Nők a hallgatás mögött

Írta: Götz Eszter - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Öt frissen megjelent kötet. Szerzőik a negyvenes írógenerációhoz tartozó nők, egyazon korosztály, hasonló élettapasztalattal. Ami ezen túl összefűzi őket, az a zsidó gyökerekhez és/vagy a mai zsidó identitáshoz való viszonyuk; van, akinél ez nyíltan, a történetek központi részeként jelenik meg, másutt egy parabolában, egy múltbeli trauma feldolgozási folyamataként, vagy elejtett utalásokban.

Képünk illusztráció (Fotó: creativimage.com)

Önmagában még ez sem magyarázná, miért kerültek most egymás mellé, ha nem lenne határozottan kitapintható bennük egy olyan közös elem, ami mind a nőiséggel, mind a zsidósággal összefüggésben van: az öt mű kulcsfogalma valamilyen elhallgatás, egy kimondatlan, megnevezetlen sérülés, egy bűn, amiről hallgatni kell – vagy azért, mert nincsenek rá megfelelő szavak, vagy azért, mert a környezet tabuként kezeli. Vagy csupán az életeken át profin működtetett hazugság-mechanizmusok, a környezet vélt vagy valós elvárásai számolták fel a kimondás esélyét. Együtt tehát egy határozott vonulatot rajzolnak ki, amit a szerzők mindegyike más és más módon kezel.

Gáspár-Singer Anna: Valami kék, Kalligram Kiadó, 2019

Elsőkötetes szerzőtől ilyen eredeti hangvételt ritkán kap a magyar olvasó. Gáspár-Singer Anna novelláskötetének legtöbb darabja már megjelent az irodalmi folyóiratokban, de kötetbe fűzve még határozottabban érzékelhető az írói tehetség. Az elbeszélések lazán kapcsolódnak egymáshoz, sőt az író az elbeszélő karakterét is magától értetődő természetességgel váltogatja, egymás után bújik bele a legkülönbözőbb korú, nemű és helyzetű alakok gondolatvilágába. Kisgyerek és kamasz, nő és férfi, irodista és kétkezi melós, Izraelbe látogató szingli és idősgondozó asszony szólal meg a történetekben, ha nem is minden esetben egyes szám első személyben, de mindenképpen a belső mozzanatokból építkező dramaturgiai keretben.

Ami a legelső mondatoknál feltűnik, az a lendületes könnyedség, amivel Gáspár-Singer Anna a nyelvet kezeli. Kifejezései üdítően eredetiek, a humor forrása gyakran maga a szóhasználat –  egyszerűen nem tud olyan mondatot írni, amin ne hullámozna végig valami eleven lüktetés, valami meghökkentő, mégsem hatásvadász nyelvi érzékenység. A szerkesztésmód is a részletekből indul ki, kerüli a nagy, drámai íveket; nincs expozíció, a novellák felütésekor már nyakig járunk a történetekben, és apró mozzanatokon keresztül haladunk egy másik pont felé, ami szinte sohasem a végkifejlet, csupán egy következő állomás a megoldatlanság kanyarulataiban. A szuperközeliben ábrázolt környezet, a tárgyak, a testek pórusai hordozzák a figurák viszonyát. Egy kávénak csúfolt híg lötty, egy égszínkék tangabugyi, egy ereci családi lakoma fogásai, vagy egy halott öregasszony teste mellett pattogó borsószemek egyszerre szimbólumok és cselekményformáló elemek: Gáspár-Singer az emberi helyzeteket azok tárgyi megnyilvánulásaiban, lenyomataiban vizsgálja.

A mikromozzanatok a belső történések kivetülései, szinte ezek hordozzák a narrációt, a szereplők helyett beszélnek. A kétségek, a kérdések, a működésképtelen kapcsolatok, a tisztázatlan viszonyok – gyerek és elvált szülő, feleség és külföldön munkát vállalt férj, vagy a felnőttként találkozó kamaszkori barátok között – olyan súlyokkal terhelt, befejezetlen és bizonytalan körvonalú történetek, amelyeket nem lehet kimondani, megfogalmazni, levonni a következtetéseket. Nem lehet, mert a kicsit fájdalmas, távolságtartó elzárkózás sokkal élhetőbb, mint a határok éles kijelölése, a döntések meghozatala, a kétségtelen tények kimondása. Marad az elhallgatás, de ez sem fogalmazódik meg, csak az írástechnika szintjén érzékelhető. Így a stílus és a tartalom együtt hordozzák a ki nem mondott következtetéseket. Szó sincs mellébeszélésről: az elhallgatás itt írói technikává érik, a szereplők helyett a környezet „kommunikál”. Mindezt Gáspár-Singer lendületesen, egyszerre komolyan és ironikusan, jól komponált, rendkívül élvezetes minidrámákban teszi az olvasó elé.

