Nemcsak kincseskamra – Zsidó Múzeum 100!

A 100! című tárlat a Zsidó Múzeumban a kortárs zsidó muzeológia – „kommentár muzeológia” –  szellemében „kiragadott” emlékeken keresztül folytat diskurzust időről, közösségről, a gyűjteménygyarapítás dinamikájáról.

Tipikus és atipikus tárgyakkal, az újrafelfedezés izgalmával. Gyűjteménye fejlődő „rendszer”: az elődök érdeklődése, a donátorok nagylelkűsége, a műkereskedelmi trend és a gyűjteményfejlesztés stratégiái alakították/alakítják. A liturgikus ezüsttárgyakkal így egyenrangú lesz egy moziplakát, az 1905-ös orosz polgári demokratikus forradalom héber feliratos zászlója, a deportáló vonatból kidobott búcsúlevél, Kossuth Lajos névjegykártyája, a szentföldi relikvia, és a fűszertartók – hisz a tárgyak viszonyrendszerekbe és történetek láncolataiba ágyazva kerülnek elénk.

Centenáriumi kiállítással, a 30 éve érintetlen állandó tárlat újra-reprezentálásával (és az épület felújításával) ünnepli 100. születésnapját az intézmény. Az új installáció – egy fél-állandó kiállítás – 100 tárgyon keresztül szemlélteti a gyűjtemény alakulását, a darabok bekerülésének sorrendjében, 1910-től napjainkig. Minden tárgy és története egyedi, de együtt a magyarországi zsidó kultúra keresztmetszetét adják. Tízezer tárgyból válogatták, emocionális hatásra törekedve. Az első emeleten lesz folytatás: nem száz, hanem sokkal több tárggyal.

1916-ban Budapesten, egy Hold utcai lakásban nyílt meg a Zsidó Múzeum. Közel 1500 tárgyból álló kollekciója – lelkes zsidó értelmiségiek gyűjtötték – szertartási tárgyakat és történelmi relikviákat tartalmazott. Új jelenség volt. Bár már láthatott zsidó liturgikus tárgyakat a nagyérdemű: 1884-ben – a tiszaeszlári vérvád után két évvel – az Iparművészeti Múzeum elsőként válogatott be judaikákat a Történeti Ötvösmű Kiállítás tárgyai közé. 1896-ban az Ezredéves Országos Kiállításon pár tárgy visszaköszönt. Ám a Zsidó Múzeum története (is) csupa córesz: 1942-ben és 1943-ban a múzeumi tárgyak egy részét a Nemzeti Múzeum pincéjében és a Nemzeti Bank széfjeiben helyezték el: sosem kerültek elő. A múzeum 1947-ben nyílt meg újra. Állandó kiállítást először 1960-ban, majd 1984-ben, a magyarországi zsidók deportálásának 40. évfordulóján rendeztek: ezt cserélte le a múzeum a zsidó emlékezet őrzőjeként.

A XX. század tragédiái, viszontagságai ellenére gyarapodó gyűjtemény – jelezve, hogy mikor, mit tartottak megőrzésre érdemesnek – visszatükrözi a közösség változó önképét. Sokszínű lett, mint a zsidó társadalom: asszimilációt és disszimilációt szimbolizáló tárgyakkal. Sokuk pusztulástól mentett „túlélő”. Jó párat a múzeum vásárolt, vagy felmérési-mentési akciók keretében gyűjtött. A gyűjteménybe kerülésről szóló információk egyenértékűek a tárgyakban rejlő történetekkel.

De hogyan épült a gyűjtemény? Hogyan tükrözi vissza a mindennapi zsidó életet? Milyen önreprezentációs lehetőségei voltak a közösségnek egyes korszakokban? A 100! c. tárlat felülírja a hagyományt, miszerint egy zsidó múzeum leginkább a holokauszt emlékeit és ezüst tárgyakat gyűjt. Liturgikus tárgyak és a vészkorszak emlékei mellett meghökkentő darabok (korántsem műkincsek!) tűnnek elő: most tárult fel a történetük. Hasznos ez a sok „lom”.  Bár feltehetjük a kérdést, hogy miért pont ez a 100 tárgy a 10 ezerből?

Mindegy. Tudományosan guberálunk. Ez a bekötőút a zsidó muzeológiához; van itt hétköznapi, vallási tárgy és történelmi dokumentum. A szakrálisból lépésenként haladunk a profánba. A műtárgylista olyan, mint egy szimfonikus zenekar, együtt cseng jól egy ezüst tejszínkiöntő, egy vakolókanál, egy ketuba, egy szédertál és egy báli cipő… Ráadásul a gyűjtemény korán integrálta a kortárs reflexiókat.

