„Nincs egy gyerekkori fotó, nincs egy csorba bögre…”

Látni, láttatni, hallgatni majd elmesélni az emlékezés prizmáján átszüremlő eseményeket, mielőtt eltűnnének a „hallgatások és elhallgatások útvesztőjében”

– ez a célja a Lányok, anyák kötetnek, amely folytatása a Sós Kávé című, 2007-ben megjelent antológiának. Mindkét kötet szerkesztője és összeállítója Pécsi-Pollner Katalin, aki az Esztertáska Zsidó Női Szellemi Műhely által 2002 óta gyűjtött elmeséletlen női történeteket gondozza rendületlenül.

Az Elmeséletlen történetekben nők írnak nőkről másfajta narratívában, mint a férfi szerzők, félresöpörve a holokauszt reprezentációjának férfiak alkotta irodalmi (és nem csak irodalmi) toposzait. Mert az egész a részletekben rejlik, meg a körülöttünk lévő dolgok lelkében. Itt nem a történelemkönyvek valósága vagy nagyszerű írók kánonná vált ábrázolásmódja tükröződik, hanem mindezeknek egy hiányzó szelete: csak egy nő tudja úgy meglátni a kiszolgáltatottságot, elesettséget másokban és magában; a kopaszságot, ruhátlanságot, cipőtlenséget, vagy a terhes lányt, akire a gázkamra vár – mint ahogy ezekből az emlékezésekből kirajzolódik. Új megközelítés a memoárokban a személyes hang, különösen a női összetartásról (békeidőben talán alig létezik) és a szimbolikus testvérségről, ami a kollektív megalázottságból fakadt.

A nők ritka emlékezőtehetségén keresztül minden megidéződik, felidéződik.

A 2013-ban kiadott Lányok, anyákban három nemzedék sorait olvashatjuk. A Sós kávéhoz képest eltolódnak az arányok a második és harmadik generáció javára. Lányok szemszögéből látunk anyát, testvért, nagyanyát, átörökített szorongást, elmesélt szenvedéseket vagy sokatmondó, lidércnyomással terhelt csendet. „Hivatásos” írónők és író nők ragadtak tollat a világ tájairól: a könyv műfajilag változatos, a cselekmény-centrikus leírások, visszaemlékezések mellett találunk esszé jellegű írást, verset, naplórészletet, párbeszédet anya és lánya között. Ami a leginkább drámai sűrítésű az talán három, Izraelben élő „mesélő” videóra vett életinterjú töredéke, melyek papírra vetve megelevenednek.

A Lányok, anyák kötet három nagyobb fejezetre strukturálódik: az első „A dolgok valódi volta…” a zsidó életet és szenvedést summázza a többi történet kereteként, beleszőve a holokauszt árnyait az elbeszélt alak(ok) köré, de nem a narrátorok saját tapasztalataként.

A második fejezetben: „Mi azonban ott voltunk!” a holokauszt túlélők közvetlen „élményeit” olvashatjuk: testközeli karcolatokat a gettóról, Duna-partról, bujkálásról, deportálásról, lágerekről. Ez az antológia esszenciális része: a (női) traumát ábrázolja az összetartás igényével, amikor a családi kötelékek megerősödtek és az elhunyt testvérek helyett (mellett) feltűntek az ötös sorokban és a vigasztalan szürke padlós barakkokban a lágertestvérek. Birkenau sártengerében az emberség jelentette a fénysugarat. A lágertestvériség egy életre szólt.

A harmadik fejezet: „A vágyak kortalanok, a szenvedés is” a trauma átöröklődéséről szól, mely ott lappang minden második, sőt harmadik generációs túlélőben, a harmonikus vagy problematikus anya-lánya viszonyban, a megfogalmazhatatlan hiányban (hová lettek a hozzátartozóink?): az elhallgatásban, a „hazugságokban”. A holokauszt „utórezgései” színesek: felemelővé vagy kényszeredetté és távolságtartóvá tehetnek egy anya-lánya kapcsolatot, láthatunk egy anyát lélegzetelállítóan talpraesett hősnek, vagy megfejthetetlen lénynek, aki nem tud szeretetet adni, sőt bűnei vannak a lányával szemben. (De ne ítélj! A elmeséletlen – elmesélhetetlen emlékek, a kibeszéletlen fájdalmak szétzilálják a személyiséget ). Ám az adoptált Újmamák és Műanyák se maradnak ki a kötetből, ahogy azok a kérdések sem, hogy mit lehet kezdeni anyák és nagyanyák traumáival, szorongásaival.

Pécsi-Pollner Katalin (szerk.): Lányok, anyák – Elmeséletlen női történetek II. Novella Kiadó, 2013. 295. oldal

 

A kötet egyik szerzője volt a nemrég elhunyt László Klári. Nekrológját itt olvashatják.