„Neohaszid” irodalomtörténetet alkot

Száz Pál kapta a 2024-es Schweitzer József-emlékdíjat, A tizedik kapu: A haszidizmus hatása a magyar irodalomra című monográfiájáért. Az alábbiakban a laudáció szövegét közöljük.

A Schweitzer József-emlékdíjat a Schweitzer család és a Magyar Hebraisztikai Társaság alapította 2016-ban. A kitüntetést kétévenként adják át a díj alapítói az előző két év legjobbnak ítélt, magyar nyelven első kiadásban megjelent hebraisztikai vagy judaisztikai tárgyú monográfia szerzője számára. A díjjal együtt járó emlékérmet Péter Vladimir készíti, a Schweitzer család megbízásából. 2017 óta eddig 4 alkalommal került sor a díj átadására. Turán Tamás, Academic Religion: Goldziher as a Scholar and a Jew című tanulmányáért, Xeravits Géza, qumráni és posztbiblikus tárgyú tanulmányaiért, melyek egy része a későbbi From Qumran to the Synagogues. Selected Studies on Ancient Judaism című kötetben is napvilágot látott, Kövér András, Fényszóró drágakövek című, Löw Immánuel-fordításáért, valamint Jakab Réka és Kákonyi Anna társszerzők, Táguló és szűkülő terek. A veszprémi zsidóság társadalom- és gazdaságtörténete című kötetükért részesültek korábban az elismerésben.

A kuratóriumnak a 2022-es „Schweitzer 100”-emlékévig Komoróczy Géza volt az elnöke, aki az értékelő folyamatokban öt éven keresztül oroszlánrészt vállalt. Kollégája és jó barátja, néhai prof. dr. Schweitzer József országos főrabbi születésének centenáriumi évében, az előző Schweitzer-díjkiosztás alkalmával vonult vissza a kuratóriumi teendőktől. A kuratórium tagsága: Schweitzer Gábor (a Schweitzer család képviseletében), Biró Tamás, Koltai Kornélia és Zsengellér József ezúton is köszöni szépen Komoróczy tanár úrnak az elhivatott, magas színvonalú munkáját!

Idén a kuratórium választása alapján a 2024-es Schweitzer-díj várományosai-finalistái közé a következő kötetek kerültek. Újlaki-Nagy Réka, Christians or Jews? Early Transylvanian Sabbatarianism című angol nyelvű könyve, Dénes Iván Zoltán, Marczali Henrikről írt monográfiája és Száz Pál, A tizedik kapu: A haszidizmus hatása a magyar irodalomra című műve. Turán Tamás, Ignaz Goldziher as a Jewish Orientalist–Traditional Learning, Critical Scholarship, and Personal Piety című kötetét is fontos kiemelni, de mivel a szerző ilyen tárgyú publikációjáért már kapott díjat korábban, így most könyve nem került fel a short list-re.

A kuratórium az elmúlt két év legjobb judaisztikai tárgyú monográfiájának – egyhangúlag – A tizedik kaput választotta, így a 2024-es Schweitzer-emlékdíjat Száz Pálnak ítélte oda.

Száz Pál, A tizedik kapu: A haszidizmus hatása a magyar irodalomra című monográfiája a Kalligram kiadónál jelent meg, 2022-ben. A díj eddigi történetében ez az első monográfia, amely az irodalomtudomány területéről származik, és az első, amelyet határon túli, felvidéki magyar kutató írt. Az irodalomtudós szerzőt talán éppen a regionális-szociokulturális meghatározottság, a „határátlépő-lét” tette fogékonnyá a textuális-kulturális „transzferek”, a „hibridizáció”, a „határátlépések” vizsgálata iránt, és saját flexibilis identitásdefiníciói inspirálhatták kutatási témáját, amely a vallástudomány, az eszmetörténet és az irodalomtudomány határmezsgyéjén helyezkedik el. Egyfelől tehát a haszidizmust kutatja, amelyet vallástörténeti értelemben és regionális szempontból egyaránt a perifériára lokalizál, másfelől pedig a haszidizmus magyar irodalomtörténeti reprezentációját és recepcióját, amelyet a nehezen definiálható magyar zsidó irodalmon belül is marginális területként jellemez. Diszciplínák közti átjáró a műve, amely korok, régiók, kultúrák és műnemek közti átjárásokról tudósít: a tizedik kapu, amely a senkiföldjén, de egyszersmind a kulturális diverzitás talaján áll, és a magyar irodalomtörténet(-írás) csodás világába nyújt betekintést.

A monográfia tudatosan átgondolt koncepcióról tanúskodik. A főcím a magyar irodalomra jelentős hatást gyakorló Jiři Langernek a Kilenc kapu című, haszid történetgyűjteményére megy vissza, és Patai József Középső kapu című haszid memoár-regényét idézi. A sorszámnévvel ugyanakkor azt is demonstrálja a szerző, hogy magyar haszid irodalomtörténetéhez a hagyomány keretein kívülről közelít, a „haszidizmus elirodalmiasulásának” következményeként, mondhatni maga is egy „neohaszid” irodalomtörténetet alkot – még ha tudományos-rendszerező igénnyel is lép fel. Tudományos attitűdje azonban nem rideg távolságtartás, hanem nagyon is érzékeny, minden lehetséges referencia iránt fogékony attitűd, amely által úgy képes bemutatni a haszid kultúrtörténeti hagyományt, hogy a címbéli önmeghatározás minduntalan zárójelbe kerül és reinterpretálódik. A könyv három nagyobb egységéből az első a bevezető, amely a téma történeti-teoretikus kontextusát és módszertani alapvetését nyújtja. A középső fejezettől kezdődik az analízis: elsőként a „primer haszidnak” nevezett irodalom alkotásait, majd a „szekunder”, azaz az irodalmi hagyományok által inspirált, különböző műfajú és műnemű alkotásokat vizsgálja behatóan. A primer és a szekunder kategorizációt az írók, költők élő tradícióhoz való viszonya, írói intenciója és (feltételezett) célközönsége alapján állítja fel. Az elemzésekhez tudatosan választ az adott művek összeolvasására is alkalmas módszertani és irodalomelméleti kereteket. Minden részletre kiterjedő alapossággal elemez, ugyanakkor élményszerűen is, mint akinek meglátásai és megfogalmazásai mögött egy író irodalmár alakja sejlik föl. Végül a Függelékben a magyar haszid irodalom szempontjából nagy jelentőségű, ám a magyar olvasók számára kevéssé ismert Jiři Langert mutatja be.

