Nem várt örökség

– Eszter, Eszter, figyelsz te egyáltalán? – állt meg előttem Edit néni a következő hétfőn.

Összerezzentem a hangjától, és homályos tekintettel ránéztem.

– A fogalmazásod, megcsináltad? – kérdezte.

Lapozni kezdtem a füzetemben, és elhadartam, amit a balladákról írtam.

– Többet vártam tőled – mondta, amikor befejeztem.

Egész nap alig tudtam figyelni. Bambán néztem akkor is, amikor a héber órán felszólítottak, és angolból is írtam egy rossz dolgozatot.

A nagyszünetben kimentem a folyosóra, és bekucorodtam a barátnőm mellé az ablakpárkányra, hogy megegyem a szendvicsemet, amit az iskolában kaptunk. Itt csak kósert lehetett enni, nem hozhattunk semmit otthonról.

– Valami baj van? – kérdezte Lili.

– Nem, mi lenne? – válaszoltam és tovább rágtam némán, majd szó nélkül faképnél hagytam.

Iskola után hívtak a lányok, hogy menjek velük ruhákat venni egy közeli turkálóba, de leráztam őket, és a következő napokban is alig lehetett hozzám szólni. Csütörtökön pedig lemondtam Lilinél a délutáni közös tanulást, amit máskor ki nem hagytam volna.

– Mondd már el, hogy mi van – fakadt ki ekkor Lili.

– Csak anyámék… – vonogattam a vállam, és mesélni kezdtem neki. – De az is lehet, nincs nagy gáz, azóta nem történt semmi.

– Basszus, sajnálom.

– Nem kell. Az is lehet, jobb lesz így – vigyorodtam el gonoszul. – Bírom Svéd lányait, és mindig akartam testvéreket. És a házuk is szebb, mint a miénk.

– És nem sajnálnád a családod? – nézett rám Lili meglepve.

– Te mindig jófejnek tartod a szüleid? – kérdeztem tőle.

– Van, hogy haragszom rájuk, de nem tart sokáig – mondta Lili.

Becsengettek, kezdődött a matek óra. Visszamentünk a terembe. Óra alatt eszembe jutottak Lili szülei, akikkel gyakran találkoztam, amikor átmentem hozzájuk tanulni. Egy gellérthegyi villában laktak, szerettem náluk lenni, a lakásuk tele volt felújított antik bútorokkal. Az anyukája mindig olyan csinos volt, mint egy modell, az apja inget, öltönyt hordott, amikor néha láttam, mert elég keveset volt otthon. Diplomata volt, korábban éltek már Svájcban és Amerikában is. Az egész család nagyon jól beszélt angolul és franciául. És ha ez még nem lett volna elég, a szülei kifejezetten kedvesek voltak egymással és Lilivel is. Sosem hallottam őket veszekedni vagy csúnyán beszélni. Idegesítően vidámak, mosolygósak és magabiztosak voltak, én pedig sokszor akaratlanul is elképzeltem, mi lenne, ha én is az ő gyerekük lennék, ha én is abban a jó kis villában laknék.

Lilivel az előző év szeptemberében ismerkedtem meg, amikor átjelentkeztem ebbe az iskolába nyolcadikban. A suli a körút egyik keresztutcájában állt, BKV-val negyven perc volt tőlünk az út. Szerettem a csípős reggeleket, amikor egyedül zötykölődtem ide a villamoson. Leültem az ablak mellé, leraktam a táskám a lábam közé, bedugtam a fülhallgatóm, és miközben ordított a zene a fülembe, figyeltem az utcát és a körülöttem lévő embereket. Jó volt, hogy ide már nem kellett a szüleimmel jönni.

Az iskola a rendszerváltás után nem sokkal nyílt meg a zsidó gyerekeknek. A szüleim nem voltak vallásosak, de mindketten azt akarták, hogy átjelentkezzek ide a régi sulimból, ahol egyébként sem éreztem magam jól. Nem tudtunk semmit a zsidóságról, de ők abban bíztak, hogy ez a hely segít nekünk megtalálni azt, amit jobb híján gyökereknek szoktak hívni, és amiről igazából senki sem tudta, volt-e valaha közünk hozzá.

Az iskolát ortodox zsidók vezették szigorú vallási előírások szerint, így tizennégyévesen visszarepültem egy száz évvel korábbi világba, ahol a lányoknak hosszú szoknyát, könyök alá érő felsőt, a fiúknak pedig kipát kellett hordaniuk. Csak kóser ételeket lehetett itt enni, ezért kaptunk tízórait és uzsonnát, és az alagsorban volt egy menza is. Ebéd előtt mindenki egymáson taposva próbált odajutni a hatalmas fém mosdókhoz, ahol imát mormolva mostunk kezet. Az ebédlőben hatalmas papírokon héber betűkkel és fonetikusan volt kiírva a bráchá, amit minden evés előtt és után el kellett énekelnünk. Még most is emlékszem a dallamára, pedig azóta már eltelt majdnem húsz év.

