„Nyílt cionista propagandát nem fejtenek ki”

Telt házzal nyílt meg az Enyészpontok 3.0. kiállítás a Zsidó Múzeum és Levéltárban. A sorozat harmadik része a Kádár-korszak antiszemitizmusát és zsidó identitását járja körül a képzőművészet eszközével.

Ahogy azt a kiállítás leírásában olvashatjuk, a címadó enyészpont többértelmű kifejezés: egyszerre a centrális perspektíva képszerkesztésének szakszava és az elmúlás egyik szinonimája. A kiállítás-sorozat a tér és idő síkján az antiszemitizmus és zsidóság témakörének különböző elmúló és el nem múló dimenzióit mutatja be, ezúttal az 1958 és 1963 közötti időszakot alapul véve.

A kiállítást az Enyészpontok kurátora, Don Tamás és a Tom Lantos Intézet igazgatója, Dr. Bíró Anna-Mária nyitotta meg. A kurátor elmondta, hogy a munkája során a korszakhatárolásban kiindulópontként szolgált számára az 1958-ban megjelent “A magyarországi fasizmus zsidóüldözésének bibliográfiája 1945-58” című kötet, melyet Geyer Artúr budai főrabbi állított össze. A könyv összegzi azokat a publikációkat, műveket, amelyek az első zsidótörvénytől a vészkorszak végéig tartó időszakkal foglalkoznak, ezáltal segít képet kapnunk arról, hogy ebben az időszakban hogyan gondolkoztak a holokausztról. A másik kiindulópontul az 1964-es Nádasy László által rendezett „Éva A-5116” című dokumentumfilm szolgált. A film a korszakban szokatlan nyíltsággal kezeli a zsidó identitás kérdését és rendkívül izgalmas formanyelven foglalkozik vele.

Ezután a hat felkért művész prezentálta a műveit. A többszörösen összetett szimbolikával bíró alkotások a Kádár-korszakban megjelenő antiszemitizmus és zsidó identitás különböző dimenzióira világítanak rá. A Geyer-féle bibliográfiát dolgozta fel Albert Ádám műve, amelynek története, azzal együtt, hogy azt megjelenése után szinte közvetlenül, 1958-ban bezúzták, egy esettanulmányként értelmeződik a művész munkájában, amely a korszak témával kapcsolatos emlékezetpolitikáját dolgozza fel egy falra helyezett installáció formájában. Véri Dániel kutatása szintén a makroszintű emlékezetpolitikára és annak ellentmondásaira reflektál, amely a Kádár-korszak első, holokauszt-emlékezethez kapcsolódó, állami finanszírozású képzőművészeti projektjét, a mauthauseni emlékmű történetét járja körül. Szabó Nóra Csön-csön gyűrű című projektje az Éva A-5116 című filmből indult ki és egy gyűrű történetén keresztül fejti fel a holokauszttal kapcsolatos emlékezés történetét, egészen a jelenig. A személyes szál jelenik meg Schuller Judit munkájában is, amely a saját családtörténetét, illetve nagymamája és a szomszéd közötti interakciónak a történetét szövi bele a Chai szimbólum köré épülő munkájába. A saját élmény manifesztálódik Esterházy Marcell füzetében is. Az alkotás egy Akropoliszról szóló képbe rejtett Hitler portré történetét kutatja, amelyet a művész új lakásában talált a beköltözést követően. A hatodik felkért művész, Szász Lilla egy sportklubot választott a téma megközelítésére: az MTK története felől vizsgálja a kor antiszemitizmusát és zsidó identitását.

A művek prezentálását követően egy kerekasztal-beszélgetés következett, amelyen a kurátoron kívül Kovács András, szociológus, a Közép-európai Egyetem professzora és Zombory Máté, szociológus, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos munkatársa vett részt, a beszélgetést Toronyi Zsuzsanna, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója moderálta. A felkért szakértők először a kiállítás időintervallumára reflektáltak. Kovács András megjegyezte, hogy az ’56-os forradalom leverése utáni új időszak kezdete volt 1957, így megfelelő a választott kezdőpont.

