Nemzedékről nemzedékre – Húsz éves az Izraeli Filmhét
Húszéves lett idén az Izraeli Filmhét, és ezt decemberben restrospektív vetítésekkel ünnepelte az Izraeli nagykövetség a Puskin moziban.
![](https://www.szombat.org/files/2016/12/Egy-het-es-egy-nap.jpg)
Egy hét és egy nap
A szervezők az elmúlt két évtized izraeli filmjeinek legjavát hozták el. A műfajok, a megközelítés, a tárgyalt témák spektruma szélesre nyílt, ám egy motívum szinte valamennyi filmet megérintett. Édes- vagy fogadott szülők és gyermekek igyekeztek megtalálni, újrafogalmazni önmagukat, a történelmi, kulturális, személyes örökségükhöz való viszonyukat egymás ellenében vagy éppen egymás hiánya miatt. Nem tudom, a minta tudatos-e, mindenesetre szép a szimbolikája. Húsz év ugyanis már-már generációnyi idő: a csecsemőből fiatal ember válik, életerősen, készen az önálló útra, döntésekre és választásokra.
A hiány kétoldali látleleteként érkezett a két új, idei film is a fesztiválra: egy-egy párhoz lépünk közel, akik már nem, illetve még nem szülők. A nyitófilmként bemutatott Egy hét és egy nap a gyász ciklusait vizsgálja a házaspár szemszögén keresztül, akik rákos fiuk temetése után éppen lezárni készülnek a hét napos sivát. A hagyomány eddig segítette őket, most vissza kell lépniük az életbe, és a hétköznapokban a maguk módján megbirkózni a veszteségükkel. A szigorú Vicky (a filmhét díszvendége, Evgenia Dodina) visszamegy tanítani, és kiharcol magának egy fogorvosi időpontot. Az impulzív Eyal megtalálja fia orvosi marihuánáját, és úgy dönt, hogy a szomszéd srác segítségét kérve életében először ki is próbálja, majd beszívva valódi tripre indulnak a városban. Nincs a gyászolásra helyes vagy helytelen módszer, mutat rá a film, csak az élet, amit tovább kell csinálni. Vagy még feszesebben összekapva magad, vagy ellenkezőleg, kicsit megengedve a széthullást, a játékot, a felelőtlenséget. Van egy pont, ahol a társadalom elvonul mellőled, és egyedül maradsz a fájdalmaddal, és pont aszerint kell kezdened vele valamit, aki te magad vagy. Derűsen szívszorító film érzékeny alakításokkal és tökéletesen eltalált ritmussal.
![](https://www.szombat.org/files/2016/12/Apank.jpg)
Apánk
Ugyanez már nem mondható el az Apánkról, ugyanis mintha nem tudná eldönteni, hogy mi akar lenni, kuszán váltogatja a stílusokat és a műfajokat. Főhőse, a jószívű behemót kidobóember, Ovadia, és felesége, Rachel évek óta hiába próbálkozik, hogy gyerekük szülessen. A férfit megkörnyékezi egy helyi gengszter, hogy legyen a verőlegénye, Ovadiát pedig elcsábítja a pénzben rejlő lehetőség, hogy így ki tudják fizetni a drágább, de eredményesebb klinikát. Felesége végül teherbe is esik, Ovadiának viszont szembe kell néznie korábbi döntései következményeivel. A film lehetne dögös akciófilm, mellbevágó dráma, helyenként akár vígjáték is – sőt, a megfelelő koncepcióval és arányérzékkel ezek bátor keveréke is. A végeredmény azonban kínosan esetlen, tele stílus- és zsánerütközésekkel, és bizonytalan érzést hagy a nézőben, hogy pontosan mit is látott.
