Nyomkeresés – Emlékezet

Gondolatok Rajk László auschwitzi frottázsairól

2024. január utolsó hétvégéjén nyílt meg a Mementó, az emlékezés gesztusa című kiállítás az Art Department-ben[1], a budapesti Paulay Ede utcában. A kiállítás központi műtárgyegyüttese Rajk László[2] frottázs technikával készült három alkotása a Hiányzó Sors című sorozatból (2004-2011). Az Auschwitzi falak alcímet viselő alkotásokon a haláltábor 7. blokkjának falrészleteit láthatjuk. Rajk az állami kiállítás látványtervezőjeként érkezett a helyszínre, ahol képzőművészeti projektjét is folytatta. Az egyik legegyszerűbb, legrégibb nyomatkészítési technikát alkalmazva, egy rendkívül intim, érzékeny „régészeti” adatrögzítésbe kezdett. A falakról olyan téglakarcokat másolt át, melyeket magyar deportáltak véstek, karcoltak a téglákba. (1.kép)

A nyom, jelhagyás nagyon különös egyedei ezek. Itt jártam, idáig jutottam, „szólnak” a számtalan helyen fellelhető monogramok, évszámok, rövid szövegek…ezek az ártatlan üzenetek mindenki számára ismerősek lehetnek. Ezek a magányos jelek a helyszín miatt haladják meg önmagukat, lépnek ki a személyes sors burkából. Ahogy a Mementó kiállítás a nevek jelentőségét emeli ki az emlékezet széles horizontján és a holokauszt kontextusában, úgy válik nyilvánvalóvá, hogy megrázó leleteket látunk. Olyan helyszínen járunk, ahol a nyomnélküliség a megsemmisülés teljességét is jelenti. Auschwitz, haláltábor, más néven megsemmisítő tábor szinte teljes nyomtalanságban hagyta ránk a holokauszt emlékezetét. Hiába járható be a tábor területe, a fizikai tér, az áldozatoknak nincs nyoma. Ezek a magányos üzenetek csak kapaszkodót adhatnak, ami mentén az emlékezet fókuszáltabbá válhat.

Kertész Imre A nyomkereső (1977) című kisregényének homályos küldöttje kísérletet tesz arra, amit Rajk is megpróbál: visszatérni a helyszínre (Buchenwald) és megidézni azt, ami végül is nyom nélkül maradt hátra…az idő azonban nem ad esélyt erre, Kertész hőse (is) kudarcot vall. Az emlékezet által megőrzött nyomok, a helyszínen már nem azt a „valóságot” idézik meg. Más dimenzióban zajlik az élet, nem véve tudomást az egykori fogoly valóságáról…az „utazás” emléke végérvényesen a szubjektív énbe záródik.

„Rossz helyre tévedt? Ha semmi sincs itt, aminek itt kellene lennie, akkor talán téves volt minden előzetes feltevés, hamis és elvont valamennyi bizonyíték; akkor e hely sem igaz, csak makacsságának téveszméje; akkor nem igaz önmaga sem és küldetése; a tér, az idő, a föld a lába alatt: semmi sem igaz; akkor nincs is más igazság, csak ez a sugallat, amely minden érzékét ostromolja és csordulásig tölti…”[3]

Sebald Austerlitzének[4] (2001) nyomkeresése már nem is a megsérült, meggyengült emlékezet, hanem az elveszett emlékek megtalálását eredményezi, nyomozása során szembesül saját múltjával, miközben új emlékek jönnek létre. Sebald regényében hiába jelenítenek meg konkrétumokat, valós tereket, objektumokat a valóságot illusztráló képek, magához az emlékezethez nem kerülünk közelebb…

Ahogy Austerlitz, úgy Kertész kisregénybe „bújtatott” karaktere is próbálja elvégezni azt a munkát, amit Rajk. Mindketten olyan nyomokat akarnak rögzíteni, amik a meggyengült, vagy épp elveszett emlékezetet támaszthatják fel. Amíg Rajk grafikája egy magányos művészeti akció produktumaként kísérel meg absztrakt „emlék-művet” létrehozni, ahogy a kiállítás definiálja: az emlékezés gesztusával, addig Kertész és Sebald utazásának eredménytelensége az emlékezés kudarcának elvont nyelvi, irodalmi mementója.

Rajk leletmentése egyfajta kísérlet arra, hogy konzerválja az időt és a nyomhagyás gesztusát, de vajon ez a fantom emlékezet, mit idéz fel? Wiesel Zoltán és Fröhlinger Sándor túlélték Auschwitzot. Az ő utazásuk nem ezzel a nyommal ért véget. Rajk dörzsnyomatai ugyan konkrét személyeket idéznek meg, mégis sokkal inkább azoknak az emlékművei lehetnének, akiket nyom nélkül gyilkoltak meg. A nyomatok dekontextualizálásával elért absztrakció már nem a valóság, azonban valódi emlékezés munka. Bár maguk a nevek képesek valódi történeteket megidézni, hiszen személyekhez kötődnek, a Rajk nyomatok egy művészeti koncepció elemeiként, a múzeumi gyűjtemény tulajdonában, inkább megfosztják a téglakarcokat konkrét üzenetüktől. Az átdörzsöléssel létrejött objekt, valamint maga az akció (2.kép) dokumentálása már elvont művészet, ami az emlékezés lehetőségeiről szól. Rajk Hiányzó című sorozatának darabjaivá váltak és egyben az emlékezettel foglalkozó művészeti projektjének megrázó elemeivé.