Hidas Judit: Boldogság tízezer kilométerre, Kalligram Kiadó, 2019

Hidas Judit novellafüzére egy női életút epizódjainak laza sorozata, akár egybefüggő szövegként is értelmezhető. Témaválasztása rögtön a borítón megjelenik: a címsorok felé forduló színes, műanyag Madonna-giccsszobrok megelőlegezik a női sorskérdéseket. Az írások főszereplője Anna, az ő életét követjük végig az egyetemtől a negyvenes éveiig, a szemináriumi szobában elvett szüzességétől a kiüresedett házasságig.

Anna mint valami hetedíziglen érvényes átkot viszi magával a gyerekkorában belesulykolt megfelelési kényszert. Képtelen elszakadni az elvárásoktól, annak ellenére, hogy folyamatosan küszködik a biztos talaj hiányában. Önáltatásában eleve kudarcra ítélt helyzetekbe kényszeríti magát, céltudatossága ködös vágyak kergetésében fullad ki, emberismerete alárendelődik az igazodás mindent elnyomó késztetésének. Az elvágyódás, az örök és céltalan keresés az, ami megakadályozza, hogy önazonos életet éljen, holott a házassága, az anyasága, a lovak iránti rajongása és fotóművészi tehetsége együtt felkínálják a lehetőséget.

Hidas Judit torokszorító egyszerűséggel mélyíti el a női lapok bulvárrovatába illő témát: miért boldogtalan a nő? Írói eszköztárába emeli a sajtóból ismert közhelyeket, a Facebook stílusdiktátumát; karakteresen használja az elhallgatást, a lassan, hiányosan kibontakozó történetmesélést, éles megfigyelései, precíz leírásai szorító ellentétben állnak Anna belső bizonytalanságával. A novellák hétköznapi, csipcsup helyzetei valójában miniatűr tragédiák, miközben a sorsfordulatok rendre kimaradnak. Nincs írás a gyerekszülésről, a szerelemről, a házasság kezdetéről, helyettük egy állásinterjú, egy félresikerült kalandféle, egy kirándulás, egy nőnapi ünnepség hordozzák a tanulságokat. Az életút lábjegyzeteiből építkezik a mű, és a szerző arra is ügyel, hogy főhőse kifejezetten ellenszenves lehessen: a néhány bizonytalan körvonallal felrajzolt férj sokkal pozitívabb figurának tűnik, mint a sorsával hadakozó Anna, aki képtelen felismerni a saját csapdáját. De kimondani a nyilvánvalót senki nem tudja, hiszen a megértés, az önismeret hiánya miatt Anna csatornái zárva maradnak. Hidas Judit nem sorstragédiát ábrázol, hanem inkább tükröt tart a férfijogú társadalom elé, amelynek a novellák főhőse a saját tudatán keresztül esik áldozatul.

Rubin Eszter: Árnyékkert, Jaffa Kiadó, 2019

Egy nagy szerelem, egy boldog házasság, egy család, jómód, barátok és egy hatalmas ház: mintha valami szappanopera kellékei között járnánk, Rubin Eszter azonban a nyolcvanas évek Magyarországán kezdődő cselekményből, a filmszerűen sematikus helyzetből meglehetősen pontos korrajzot formál. De ez csak a háttér, a regény magjában nem a közelmúlt magyar társadalomtörténete áll, hanem egy pszichológiai tézis: az elnyomás, az elfojtás, a családon belüli erőszak pusztító hatása, ha nem is olyan egyértelmű formában, mint ahogyan a bűnügyi jelentésekben áll.

A baj lassan körvonalazódik, mialatt lendületesen követik egymást az események Gyuri és Lia, a regény két központi figurájának életében. Az elsöprő kamaszszerelemből a közös jövő tervezgetése, majd némi bizonytalan oldalkanyar után házasság lesz, sorra jönnek a gyerekek, és noha maradnak nyugtalanító lyukak a boldogságözönben, a pár kitart egymás mellett, az álomház épül, a gyerekek nőnek, a kemény munkával fölfejlesztett cég hozza a pénzt. Igaz, közben felmerülnek kérdések: ki hozza a döntéseket a családban, miért olyan más az első gyerek, mint a többi, mi történt a házasság előtti utolsó hetekben Liával, ki az a férfi, akinek a fényképe a tárcájában van, és mitől érzi Gyuri, hogy az élete ködszerűen szétfoszlik a keze között?