![](https://www.szombat.org/files/2016/12/Betlehem.jpg)
Betlehem
Az Apánkat átható agresszió nem idegen a többi filmtől sem, hiszen nem egy foglalkozik a háborúk és az erőszak direkt traumájával vagy következményeivel. Az Ádám feltámadása (2008) például egy Holokauszt-túlélőknek épített elmegyógyintézet falai közé vezet a 60-as években, ahova egy magát kutyának képzelő kisfiú érkezik. Meggyógyítani csak az a beteg tudja, akit annak idején egy náci tiszt kutyaként tartott a halálgyárban, miközben végig kellett néznie, hogy odaveszik a családja. Míg egymás kölcsönös megmentése itt sikerül, a Bethlehem (2013) azt mutatja meg, hogyan teremti magát újjá az erőszak szörnyetege. A második intifáda idején egy ismert palesztin terrorista öccse lesz az izraeli hírszerző tiszt informátora. Kapcsolatuk túllép a háborús helyzeten, a férfi aggódni kezd a fiúért és törődik vele, aki viszonzásul számítani és hallgatni kezd rá. Az amatőr színészek olyan realisztikus miliőt teremtenek, ahol még húsbavágóbb az elkerülhetetlen tragédia. Az etnikai ellentétek civil áldozatai azok a családok, akikhez a Dancing Arabs (2014) vezet.
![](https://www.szombat.org/files/2016/12/dancing-arabs.jpg)
Dancing Arabs
A tehetséges Eyad izraeli palesztinként egy bentlakásos jeruzsálemi iskolába kerül, ahol azzal szembesül, hogy ahhoz, hogy meg tudja mutatni magát, mint embert, meg kell tagadnia a gyökereit. Az életkor szerinti nagy beavatás (a gyermek halála, hogy megszülethessen a fiatal felnőtt) itt az identitás tényleges pusztulásával valósul meg, még ha vértelenül is. A normákat kérdőjelezi meg a Yossi és Jagger (2002), amit leginkább azért emelnek ki, mert nyíltan tárgyalja az Izraelben sokáig tabunak számító homoszexualitást. És bár a cselekmény fókuszában valóban a két szerelmes katona egy napja áll, a film további kérdéseket vet fel. Nemcsak azt, hogy miért kell a melegeknek titkolózniuk, hanem azt is, hogy tényleg normálisnak tartjuk-e, hogy a fiataljaink, a gyermekeink az apáiktól és nagyapáiktól megörökölt háborúkban és ellentétek miatt vérezzenek el? Nem az lenne a dolguk, hogy szeressenek, táncoljanak, tanuljanak, éljenek, ahogy próbálnak is, mikor éppen nincsenek szolgálatban?
![](https://www.szombat.org/files/2016/12/yossi-and-jagger.jpg)
Yossi és Jagger
Az örökség kérdésének is két arca van: mit hagyunk a gyerekeinkre – mit vegyünk át a felmenők által ápolt hagyományból? A drámai felütésű filmek mellett (mint az Atash, 2004; Restaurálás, 2011) megszólalnak könnyedebb hangok is. A Csakis New Yorkban (2013) vagy a Késői házasság (2001) azt a bizonyos időtlen témát dolgozza fel nem kevés romantikával megfűszerezve, mikor a szülőknek nem tetszik a fiuk választása, mert a jövendő ara helyett mást szemeltek ki, ne adj’ Isten, a lány ellenséges etnikumból való. A különböző életmódok egymás mellé kerülésének kedves, édesbús krónikája A világ végén balra (2004), amely egy indiai és egy marokkói zsidó kamaszlány barátságáról mesélve mutat példát az előítéletek leküzdéséről.
![](https://www.szombat.org/files/2016/12/Rabin-Rabinrol.jpg)
Rabin Rabinról
A felsoroltakon túl látható volt még Ari Folman két extravagáns animációs filmje, a Libanoni keringő (2008) és A futurológiai kongresszus (2013), de egy különleges dokumentumfilm is, melyben ritka archív felvételeken maga Jichák Rabin mesél az életéről (Rabin Rabinról, 2015). A filmhetet az idén elhunyt rendező-színésznő, Ronit Elkabetz emlékének ajánlották, aki előtt a nemzetközi sikert aratott Válólevél (2014) című filmjével is tisztelegtek.
A 20. Izraeli Filmhét gazdag és változatos programja méltó reprezentációja volt az elmúlt 20 év munkájának. Felróni mindössze annyit lehet, hogy sajnos minden filmet csak egyszer játszottak, a vetítési sávok között is átfedéssel, ezért minden este komoly döntéseket kellett hozni – egyik történetet választani a másik ellenében. De dönteni és választani tudni éppen a felnőttkor sajátja már – a nagykorúvá érett filmhét pedig meg is követelte, hogy partnerek legyünk ebben.
Címkék:izraeli filmhét