A magyarországi holokauszt 80. évfordulóján megrendezett kiállítás frottázsai felidézték bennem a 10 évvel ezelőtti évfordulóra megrendezett Klauzál téri Trauma-Tér-Terápia című kiállítás[5] egyik műtárgyát. Koós Gábor egyike volt annak a nyolc fiatal kortárs képzőművésznek, akik az időszakos kiállításra készített alkotásaikkal reflektáltak a Klauzál tér történetére, ideiglenes tömegsírjaira. Koós Gábor valós méretekben megvalosult, dörzsnyomat technikára épülő munkásságának döbbenetes darabja volt az erre a kiállításra készített installációja[6] (3. kép).

A kollektív emlékezetből évtizedekre kikopott tömegsírok és a gettó áldozatainak története ideiglenesen visszatért a Klauzál térre. A kiállítás kijárata elé fektetett nagy méretű papírlapon emberi testeket megidéző ruhák lenyomatai tűntek fel. A nyomkeresés „eredményével” szembesített járókelőknek, látogatóknak ezúttal tudatosan kellett áthaladnia a tér elfelejtett rétegén, a holokauszt nyomain. (4. kép)

Különös játéka ez az emlékezet felélesztésének, stimulálásának…mely nyomok azok, amik valójában képesek a szembesítésre, mely nyomok azok, amik a holokauszt médiumaiként életben tartják az áldozatok emlékét. Ezek a művészeti kísérletek a végletekig feszegetik az emlékezet elvont, nehezen megfogalmazható műfaji sajátosságait. A művész közvetítésével, egy adott koncepció mentén válnak ezek a lenyomatok nyomokká.

Párhuzamba állítva Rajk és Koós frottázsait, az emlékezet és nyom viszonyának érdekes összefüggéseit fedezhetjük fel. Amíg Rajk László valódi nyomokat rögzített és interpretált újra, azokat tágabb értelmezési kontextusba helyezve, eltávolodva a lokális emlékezettől, addig Koós Gábor egy fiktív nyom valódi lenyomatával lokális emlékezetet teremtett. Visszautalva az irodalmi analógiákra, Kertész Imre tapasztalatra épülő, egyéni emlékezet irányából építkező regénye és Sebald kollektív emlékezet felől a személyes múltba merülő fikciója is hasonló kísérletek arra, hogy az emlékezet szubjektív és objektív valóságát és valódiságát vizsgálják.

Ahogy a holokauszt nyomai 80 év múltán egyre halványodnak, úgy válik egyre fontosabbá az emlékezetet védő, fenntartó lehetőségek vizsgálata. A mementók száma évről-évre nő, a tanúk száma vészesen fogyatkozik. Az emlékezés, a szembenézés és legfőképpen a feldolgozás az, ami a nyomkeresésnek, nyomhagyásnak értelmet adhat. A Mementó című kiállítás az emlékév egyik első kiállításaként tesz kísérletet arra, hogy kitágítsa a holokauszt emlékezetének értelmezési lehetőségeit. A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből összeállított kurátori tárlat (kurátor: Farkas Zsófia) alapvetően a legelvontabb tárgyegyüttesre épít Rajk László „action art – objektjeivel” (5.kép).

Ezek az alkotások a név és zsidóság kapcsolatáról tanúskodó tárgyak sorába illesztve beleoldódnak egy rendkívül komplex gyűjtemény anyagába. Ezen a kiállításon Rajk munkái nem képesek mementóvá válni, valójában talán nem is volt szándékában Rajknak mementót létrehozni. Ezek az intimitásukban kiemelt nyomok, dörzsnyomatok sokkal inkább feljegyzések a halálból, halálról. A tünékeny emlékezet érzékeny gesztusai. Ezeken a papírlapokon túlélők neveit látjuk és a nyomtalanul eltűntek hiányát érzékeljük, az időből kiragadott nyomtalan magány jelenik meg. Éppen úgy idézik meg a szinte elviselhetetlent, ahogy Koós Gábor grafikai installációja által a pár sarokkal odébb lévő Klauzál tér felszámolt tömegsírjainak árnyai a talpunk alatt jelenidejűvé tették a holokausztot.

Megfogalmazható-e a nyomtalanul megsemmisítettek emléke? Megtalálható-e az elveszett, megerősíthető-e a megsérült emlékezet? A nyomkeresés, nyomhagyás és emlékezet jelenségeinek mélyebb vizsgálatára a holokauszt 80. évfordulója ad idén lehetőséget.

A szerző építész, az OR-ZSE zsidó kultúratörténet szakos hallgatója

A kiállítás megtekinthető 2023. március 31-ig, a Paulay Ede utca 19-ben minden szombaton és vasárnap 15–18 óra között, vagy előzetes időpont-egyeztetéssel: [email protected]

Jegyzetek

[1] Art Department, URL: https://www.facebook.com/artdepartmentspace/

[2] Rajk László (1949-2019), URL: http://rajk.info/hu/

[3] Kertész Imre: A nyomkereső, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977

[4] W. G. Sebald: Austerlitz, Európa, Budapest, 2007

[5] Trauma-Tér-Terápia kiállítás, 2014-15, URL: https://www.youtube.com/watch?v=JSUI8P6tNxA

[6] Koós Gábor: Trauma-Tér-Terápia, 2014-15, URL: https://www.gaborkoos.art/works/trauma-space-therapy-frottage-print-installation-gabor-koos