A sangháji nagynéni

A sangháji főkonzul fogadásán, a Marriott különtermében odalépett hozzám egy európai asszony. Aznap délelőtt érkeztem Pekingből, ahol kulturális tanácsosként dolgoztam, így az én dolgom volt, hogy részt vegyek a Sorstalanság című film ottani bemutatóján. Nagyon sokan voltak a vetítésen, háromezer néző lényegében pisszenés nélkül függött a filmen, utána mentünk át a Marriottba.

– Margó néni vagyok, anyukád másodunokatestvére – mondta halkan, szinte bizalmasan, mintha nagy titkot árult volna el. Hatvanas-hetvenes volt, visszafogottan elegáns, olyan, aki ad a megjelenésére, de nem akar hivalkodni vele. Sötétzöld selyemruhát viselt. Megigazította a gyöngysorát. – Na, mit szólsz?

Nem tudtam, mit szólhatnék. Margó néni állt előttem. Mintha egy történelemkönyvből lépett volna ki. Sőt, nem is mintha. Ő maga volt a történelemkönyv. Egy dolog jutott hirtelen eszembe. Vagány, ezt mondta róla egyszer anya. És tényleg, gondoltam.

Valamikor kiterjedt családi rokonságunk volt, amiből nem sokan maradtak, a túlélők szét is szóródtak. Elza néni Sao Paolóban, a Beit Menachem zsinagóga közelében, a Natingui utcában lakott, minden levelében meg is említette. A smucig Alex bácsi Párizsban a harmadik feleségével, siksze, mondta róla, de kellemes vele az élet, és a korábbi házasságából hozott egy malagai házat, ahol Alex bácsi kedvére fotóztatta magát. Jól tartom magam, írta mindig a kép hátuljára, amíg aztán a felesége küldött egy feketekeretes, francianyelvű értesítést. A Hesz-család Londonban élt, a Golders Green zsidónegyedben. Margó néniről meg csak hallottam, akkor beszéltek róla utoljára, amikor anya a nagyival a gettóba került, talán megússzuk, ezek lehetettek az utolsó mondataik. Mindent csak így, részleteiben kaptam meg a múltból, mert akkor ötezer évet kellene elmesélni, apa mindig ezt mondta, Margó néniről meg csak kézlegyintéssel beszélt, vagány nő volt, így, volt ebben valami elutasító, de egyben elismerésre méltó is, elveszítettük a szálat, fejezte be a történetet anya.

– Na, mit szólsz hozzám? – kérdezte Margó néni. Két kezével végigsimított a frizuráján. – Remélem, rendben vagyok?

Néhány helyi meghívott már türelmetlenkedett, hogy kezet fogjon velem. Egy ilyen fogadáson illik, meg kötelesség is társasági életet élni, de féltem, hogy elsodródik, ezért megfogtam a kezét.

– Elmeséled? – kérdeztem.

– Van szemben egy étterem, a Nian Dai Xiu Can Ting, oda átmehetünk.

Amikor már kezdtek elszivárogni a vendégek, leléptem. Margó néni az étterem sarokasztalánál várt, a telefonján olvasgatott. Már rendeltem, mondta.

Szép nő, gondoltam, amikor már ott ültem vele szemben. Volt benne valami anyám finom vonásaiból és nagyi hamis mosolyából.

A kínai éttermekben az érkező vendég elé azonnal hoznak egy kis tál rizst. A kínai a világ legtürelmetlenebb népe, nem bírnak várni, valamit mindig csinálniuk kell. Nem pálcikáztam bele, vártam, hogy Margó néni megszólaljon.

– A kristályéjszaka után világossá vált előttem, hogy Európában nincs menekvés – kezdett bele. – Olvastam Háim Weizmann írását, „úgy tűnt a világ két részre oszlik: azokra a helyekre, ahol a zsidók nem élhetnek, és azokra, ahová nem léphetnek be.” Nekem ez elég volt. Tudtam, hogy el kell menni.

– De miért éppen Kínába? – kérdeztem.