Ahogy halad előre a cselekmény, úgy válik Lia fojtogató jelenléte egyre nyilvánvalóbban uralkodó, sőt látens módon erőszakos befolyássá. Eközben elszaporodnak a misztikusba hajló részletek és az ismétlődő toposzok, és kirajzolódik a fő probléma: a család életét Lia önző és erkölcstelen figurája abuzálja. A nagy gonddal kidolgozott organikus szimbólumrendszer – Lia neve minduntalan a Gyurira kapaszkodó, pusztító liánt idézi fel az olvasóban, a gyönyörű házon rejtélyes repedések mutatkoznak, itt-ott eltűnnek a falak, és az egész helyszín mesebeli, igazságtevő metaforává válik – eluralkodik, a realisztikusan végigvitt cselekményt átjárják a mesés elemek.

Gyuri hiába próbál megkapaszkodni a normalitásban, elveszti a fonalat, néma, akarattalan szobanövénnyé lesz Lia háztartásában. A lázadása a zsidóság felé indítja el, izraeli útjain talál először megnyugvást, később egyre erősödő gyökereket, ha nem is múltat, de legalább jelent. Ezen a vonalon kerül mellé Hanna, a férfi számára tökéletes pár, aki teljes odaadással egy működő jövőt, a hazugságokkal megtámasztott család helyett egy egészségesebb, józan alternatívát kínál neki. De az immár középkorú Gyurinak ehhez sincs ereje, Lia visszaparancsolja maga mellé, egyre furcsább, egyre kilátástalanabb függésbe hozza, amiből Hanna még egy halálos betegség árán sem tudja kiszakítani. Hanna figurája lassan feloldódik, fizikailag is eltűnik a semmiben, a zsidó identitással mint életmentő közeggel együtt, és Gyurinak a lelke, a személyisége, az életereje foszlik szét.

A zárás az egész addigi cselekményt egy rossz álomnak minősítve, filmes klisé módjára egyetlen gyors gesztussal felülírja. A kimondatlan konfliktusok, a gyötrő élethazugságok felhalmozódása ezáltal nem kap – mert nem kaphat – feloldást.

Finy Petra: Marlenka, Athenaeum Kiadó, 2019

A népszerű gyerekmesék és kamaszkönyvek után az utóbbi években Finy Petra a női sorsok írója lett. Új regénye egy generációkon átnyúló traumát, egy megörökölt holokauszt-élményt dolgoz fel. A budai Városmajor utcában 1944-45 telén történt eseményekhez nyúl, amelyeket Zoltán Gábor megrendítő pontossággal ábrázolt az Orgia című, 2016-os regényében. De Finy női fejlődésregényt formál az alapanyagból, és a cselekmény súlypontját a mába helyezi. Így született meg egy furcsa túlélő-történet, amelyben az erőszakot egykor elszenvedő anya csak a lánya, majd az unokái tudatának mélyén van jelen.

Marlenka, a kislány, aki annak idején Sztehlo Gábornak köszönhetően élte túl a legsötétebb időszakot, nagyon keveset őriz a megerőszakolt, megalázott és meggyilkolt anya emlékéből, azt is inkább ködös képzetek formájában. Az életét alig háromévesen megpecsételő tragédia után a nárcisztikus apa uralkodik rajta, majd egy hasonló alkatú férj, és csak idős korára képes megteremteni magának azt a biztonságos, kiegyensúlyozott világot, amit tiszta szívvel a sajátjának mondhat. De a Városmajorban romboló neonáci banda fenyegetése előhozza belőle azt, amit egész életében elnyomott: passzív, meghunyászkodó figurából a saját sorsát tudatosan felvállaló, kezdeményezésre képes nő lesz.

Finy Petra fordulatos cselekményszövése a fejlődéstörténetből pörgős kalandregényt kanyarít, amiben romantikus, sőt misztikus elemek is felbukkannak – sajnos az anya figurájából a tudat peremére szorult intuitív erő helyett inkább a felhőkön ücsörgő angyalka kerekedett, aki néha hosszan elmélkedik a szeretet mibenlétéről, és ez kissé megzavarja a lélektani hitelességet. De a regény olajozott dramaturgiája, a tipizált szereplők viszonya jól működik, és a végkifejlet – amiben a bandavezér pálfordulása, egy duci cukrászlány féltékenységi rohama, az autista fiú ködlovaglása és több poétikus elgyengülés is fontos szerepet kap – a feloldás felé mutat. A kibeszéletlen traumát egy súlyos konfliktus, egy újabb erőszak fenyegetése hozza felszínre és oldja fel, kicsit leegyszerűsítve, tételszerűen, de mindenképpen valós helyzetekbe ágyazva.