A suliban a lányok és a fiúk külön osztályban tanultak, külön ettek és külön imádkoztak, és a napjaim nagy részét harminc lány osztálytárs között töltöttem. De ez egyáltalán nem zavart, az egyformaság ellenére a lányok nagyon sokfélék voltak.

A régi iskolámmal ellentétben itt gyorsan lettek barátaim, pedig anyám már attól félt, valami baj van velem, hogy ennyire nem tudok beilleszkedni. A barátnőimmel gyakran csavarogtunk a városban, tanítás után azonnal a táskánkba gyűrtük a hosszú szoknyát, és hamarosan már egy kávézó teraszáról vizslattuk a jó pasikat.

A legjobb barátnőm Lili lett, akit már az első nap kiszúrtam magamnak. Okos volt, vidám és nagyszájú. Folyton figyeltem, mit mond az órán, merre jár, mit csinál. Aztán a tanítás harmadik hetében lecsaptam rá a tornaórán. Mindkettőnknek felmentése volt, nekem szinte mindig, mert utáltam tornázni, ő pedig kificamította a bokáját. Gyorsan melléültem a kispadon, és később is egyre többször csapódtam hozzá. Jókat tudtunk beszélgetni, hasonló dolgok érdekeltek mindkettőnket. Sok más lánnyal ellentétben, akik csak a jó társaság miatt jártak ide, mi tényleg fel akartuk fedezni ezt a fura és ósdi világot, amire, ha rágondoltam, csak öreg, kaftános, nagy szakállas bácsik jutottak róla az eszembe.

Amikor kicsengettek a matek óráról, Lili megkérdezte, van-e kedvem péntek este elmenni vele a Goldmark terembe. A Somer nevű ifjúsági szervezetnek volt valami programja.

– Már megígértem apámnak, hogy csinálunk otthon sábátot.

– Na? Javul a helyzet?

– Azt még nem tudom. De már olyan régóta rágja a fülem, hogy nem mondhattam nemet. Pedig hidd el, ha nem is a Somer, de lenne jobb ötletem péntek estére.

*

Hát, mit mondjak, elég sajátosan alakultak nálunk az ünnepek ezekben az években. A legtöbb rendes budapesti zsidó családhoz hasonlóan nálunk is volt mindig karácsony és húsvét, és ezek mellé akarták betuszkolni a szüleim a jom kipurt, a hanukát, a peszachot és néha egy-egy sábátot is.

Az ünnepekről megtanultuk az alapokat az iskolában, rengeteg fénymásolt lapot kaptunk különböző fotókkal és leírásokkal, úgyhogy ezeket használtam otthon ezen a pénteken is.

De előtte még sok más feladatunk volt. A szokásos pénteki takarítást nekem kellett most megcsinálnom, mert anyámnak a konyhában volt dolga. Kettesben voltunk, de nem mertem rákérdezni arra, amit azon a bizonyos éjszakán hallottam, pedig jó lett volna tudni, mégis mire számítsak. De anyám csak elmélyülten filézte a csirkét, és úgy tett, mintha nem történt volna semmi.

Amikor már a tűzön rotyogott a csirke, megszólalt a telefonja. Márti mama hívta, és köszönés nélkül számon kérte, miért nem beszéltek még aznap.

– Ezer dolgom volt, nem jutott rá időm – magyarázkodott anyám, de ez Márti mamát egy cseppet sem hatotta meg.

Elvárta, hogy a lánya minden nap bejelentkezzen nála. Volt, hogy kétszer-háromszor is megcsörgette őt, ha úgy érezte, halaszthatatlan mondandója vagy kérése van. Ez pedig elég gyakran megesett vele, mivel a saját ügyeit általában mindennél sürgetőbbnek és fontosabbnak érezte. Anyámnak azonnal intézkednie kellett, ha nem tetszett neki a műszaki cikk, amit megrendelt, vagy ha lemaradt a vásárlásból egy kiló liszt, amit csak a kamrában akart tartalékolni.

– És mivel voltál annyira elfoglalva? – harsogta Márti mama a telefonba.

Anyám eltartotta a kagylót a fülétől.

– Dolgoztam, aztán bevásároltam, most meg kapkodok, hogy kész legyek a vacsorával – kiabálta neki vissza.

– Vendégek jönnek? – kíváncsiskodott tovább a nagyanyám.

Anyám egy darabig hallgatott.

– Itt vagy még?

– Szombatot tartunk – vallotta be végül anyám.

Csend lett a vonal túlsó felén.

– Jól gondold meg, mit csinálsz – mondta a nagyanyám fenyegető hangon.

Anyám próbálta nyugtatni, hogy nincs mitől tartania, ez csak kíváncsiság a részéről.

– Nincs ebben semmi érdekes – jelentette ki Márti mama.

– Lehet, hogy neked nincs, nekem viszont elfelejtettetek elmondani pár dolgot annak idején.

Erre a nagyanyám belekezdett a szokásos mondókájába, hogy ők óvni akarták anyámat, különben is a vallás csupán manipuláció, amivel évezredek óta hülyítik az embereket, többet nézett volna ki anyámból, mint hogy ilyesminek bedőljön, arról nem beszélve, hogy mekkora bajunk lesz abból, ha a zsidóságunkkal kérkedünk a világ előtt.