Irodalomtörténeti rendszerezésében, amelynek kezdeteit a 20. század elejére teszi, a soá és a rendszerváltás jelzi a korszakhatárokat. A kettő közti időszak a hiányt mintázza, ekkorra esik ugyanis, hogy a magyar nyelvű, magyarországi haszid irodalom megszűnik létezni. Így irodalomtörténete, bár a kronológián alapul, nem fed le folytonosságot, saját szavaival: inkább csak a „haszid nyomokat” veszi szemügyre, amelyek szemléleti és megformáltságbeli sokféleséget tükröznek, korszakoktól függetlenül is. Talán nem tévedünk nagyot, ha úgy gondoljuk, a lineáris kronológián alapuló keret csak egy szükségszerű, ám annál illanékonyabb sorvezető a szerző számára, amely képlékenyen formálódik, ha az irodalmi előzmények, a cádikokhoz kapcsolódó tradíciók, a jámbor közösségek életvitele, a szekularizáció kérdése, és egyéb vallás-, illetve társadalomtörténeti hatások kerülnek szóba. Előre- és hátrautalások, emlékezeti kitekintések, nagyobb összefüggésbe helyezések feszítik szét tehát az egyenes irányú előrehaladást, a hatástörténeti vetület felülírja a kronológiát, vagy legalábbis rugalmassá és rugalmasan alakítja az időkezelést.

A monográfiát úgy is lehet olvasni, hogy az két pilléren nyugszik, miként a tárgya maga is. Engedtessék meg, hogy a pillérek érzékletessé tételéhez a salamoni templomot vegyük analógiául, ha már a messiás és a messiási korszak mint a haszid irodalmi gondolkodás állandó toposza, sokszor felbukkan a műben. Eszerint tehát a magyar haszid irodalom és az arról szóló diskurzus Jákhinja és Boáza nem más, mint Patai József és Borbély Szilárd haszid életműve. A monográfiában ugyanis nemcsak hogy nagy terjedelmű, (többek között Gérard Genette elméletén alapuló) összefüggő elemzések dolgozzák fel a vonatkozó munkásságukat, hanem a rájuk való hivatkozások is – enyhe túlzással – folytonosnak tekinthetők, mintha állandó viszonyítási pontot képeznének a különböző alkotásokhoz vagy azok bemutatásához. Patai és Borbély sok tekintetben egymás ellenpontjaiként működnek, műfajiság, szemlélet, szociokulturális adottságok és alkatiság tekintetében éppúgy, mint az időhatárok kijelölésében, így életművük még inkább alkalmas arra, hogy eltartsa ezt a színes, heterogén, ám meghatározott szempontok alapján összeállítható, és a végső harmóniához minden egyes alkotóelemre igényt tartó építményt.

A laudációban külön is érdemesnek tartjuk megemlíteni, hogy hosszú évek alapos kutatómunkája előzte meg az igen nagy jegyzetapparátust és bibliográfiát „megmozgató” monográfia létrejöttét. Ennek eredményeként Száz Pál hiánypótló művet tett le az asztalra, magyar irodalomtudományi és magyar hebraisztikai-judaisztikai szempontból egyaránt, amelyet progresszív irodalomfelfogás, a kortárs elméletek és posztmodern módszerek alkalmazása és a vonatkozó judaisztikai tudnivalók mélyreható ismerete jellemez. Interdiszciplináris, vagy még inkább multidiszciplináris irodalomtörténete, ahogy korábban már utaltunk rá, szépirodalmi mintázatokat hordoz, így bizonyos szempontból részévé válik annak a magyar haszid irodalomtörténeti kánonnak, amely a rendszerezésének köszönhetően összeáll – jóllehet többször is megkérdőjelezi egy ilyen kánon létét, s legkevésbé sem kánonképző igénnyel lép fel.

Gratulálunk a Schweitzer-díj 2024-es győztesének, Száz Pálnak! Kérjük, fogadja el az ezzel járó jutalmat, a Schweitzer család felajánlása jóvoltából, az emlékéremmel együtt. És fogadja el a Magyar Hebraisztikai Társaságtól a Studia Hebraica Hungarica sorozat 3. kötetét, a Jehuda he-Haszid nevéhez köthető Haszidok könyvét, amely abban a középkori askenáz haszid közösségben keletkezett, amelyre A tizedik kapuban is hivatkozik.

A Schweitzer-díj kuratóriuma nevében,

Koltai Kornélia

 

Kapcsolódó cikkek:

Száz Pál: A haszidizmus és a magyar zsidó irodalom

Magyar haszid (irodalmi) emlékezet-tájak – Száz Pál könyvéről