Molnár T. Eszter: Teréz, vagy a test emlékezete, Prae Kiadó, 2019

A regény főhőse egy sohasem kibeszélt gyerekkori erőszak terhét cipeli. Nem is a lelkében, mert az emlékezet jóságosan elzárja a fájdalmat, hanem a teste tapasztalatában. Viszi egyik városról a másikra, aztán tovább, egy idegen országba, egy következő családba, gyerekkorból felnőtt létbe, feldolgozatlanul, megbújva a sejtjeiben. Sőt, a téma három különböző életút-változatban, három lehetséges kimenetben is autentikus sorssá formálódik: mire belehelyezkedünk a férje nélkül, kislányával Németországba költöző harmincas asszony történetébe, az meg is szakad, és a kiindulóponthoz visszatérve, a férjet külföldre követő nő történetével folytatódik. Majd egy harmadik változatban is végigkísérjük, immár férj és gyerek nélkül, ahol Teréz, mint egyedülálló patológus, Bécsben vállal munkát.

Ugyanaz a képlet, ugyanaz a közeg, és bár az életút sokféle lehet, de a testben őrzött másik, igazi történet nem változik. A fő téma, az idegenség, a menekülés, az átmeneti létben való megrekedés mindenütt egyforma. A háromfelé gondolt kibontakozás a mindvégig szigorúan racionális kifejezésmód ellenére is mitikus: mintha a főhős a mesebeli hármas útelágazásnál vesztegelne, miközben gondolatban eljátszik a kimozdulás, a megoldáskeresés különböző ötleteivel. Ettől a párhuzamos folytonosságtól pedig egy idő után az olvasó is eloldja magát attól a sémától, amit a narratívák hordoznak; már nem vár végkifejletet, nem keresi a párkapcsolatból vagy a magányból eredő magyarázatokat, nem a jövő foglalkoztatja, hanem a múlt. Rátalál a regény körkörös dramaturgiájának mélyén arra a mozzanatra, ami mindig visszavezeti a főhős személyiségét alkotó központi elemhez, az elhallgatott gyerekkori erőszakhoz. Feladja, hogy a jövő felé tájékozódjon, hogy reális perspektívákat keressen, ahogyan a főszereplő is ezt teszi – számára a jövő a múlton át vezet.

Molnár T. Eszter mindezt rendkívül érzékeny írói eszközökkel és mindenekelőtt olyan bravúros szerkesztésmóddal éri el, ami egyedivé teszi a kortárs magyar irodalomban. A puritán, kristálytiszta nyelvezettel tolmácsolt sors-alternatívák nyugodt – vagy inkább nyugalomba fojtott feszültségeket sejtető – tónusú mondatokban, ráérősen áramolnak. Lassú ritmusuk kikapcsolja az olvasót a megszokott regényolvasási tempóból. Ráadásul a szerkesztésmód szaggatottá teszi a történet haladását: a folyószöveg itt-ott váratlanul szétnyílik, és egy kétnyelvű lexikon szócikkeként halad tovább, hol német-magyar, hol angol-magyar kettős szövegként, de ugyanúgy Teréz által elbeszélve, mint az eddigiekben. A többnyelvűség logikus magyarázata persze a külföldön folytatott életút, de valójában a nyelvek közötti ingázás is csak a hallgatás, az elhallgatás egyik módja. Molnár T. úgy közelíti a némaságot, hogy a hősnőjét nem átlépteti a nyelvi kifejezés akadályain, hanem folyamatosan szembesíti azokkal. A hallgatás, a kifejezés képtelensége ezáltal a túlélés egyetlen eszközévé válik. Ahogyan a regény elején elhelyezett, párhuzamos történetben is a beszéd képessége sérül: Teréz felidézi a nagynéni gyerekkori traumáját, az SS-tiszt térdén ülő zsidó kislány halálfélelmét, azt a pillanatot, amikor rezzenéstelen arccal hallgatja a barátságos katona fenyegetését, és attól fogva egész életében csak dadogni tud. „A csöndet nem lehet elvenni” – mondja, és a fájdalom végtelenített, mélyen beépülő folyamatossága révén kimondatlanul is  közösséget vállal a 20. századi európai zsidóság tragédiáját tovább hordozó mai generációkkal.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2020-03, női szám

[popup][/popup]