– Ezek az idők már elmúltak, anyu. Elmondtam neked sokszor – vitázott vele anyám, de hiába.

Anyám végül letette a telefont, és egy mély sóhaj kíséretében rám nézett, majd kevert egyet a rizsen, és meglocsolta a kifőtt lével a sült csirkét.

Nemsokára apám is megérkezett. A szüleim halkan köszöntek egymásnak, én pedig úgy tettem, mintha nem venném észre a közöttük lévő feszültséget.

Anyám kezébe nyomtam a gyufát, hogy meggyújtsa a két szombati gyertyát. A kezével három kört tett az égő gyertyák fölött, majd eltakarta a szemét. Segítettem neki elmondani az áldást héberül.

Apám ekkor csurig töltött egy poharat borral, és megkért, tartsam oda neki az áldás szövegét, hogy hangosan felolvashassa.

– Ámen – mondtuk anyámmal a végén.

Már ültek volna le az asztalhoz, de szóltam nekik, hogy ki kell mennünk a fürdőbe kezet mosni.

– Tudjátok, háromszor az egyikre, aztán a másikra, abból a kis pohárból, amit odakészítettem – mondtam nekik, amikor felsorakoztak a mosdónál a hátam mögött.

Szolgálatkészen utánoztak, és elmotyogták utánam az áldást. Ezután visszamentünk az asztalhoz,  és megáldottuk a kenyeret is. Újabb mormolás következett héberül.

– Milyen jó, hogy megtanítod nekünk ezeket a dolgokat – mondta apám, amikor enni kezdtünk.

Megdicsérte az ételt, majd jött a semmitmondó kérdés, hogy milyen volt a napunk. Most egyáltalán nem érződött rajtuk, hogy napok óta alig szóltak egymáshoz. Az ünnepnapokat valamiért külön lapon kezelték, mintha azt gondolták volna, az egyszeri kedvességük felülírja azt, ahogy egyébként bántak egymással.

Anyám elmesélte, hogy reagált Márti mama a családi sabatra.

– Minek mondod el neki? Tudod, hogy milyen.

– Mindig abban bízom, hogy most más lesz.

– Ebben reménykedsz negyven éve – jegyezte meg halkan apám.

– Hogy lehet valaki zsidó létére ilyen elutasító?

– Pontosan tudod, miért van ez…

– De ez úgysem a vallásról szól.

Apám ekkor megtörölte a száját, és rám nézett.

– Eszter nem biztos, hogy ezzel egyetértene.

– Mármint?

Ijedten apámra néztem, próbáltam jelezni neki, hogy hagyja ezt a témát. De ő nem értette, mit akarok.

– Nos? – sürgette anyám a választ.

– Néha szoktunk apuval Istenről beszélgetni… – vallottam be végül.

– És mire jutottatok? – kérdezte anyám fanyalogva.

Ismét hallgattam.

– Nyugodtan mondd el – bíztatott apám.

– A mennyország persze hülyeség, de szerintem, és apa szerint is, kell lennie valaminek a látható világon túl – mondtam óvatosan.

Anyám gúnyosan felnevetett, nem tudta tovább tartani magát az ünnepnapokra vonatkozó udvariassághoz.

– Tényleg ilyen hülyeségekkel tömöd a gyerek fejét? – csattant fel apámhoz fordulva.

– Miért lenne hülyeség? Ha már úgy döntünk, hogy megismerjük a hagyományt, akkor ezeken is el kell gondolkodni.

Anyám egy darabig csendben ette az ételt, aztán ismét megszólalt.

– Ami van, Eszter, az az, hogy meghalunk és elporladunk. Ennyi. Ezt jobb lenne már a te korodban felfogni – nézett rám keményen.

– De akkor minek ez az egész? – kérdeztem halkan, és körbe mutattam az asztalon.

– Ezek csak szokások – mondta, és felsóhajtott – A végén még igaza lesz anyámnak…

Aztán apámhoz fordult.

– Egyszerűen nem értelek… Talán ezentúl kaftánt is fogunk hordani?

Ismét marni kezdték egymást. Hosszan, végeláthatatlanul. Most már az sem számított, hogy ünnep van.

A tányéromat bámultam. Próbáltam a rizsszemeket a villámra szúrni, szép sorban, egymás után, mintha gyöngyöt fűznék, miközben röpködtek a fejem felett a szüleim szitkai.

Hamarosan megtudhattam, hogy apámnak évek óta szeretője van, és hogy azon a bizonyos éjszakán azt javasolta az anyámnak, hogy éljenek nyitott házasságban, amiről ő hallani sem akart. Az apám iránt érzett minden csodálatom ellenére, ezt valahogy meg tudtam érteni.

*

Hidas Judit Nem vagy többé az apám című új regényének bemutatójára a Margó Fesztiválon kerül sor október 16-án vasárnap 17.15-kor.  Helyszín: Nemzeti Táncszínház, Kávézó színpad. A szerzővel Winkler Nóra beszélget a könyvről, melyből Kerekes Vica fog felolvasni néhány részletet.