Novák Attila: Herzl, a modern

A Szombat olvasói tematikus különszámot vehetnek a kezükbe abból az alkalomból, hogy Herzl Tivadar 150 éve született Pesten. A visszaemlékezés messze nem formális, nem pusztán arra vállalkozott a lap, hogy felidézze a Herzl korabeli Pest-Budát, (bár Andrew Handler életrajzi elemeket elemző írását is közöljük) hanem arra is, hogy reflektáljon pár olyan problémára, melyet Herzl tevékenysége vetett fel. Mivel Herzl számos írásában, így a Zsidó Államban (1896), illetve regényeiben/naplóiban is sokhelyütt elmélkedik arról, hogy milyen is lesz a zsidók majdan megalakuló országa, milyen lesz kisebbség és többség viszonya, állam és zsinagóga kapcsolata, a Szombat sem átallott ezekkel a kérdésekkel foglalkozni. Izraelben természetszerűen merül fel a kérdés, hogy Herzl – mint alapító atya – vajon Zsidó Államot akart-e, avagy „csak” egy olyan államot, melynek a lakói történetesen zsidók, de minden másban a többi nyugati demokráciához hasonlatos. A Herzl-i szövegek alkalmat adnak mind a két álláspont mögé való felsorakozásra, ezért mind a kétféle érvvel találkozhatunk Amnon Rubinstein baloldali izraeli tudós (és több kormány ex-minisztere), illetve Yoram Hazony jobboldali ideológiatörténész és politikai filozófus, (a Shalem Központ alapítója) tollából. Gideon Shimoni, a cionizmus egyik legnevesebb eszmetörténésze pedig azt vizsgálja, hogy mi volt a történeti tények szerepe Herzl öröksége közvetítésében, áthagyományozódásában.

A modern cionizmusnak olyan új kihívással is meg kell küzdeni, amely – bizarr módon – a baloldali, posztmodern egyetemi világból érkezik. Visi Tamás hebraista Shlomo Sand Tel-Aviv-i történész Izrael történeti legitimitását megkérdőjelező, s a napokban magyarul is megjelent könyvét bírálja.

Herzl életműve roppant gazdag és sok elágazási lehetőséget hagyott az utókorra, megteremtve azoknak a vitáknak a kereteit és feltételeit, melyek nemcsak Izraelen belül, de a zsidóság köreiben az egész világon folynak, amikor alapvető zsidó sorskérdésekről esik szó. Herzl ugyanis olyan megoldást próbált kigondolni, mely, legalábbis közjogi értelemben, úgy nyújt lehetőséget a zsidóságnak a biztonságos életre, hogy emellett a zsidó egyének magánmeggyőződéseit sem sérti. Kommunista vagy ortodox, ateista vagy szabadgondolkodó, liberális agnosztikus vagy magyar neológ – mindenkinek jutott hely és szerep Herzl zsidó politikai népközösségében, illetve ennek szimbolikus testületében, a cionista (világ)szervezetben. Természetesen ez az álláspont magával hozta azt, hogy bizonyos kérdéseket (ez volt az un. kulturális kérdés) zárójelbe kellett tenni, hiszen a politikai ágendák közé való bevonása a mozgalom szakadásával járt volna együtt, így félő lett volna, hogy a zsidóság egyik fontos szegmense nem vesz majd részt a cionista vállalkozásban.

A másik fontos momentuma a Herzl-i hagyatéknak, hogy a pesti születésű vizionárius és politikus – bár a tervezésnek fontos szerepet tulajdonított – ódzkodott mindennemű totalitariánus elvtől és gyakorlattól. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy a parlamentáris demokrácia nem mindenható. Látta ennek a hátrányait is, azt, hogy kevéssé engedi meg a nagy egyéniségek kibontakozását, hogy a Népre való állandó hivatkozás (amellett, hogy minél több szavazót akar maga mellé állítani) helytelen politikai magatartásokhoz, megengedhetetlen udvarlásokhoz is vezethet, hogy tehát tökéletes önkormányzás nem létezik a világon. Ahogy az ezekkel a kérdésekkel foglalkozó könyvében (Das Palais Bourbon, Wien, 1895) írja a korabeli francia parlamentre utalva: „Mindenki hivatkozhat a megbízatás fikciójára, és senki sem viseli a súlyos felelősséget…” A parlament, ahogyan írja a továbbiakban, nem tökéletes, hiszen emberi kreálmány.

Mondhatjuk-e ezek után azt, hogy Herzl nem volt modern, hogy nem volt egyszerre zsidó és univerzális mondanivalója? Aligha.