Nyomozás, avagy ólomkatona a Városmajorban

Amikor 2016-ban megjelent Zoltán Gábor Orgia című regénye, az olvasóközönség döbbenten fogadta a Budapest 12. kerületében 1944 végén játszódó történetet.

Különösen a nyilasok brutális kegyetlenséggel véghez vitt „orgiájának” részletes, szinte tárgyilagos ábrázolását – holott az író részéről évekig tartó, rendkívül alapos kutatás előzte meg a szépirodalmi formába öntött anyagot, precízen adatolt tények vannak mögötte, tudni lehet, hogy amit Zoltán Gábor megírt, az színtiszta valóság, a maga rettenetes abszurditásával. Azóta már a negyedik könyvét adja ki a témában – a Szomszéd (2018) esszéregény lett, a Szép versek 1944 (2020) pedig, kinyitva a korabeli „irodalmi termés” felé, a klasszikus versantológia műfaját követi. És most itt az Ólomszív, az újabb regény, ismét visszatérve a Városmajor környékéhez.

A történet folytatja az Orgiában megkezdett kései múltfeltárást, főhősei és mellékszereplői már ott is felbukkantak. A cselekmény első részében Klára, a Münchenben tanult, sikeres díszlettervező-festő és kilencéves kisfia, Tamás utolsó heteit követjük végig, 1944 nyarától, Klára magányos embermentő akcióitól egészen karácsony estéig, amikor a Városmajor utcai nyilasház kertjében kivégzik őket. Az egyedüli szavahihető „szemtanú” a Tamás markában szorongatott kis játékkatona figura, Ólom Pál.

Furcsa krimibe kerül az olvasó már az első oldalon: Ólom Pál és Tamás, a kéttagú detektívcsapat – mint Sherlock és Watson – a regény első felét átszövő belső dialógus-sorozatban keresi a lehetséges okokat, amelyek a karácsony éjjel történtekhez vezettek. Holott a bűntény még nem következett be. Lassan jövünk rá, hogy Zoltán Gábor időkezelése ezekben a párbeszédekben, a kisfiú és az ólomkatona között folyó detektívesdiben már az emlékezet része, utólagos felnagyítása egy-egy pillanatnak, amelyek talán némi magyarázattal szolgálhatnak a történtekre. Ki lehetett a feljelentő? Miért vitték őket a nyilasház fogdaként működő fürdőszobájába, hogy ott csaknem két hétig, verések, kínzások, megalázások közepette, más társaikkal együtt várják, hogy valakik véletlenszerűen kiválasztva levigyék a kertbe és agyonlőjék őket? Mi történt, hogyan és miért? A „mi történt” kérdésre az író, különösen az évekig tartó kutatásai alapján, könnyűszerrel tud válaszolni. A „hogyan” megválaszolására egyedül a szemtanú, Ólom Pál képes, a „miért” talánya azonban a regény végéig sem oldódik fel. Éppen ez a kulcs az Ólomszívhez – nincs válasz. A minden emberi határát átlépő kegyetlenkedés, a totális kiszolgáltatottság oka egy olyan rendszerben, amely bürokratikus pontossággal számon tartotta a megölt emberek számát, kilétét, adatként iktatva mindent, ami megtörtént azokban a rettenetes hetekben, nem szerepel a nyilvántartásokban. Azért történt, mert meg lehetett tenni. Bármit. Nem volt szükséges megindokolni a tetteket, de a rubrikákat precízen ki kellett tölteni. Ahol morális szempontok abszolút nem merülnek föl, ott egyedül az adatok léteznek. És a halottak, a megerőszakoltak, megkínzottak, megalázottak.

Na és persze a túlélők, de ők már egy következő életnek – a regény második részének – a szereplői. Annak a nyomozástörténetnek, amelyet az ólomkatona folytat évtizedeken keresztül, hogy megértsen valamit Klára és Tamás értelmetlen halálából. Fondorlatos útjainak köszönhetően mindenhová bejut: fogdákba, vallatószobába, kihallgatásokra, és végül a tényleges bűnös, a feljelentő lakásába. Igazságkereső missziója mesebeli hőssé avatja. Ez nem véletlen: Ólom Pál az Andersen-mese rendíthetetlen ólomkatonájának utódja, de egy lényeges különbséggel: itt nem ő szenvedi el a kínokat, mint a mesében. Nem kell hozzá ördögfióka vagy félelmetes vízipatkány, hogy elszakítsa őt a gyerekszoba világától. Itt maga a gyerekszoba lakója az, aki kivétetik a világból. Itt a világ vétetik ki a létezés szabályai alól.

Van-e bármi ezután? Hogyne lenne: az élet megy tovább, a bűnösöket keresgélik, némelyikre rá tudják bizonyítani, amit tett, mások könnyűszerrel meglapulhatnak. Mint az a magát becsületes magyar emberként definiáló nyilas is, aki a számára korábban ismeretlen Klárát megfigyelte, megzsarolta, majd följelentette. Csak negyven évvel később állt össze a kép, akkor is csak Ólom Pál makacs fejében. És mivel ő csak egy zsebben elférő játékkatona, mindössze annyit tehet, hogy egy képzeletbeli párbeszédben szembesíti a „becsületes magyar embert” a történtekkel.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Ólom Pál szíve ma is dobog. Még ma sem késő utánajárni az „orgia” időszakában történteknek. Ha az lenne, Zoltán Gábornak már az első kötete sem rázta volna meg ennyire az olvasókat. Az ólomszív maga a nemfelejtés, a hűség metaforája, ami rendkívül törékeny valami ahhoz a tömény tényanyaghoz képest, melyet az író a regény második részében szinte gránátként vág a fejünkhöz: ki hogyan húzta ki magát a vádak alól, milyen technikákkal védték egymást a nyilasok a kihallgatások során, hogyan éltek tovább ugyanazon a környéken, ugyanazon névvel azok, akik mindent láttak, de semmit sem szóltak – még utólag sem. A regény – és a nyomozás – végére Ólom Pál ugyanolyan egyedül áll, mint Klára és Tamás kivégzésének pillanatában. Egyedül, de áll, rendíthetetlenül, örök szembesítőként. Egy néhai bűnös ingzsebében.

A metafora ilyen erős pozicionálása az első rész drámájában klasszikus képletet követ, ám a második rész dokumentarista közegében még erősebb feszültséget teremt. S mindezt a hangsúlyozott távolságtartó stílus, a groteszk módon szabatos mondatok, az érzelmeket hártyaként elrejtő testi képek és kifejezések az abszurd határára viszik. Zoltán Gábor a nyelvet is az igazságszolgáltatás eszközévé avatja, finoman beburkolja vele az áldozatokat, hogy legalább így, utólag visszaadhassa nekik az emberi méltóságot, amit valakik valamiért letéptek róluk.

Zoltán Gábor: Ólomszív, Pesti Kalligram, 2024,  216 oldal