De nem véletlenül az óbudai és a nagykanizsai serleg a „kezdőtárgyak”. A tárlat körmönfont logikával és kronológiával a múzeum (és levéltár) gyűjtéstörténetére fókuszál. A múzeumot 1909-ben alapították, de 1916-ban nyitották meg. A nyilvánossá tétel a fordulópont. Semmi sincs azonban kőbe vésve: az első vitrin óbudai és nagykanizsai közösségtől származó tárgyainak története túllő a 100 éven. Az 1884-ben a Nemzeti Múzeumban megrendezett Történeti Ötvösmű Kiállításon már szerepeltek a 43 judaika között. De a gyűjtéstörténeti kronológia komplexebb a matematikánál: benne rejlik a közösség és az identitás változása. Noch dazu az 1884-es ötvösmű-kiállítás volt az első olyan judaika-kiállítás, ahol egy közösség tárgyai nem zsinagógai környezetben szerepeltek.

Egy kollekció belső kronológiával bír.  Kritikai feldolgozása nélkül elképzelhetetlen egy modern múzeum. Jelen esetben ez tudományos kalandtúra volt, hisz a gyűjteményt az 1964-ben újraleltározása során tárgytípusokba rendezték, de kihagyták a tárgyak múzeumba kerülésének módját és időpontját. Sőt, a régi leltárkönyveket kidobták. Ezeket kellett rekonstruálni több éves kutatómunkával, hogy a tárgyak, több mint 50 év után visszanyerjék történetüket.
Több tárgyat találunk a lebontott kiállításból, ami magától értetődő. Tapintható az a korántsem árnyalatnyi különbség, hogy mit jelent, ha egy liturgikus tárgy az alapítási „bumm”-ban, vagy a vérkorszak után került a gyűjteménybe. Belső mechanizmusokra világít rá, melyek az eseménytörténet vázában és az ünnepek tematikájában kevésbé érvényesültek.

A tárlat a rejtett tematika miatt eleinte különösnek hat, bár a szűk kiállítótér nem egy labirintus. A honlapon is megtalálható tárlatvezető viszont praktikus, mint egy aukciós katalógus, a tárgyak provenienciájaval. Nemcsak ezüsttárgyakat, hanem fontos történeti dokumentumokat látunk.

Az első darabok „csak” judaikák, amelyek már az 1884-es kiállításon is szerepeltek. Az óbudai és a nagykanizsai hitközségek anyagából áramlottak a múzeumba 1950-ben. Ne hagyjuk ki az 1742-es óbudai parochet-et, tóraszekrény-függönyt, mely a kiállítás végén lévő óbudai móhelszékkel (momentán restaurálják) folytat diskurzust. A gyűjtemény hanukai menórái is különös kronológiai ívet írnak le, az első egy óriási 18. század végi lengyel, az utolsó öntött beton és az Eight Days Design kortárs csapat 2015-ös adománya.

Vegyesen vannak itt értékes és kevésbé értékes kincsek, nem egy ezüstraktár a kiállítótér, de a 100 tárgynak van donátora és/vagy sztorija. Az évtizedeken át zajló (zsinagóga, stb.) felmérő-mentő projektek mellett létezett a tudatos gyűjtés és vásárlás. A tárgyak nem numerikus sorrendben, hanem cikkcakkban követhetőek.

Minden korban általános volt a szédertálak gyűjtése, a XIX. század közepi Herendi porcelángyár remekeit mint tematikát, és az ipari felvirágzás példáját is szerették. De ón szédertál is szerepel – 1946-ból Scheiber Sándor ajándéka. Nem ritkák a „furcsa párok”, így pl. Herzl levele Róna József szobrával, vagy a tárgybokrok, pl. egy Megilat Eszter és Megilat Eszlár, utalva a tiszaeszlári perre.

De itt az 1602-es rimónpár, mely a világ egyik legrégebbi szertartási tárgya. És az, hogy 1917-ben a tassi ortodox rabbi beküldte a tórafüggönyt a zsidó múzeumba, progresszív lépés volt a részéről.

A kortárs judaika – mint jelenség – már korán „terítékre” került, pl. Tevan Margit judaikái (1937-es fedeles serlege) és Kner Albert 1940-es kalácstakarója. Az 1941-46-ban beérkezett tárgyak nem holokauszt blokkot, hanem a zsidó választ testesítik meg a számtalan „túlélő tárggyal”. A „kortárs világ” meg persze Fehér László egy hiperrealista festménye.

Az installációt lehetett volna karakteresebbé tenni, hogy a légies kiállítás átláthatóbb legyen. Egy nagy halmazból együtt érdekes a rész és az egész. Nagy vitrinekre (leghátul szerencsére találtam) és egyéni tárlókra is szükség lenne (helyre is…).

 

Talán nem lett volna szentségtörés még pár ötvöstárgyat megmutatni: kár volt néhány nürnbergi, augsburgi és bécsi ezüstért. Ahogy a  képzőművészeti anyag is lehetett volna bőségesebb, különös tekintettel az OMIKE-ra (legalább egy Scheiber Hugó jól jött volna.)