– Volt egy barátom Bécsben – felelte, miközben szemügyre vette az ételeket, amiket a pincérnő elénk helyezett. Meg is mutatta, mi micsoda. – Ez a Piros Főtt Sertés és a Csípős Húsleves. Itt a legjobbak. Tudsz pálcikával enni? Még szép. Kiröhögnének a kínaiak. – Egy ideig figyelte, hogy boldogulok. – Egy magyar ügyvéd, Kornai Pál beszélt róla. Akkor végeztem a restaurátor-szakot a bécsi egyetemen, de sehol sem kaptam állást.

– Ezt nem tudtam. Tulajdonképpen semmit sem tudok rólad.

– Jól beszéltem németül, mindig érdekelt a keleti kultúra. Kornai mondta, hogy van egy kerület Sanghájban, a vu kuocsi nanmin hszienting ticsü, magyarul a hontalan menekültek zárt szektora a Hungkou kerületben, ahol békében élhetnek a zsidók, a helyi kormányzat támogatja a betelepülőket, és amerikai zsidók is küldenek pénzt, meg élelmiszereket.

– Lényegében gettó?

– Nem vették körül fallal, csak az volt a feltétel, hogy a várost ne hagyjuk el, de soha nem ellenőriztek senkit.

– Hogy jutottál ide?

– Várjál. Mindent elmondok. Ez a Kornai támogatott. – Rágyújtott. Élvezettel szívta a cigarettáját. – Nem dohányzol?

– Nem – feleltem.

– Jól teszed. Nehéz leszokni. Szóval Kornai intézte. A szeretője voltam, és nagyon szerelmes belé, de ő azt mondta, hogy tisztességes zsidó férfi nem hagyja el a családját, én meg elhittem. Okos nőnek tartom magam, de a férfiak néha kihasználtak. Na, milyen a kaja?

– Remek – feleltem.

– Nem érdemes luxushelyre menni. A kaja mindenhol egyforma. Volt egy barátja, Ho Liu-scsi, a bécsi japán konzul, ő javasolta, merthogy akkorra Sanghájt már elfoglalták a japánok, nem kell vízum a beutazó zsidók számára.

– És így volt?

– Így. Képzeld, hogy akkor már éltek itt bagdadi zsidók és orosz zsidók is, akik még a cár uralma idején menekültek el a pogromok elől. Sokan segítettek. Létezett egy Európai Zsidó Menekültek Segítésének Bizottsága, ez a szervezet készítette elő a menekültek elszállásolását Hungkou kerületben. Először szar volt, ócska lakásokban, üres iskolában, katonai táborban helyezték el őket, a japánok kezdtek el komolyabb lakóházakat építeni éppen akkor, amikor én is ideértem. Foglyok voltunk, de közben meg szabadok is. – Áthajolt az asztalon. – Érted te ezt, Gyuri? Hogy ez pontosan mit jelentett?

Megsimogattam az arcát. Ezt tudtam válaszolni.

– Tudtál kínaiul? – kérdeztem.

– Milyen hülye kérdés – nézett rám szigorúan. – Honnan a fenéből tudtam volna? Annyit tudtam, hogy boldogulni kell. Mindenhol és mindenáron. Aztán megtanultam. Japánul is.

– Hogy jutottál el ide?

– Kornai tagja volt ennek a bizottságnak, ő szerzett pénzt. Triesztből rendszeresen indultak hajók, odáig vonattal mentünk. Kornai el is kísért, ő intézte a jegyet és a papírokat is. Szóval végülis rendes volt. – Margó néni kinézett az ajtó felé, mintha azt remélte volna, hogy Kornai belép. – Én az Aurelia nevűvel jöttem. Egy bőröndöt lehetett hozni, meg egy ridikült. De képzeld azt az érzést, amikor kiértünk a nyílt tengerre. A boldogság, hogy eljöttem, és a szorongás, hogy mi vár rám a világ végén.

– Margó néni kinyitotta a táskáját, egy megsárgult fekete-fehér képet vett elő. Három nő mosolygott egy tengerjáró fedélzetén, a korlátnak támaszkodva, a szél lobogtatta a hajukat.

