörvényű volt. Csak maga választotta társakkal igyekezett érintkezni, de ezek sokaságot jelentettek. A külvilágból majdnem teljes sikerrel zárta ki a mindennapi élet esetlegességeit s terheit. Szerény anyagi körülmények között élt, kész volt barátai levetett ruháit elfogadni és adományait-kölcsöneit igényelni, de mindig szigorúan saját ritmusát, életrendjét követve. Ebből tudatosan ki volt iktatva mindenféle közhasznú, jövőépítő, konstruktív tevékenység (pénzszerző vagy másképp ’hasznos’ munka, család, obligát emberi kapcsolatok ápolása). Viszont maximális súlyt nyert az örömelv érvényesítése legalább két szempontból: a lányok módszeres (mondhatni tervszerű) hódítása és a magas kultúra széles körű fogyasztása, értékelése és szellemi feldolgozása révén. Mindkettőt egyedülálló empátiával, hozzáértéssel, kevés gátat ismerő nyelvtudással (a nagy európai nyelvek között talán csak a spanyolt és az oroszt nem beszélte elaborált vehemenciával) s magas szintű verbális-stiláris készségekkel valósította meg.

A lányokban nem a szépséget kereste, de célzottan azért – talán Thomas Mann Tonio Krögerének mintájára – lehetőleg a szőkéket, kékszeműeket, esetenként a termeteseket. A német lányok iránti különös vonzódását szívesen magyarázta azzal, hogy a hódítás örömét így rendre tetézi a ’fajgyalázást’ tiltó egykori náci törvények áthágásának elégtétele…

Kultúréhsége kielégítésére mindig komoly erőfeszítésekre volt kész. Itt kell vitába szállnom a könyvet szerkesztő barátaimnak a többünk által kezdettől fogva ellenzett könyvcímhez is vezető beállításával, mely szerint Vilmos Oblomov-i személyiség lett volna. Igaz, hogy a ’felesleges emberek’ típusa gyermekkorától vonzotta, de csak amennyiben ez megtestesítette a modern polgári tevékenység- és termelés-ethosz tagadását. Sokkal inkább Proust-i (vagy Don Quijote-i ?) alkatnak látom. Ennek megfelelően éltette az önkifejezés, az élményhabzsolás és a részvételi kreativitás valóságos láza. Ha a látszatát is igyekezett elkerülni annak, hogy dolgozik (nem átallott büszkélkedni, ha egy cigarettára gyújtó lánynak sikerült tüzet adnia – ő maga sosem dohányzott vagy ivott -, hogy ez volt aznap egyedüli hasznos tette), valójában igen széleskörű, bár a szellemi tevékenységek szokásos kánonjába nem mindig beilleszthető aktivitást fejtett ki. Az általa belakott kizárólag urbánus élettereket – Bécs és Párizs mellett közéjük tartozott Róma, Berlin s persze Budapest, de más olasz, német, angol és svájci városok is – útikönyveknél sokkal elmélyültebben ismerte: a magas kultúra infrastruktúrája mellett vendéglőivel, házaival, kocsmáival, történelmi emlékhelyeivel, mikro-negyedeinek szociológiájával és történelmével. Európa-szerte követte a fontosabbnak ítélt kulturális eseményeket, beleértve néha kisebb külföldi kultúrintézetek tevékenységét is. Ha idejével látszólag pazarlóan bánt – vele bármikor le lehetett ülni Hölderlint, Baudelaire-t vagy Rilkét olvasni, épp úgy, mint az aktuális könyvekről vagy filmekről beszélgetni, alkalom adtán délutántól másnap hajnalig – időbeosztását messzemenően meghatározták a színházi előadások, filmbemutatók, képkiállítások, hangversenyek időpontjai. Egy-egy ilyen méltónak ítélt eseményre képes volt külföldre utazni (s esetenként, ha szerető befogadó közeg vagy környezet akadt, hetekre, akár hónapokra is ottmaradni).

Mindkét nembeli érintkező társai – akiknek száma élete során talán ezres nagyságrendűre is tehető – megegyeznek abban, hogy a szó közvetlen értelmében lenyűgöző társalgó volt. Abból a kivételes fajtából, aki képes volt mindig önmagát adni, saját nyelven és saját értékrendbe ágyazva, de úgy hogy a másik rengeteg új impulzust, információt, elemzési szempontot kapjon, mégpedig avval a tudattal, mintha maga lett volna ezeknek legalább közvetett forrása, vagy legalábbis az ő igényeinek felelt volna meg. Hódítani szellemével hódított, sohasem erőszakkal, mások ellenében. Kereste és gyakran megalkotta az eredeti és lehetőleg frappáns szófordulatokat, tömörítő meghatározásokat. Tőle származnak olyan kifejezések, mint ’kronoszexuális’ (aki elb… az idejét) vagy ’póz-interferencia’ (ami előállhat például, amikor egyszerre két lánynak kell udvarolni).

Ami fontosabb, életmódjával, habitusával, véleményeivel, gyakran túlzóan éles (s az országgal szemben ahol éppen élt nemritkán igazságtalan) ítéleteivel – ez utóbbi alól talán csak olaszokkal tett kivételt – egyfajta egyszemélyes ellenkultúrát valósított meg, mégpedig egészen fiatal kora óta. Alapjában véve radikális ellenálló volt, szemben mindenfajta uralkodó társadalmi vagy állami berendezkedéssel, ízlésvilággal, szokásrenddel. Kései kamaszkorában legközelebbi (s talán ekkor még nem véletlenül kizárólag zsidó) barátaival Sznobintern néven (ez a Komintern-re rímelt ) egyfajta, főkép saját használatra szánt szamizdat irodalmat hozott létre (avant la lettre), amelynek az opera buffo-t idéző álneves szerzői (Gabriello, Petrantonio, Guilhelmo) a kor viszonyait ismerve a legvakmerőbb iróniával fordították visszájukra a rendszer kliséit és állították pellengére lecsatlakozóit, hivatalosnak beállított megrovásokat osztogatva ezeknek, de jelképes díjakkal honorálva az ellenállás vagy – a magukat is jellemző – különállás legszerényebb mozzanatait is.

1956-ot élete csillagórájának tekintette, amely alatt képes volt még az akkorra már kialakult későn kelő és fekvő életritmusát is felfüggeszteni. Október 23-án a Parlament elé vonuló diáktömegben ismerkedtünk meg. Ott figyeltem fel arra, hogy folyton a legszélsőségesebb jelszavakkal alakítja a tüntetés képlékeny nyilvánosságát. A forradalmi napokban feltűnt egy újságcikkével független magyar külpolitikát követelve. A könyv beszámol a megszállást követő, számára is veszélyes napokról, melyek végül emigrációra késztették. De a polgári világrendben is idegen maradt, bár elismerte és méltányolta annak előnyeit, mindenekelőtt az életmód választásának szabadságát. Nagypolgári neveltetéséből (melyből von Haus aus három világnyelv magas szintű ismeretét hozta) sok értéket átmentett és életvitelében meg is valósított. A könyv ennek is hű tükre. Szerény emigránsként is a szellemi arisztokrácia életét élte, s ennek megfelelő halált választott magának.

Sokan vagyunk, akik vele életünk meghatározó tanúját és társát veszítettük el.

Hadas Miklós–Zeke Gyula: Egy fölösleges ember élete. Beszélgetések Vázsonyi Vilmossal. Balassi Kiadó, 2012, 414 oldal, 3200 Ft.