A beszélgetésben a Kádár-korszak hivatalos emlékezetpolitikájáról szóló rész különösen érdekes volt, ahol a büntetőperek és azok „szocialista” ízlés szerinti tudósításai mellett a Véri Dániel alkotásában feldolgozott mauthauseni koncentrációs táborban felállított emlékmű története is előkerült. Toronyi Zsuzsanna a zsidó hitközség pozíciójáról kérdezte beszélgetőtársait és megjegyezte, hogy a hitközség nem volt egyszerű helyzetben ebben az időben. Elmondta, hogy a külvilág felé közvetített üzenet egyértelmű volt: működik a Rabbiképző, látogatható a múzeum, tehát minden rendben, nincs szó antiszemitizmusról vagy cenzúráról a témával kapcsolatban. Az már egy másik kérdés volt, tette hozzá az igazgató, hogy milyen körülmények között történt mindez és milyen hivatalos narratíva mentén.

Kovács András elmondta, hogy a hitközség működésébe a hatalom egyértelműen beavatkozott, ez alól két ember tudott kibújni: Scheiber Sándor és Borsa Mihály, utóbbi a fasizmus áldozatainak segélyezését végző nemzetközi szervezet (Joint) magyarországi elnöke volt. Szóba került az is, hogy az emberek a szocializmus alatt mennyire és milyen mértékben értesültek, értesülhettek a holokauszt hazatért áldozatairól, mondjuk azokban a vidéki városokban, ahol nem vagy alig tért vissza túlélő. Zombory Máté elmondta, hogy erről kevéssé rendelkeznek a kutatók empirikus anyagokkal, ugyanakkor a korabeli filmeken keresztül elképzelhető, hogy sokakhoz eljutott a téma és a rendszernek megfelelő olvasatuk. Az ezekben a filmekben megjelenő reprezentációkban sokan felfedeznek némi tudatosságot, ami a Kádár-rendszer kétkulacsos politikáját támasztja alá. Erre példaként hozta fel az Utószezon című filmet, amelyben Páger Antal és Básti Lajos szerepe és a valós élettörténetük közt feszülő ellentmondást az emberek akár a rendszer cinizmusaként is érzékelhették.

A rendszer antiszemitizmusát Kovács András háromszintűként írta le: míg a vezető nómenklatúra és a hivatalos propaganda szintjén egyáltalán nem jelent meg az antiszemitizmus (jóllehet, arra viszont különös figyelmet fordítottak, hogy nagy arányban ne kerüljenek bizonyos szint felé a köztudottan zsidó származású emberek), a belső pártbizottságokban már előkerült a téma. Azonban, ami talán a leginkább említésre méltó, azaz a zsidó származásúak megfigyelése és a róluk való jelentés volt. Kovács András felolvasott egy részletet egy ügynöki jelentésből. Ebben az 1961-ből származó dokumentumban a jelentő leírja, hogy a megfigyelt személyek (amelyeknél, kerülve a zsidó szót, az olyan szavak kerültek be, mint például a „kategória” vagy a „terület”) „nem fejtenek ki nyíltan cionista” tevékenységet, ugyanakkor vallási gyakorlataikon keresztül próbálják terjeszteni a „Szentföld szeretetének” gondolatát. A jelentésben minden egyéb, tipikus antiszemita kód előkerült, úgymint, hogy kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek, „jártasak a konspirációkban”, még a legtisztább üzleteket is titkosan intézik, illetve nem szívesen érintkeznek a társadalom többi részével. Ebből is látszik, hogy az antiszemita toposzok a Kádár-korszakban továbbéltek, a rendszerváltás után nem hirtelen tört elő a semmiből az antiszemitizmus. Az Enyészpontok 3.0. kiállítás is ezt mutatja be.

A kiállítás 2019. február 7-ig tekinthető meg a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárban. A kiállításhoz tartozó tumblr oldal, amely az összes művet és az ahhoz kapcsolódó leírást tartalmazza itt érhető el.