– Így. Így jöttünk el. Lengyelek, litvánok, sokan. Volt egy titkos lengyel–japán együttműködési terv, hogy zsidó orvosokat hozzanak ide, mert szükség van rájuk. A hajón is sokan voltak, négyen aludtunk egy kétszemélyes kajütben. Mások vasúttal keltek át a Szovjetunión egészen Vlagyivosztokig, ahol hajóztak Kobéba. Képzeld, micsoda utazás lehetett.

– Anya azt mondta rád, hogy vagány nő vagy. Tényleg.

– Mások voltunk. Ő hűséges, én meg szerettem fiúzni.

– Nem kerested a kapcsolatot a családdal?

– Kornai persze később elvált egy másik nő miatt. A zsidó férfiak is mind egyformák, a farkuk után mennek.

– Szóval?

– Persze, hogy kerestem. Már hogyne kerestem volna. Volt itt egy lengyel konzul, vele küldtem haza leveleket a Vöröskeresztnek. De a hajón belezúgtam egy fiatal varsói orvosba, aki a szüleivel jött. Remek pasas volt, rögtön közös lakást béreltünk. Sokáig nem kaptam munkát, ő tartott el, én elkezdhettem japánul tanulni.

– Nem akartál volna hazajönni?

Margó néni arca megváltozott. Eddig a könnyed mesélő volt.

– Az nem olyan magától értetődő.

Eltoltam magam elől az ételt, vártam, hogy folytassa.

– De igen, elterveztem. Jaciek el is vitt egy utazási irodába, akinek a vezetőjét jól ismerte, és ő összeállított egy útitervet. Amikor sorolta a városneveket, és kimondta, hogy Budapest, azt mondtam, hogy köszönöm, mégsem.

– Hogy alakult a házasság?

– Leléptem tőle. Már nem volt benne jövő. Megismerkedtem egy japán textilgyárossal. Hat üzeme volt Shenyangban. Vehemensen udvarolt nekem, végül belementem. Soha nem hittem volna, hogy össze tudok állni egy japán pofával. Gondolom, te sem gondoltad volna, hogy éppen Pekingben fogsz dolgozni. A sors útjai.

Előhúzott egy névjegyet a táskájából.

– Tessék, nézd meg. Saját stúdióm van, a férjem Oszakában él, minden második hétvégét töltjük együtt. Ennyi éppen elég.

A pincérnő teát töltött, és megkérdezte, kérünk-e még valamit.

– Mennem kell – mondta Margó néni, és kérte a számlát. – Messze lakom. Én fizetek. Ne ellenkezz. Ami azt illeti, Hungkou már nem a régi. Működik a zsinagóga meg a jesiva, de szétszóródtunk, a régi dolgok már nem számítanak, a fiatalok pedig beolvadtak. Ez a történet vége. Kobéban van rabbiképző, hitted volna?

– Szóval nem akarsz találkozni anyával? – Engem ez érdekelt.

– Mondtam, hogy Budapest szóba sem jöhet.

– És Bécs? Megoldható lenne.

– Nem mondta anyád, hogy én mindig csak a saját fejem után megyek?

Taxit hívott, kimentünk az utcára.

Átadtam a névjegyemet, ha mégis meggondolná magát. Megölelt, azt mondta, jó volt látni és büszke rám.

Visszasétáltam a szállodába. A folyosón jött velem szembe egy fiatal, elegáns szobaaaszony. Gyönyörűen vasalt blúz, elegáns nadrágkosztüm. Azt kérdezte, hogy vagyok, és minden rendben van-e. Persze, feleltem, minden.

Kinéztem szobám ablakán a húszmilliós, őrült nagyváros felhőkarcolóira, közben arra gondoltam, milyen lehetett itt az élet hatvan évvel ezelőtt. Hosszú nap volt. Kertész Imre, Sorstalanság, Hungkou, Margó néni. Leültem az ágyra, néztem a minibár választékát, lehajtottam egy Chivast, aztán hívtam anyát Budapesten. Nála még csak délután négy óra volt.

– Nem fogod elhinni, kivel találkoztam.