Nem vagyok Miriam

Írta: Majgull Axelsson - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

A cigánytáborból jöttek utoljára a nők a pályaudvari sorakozóra. A többiek már ott álltak, néhány oszlopnyi zsidó, lengyel és cseh nő.

Majgull Axelsson; 2014

Majgull Axelsson könyve a napokban jelenik meg az Athenaeum Kiadónál, és a szerző az idei Élet Menete szónoka lesz május 13-án.

Részlet a könyvből:

Kevesen lehettek harmincnál idősebbek, néhány nagyon fiatal is volt köztük. Soványak voltak, kiállt a csontjuk, az arcuk szürke, és minden néma szempárt az éhség fekete karikái árnyékoltak be. Sokan még mindig ziháltak a kimerültségtől az Auschwitz túlsó végéből, a Birkenau nevezetű táborból való hosszú menetelés után, ezek a nők mégis egészségesebbeknek és erősebbeknek látszottak, mint a rabok zöme. Tehát lehet, hogy a németek ezúttal igazat mondtak. Talán tényleg egy munkatáborba küldik őket, nyugatra. Talán néhányan még túl is élik…

A cigányoszlop nagyon szép rendben menetelt. Már Birkenauban felvették a ritmust, bal láb, jobb láb, bal láb, s mintha mind a hetvenkilenc nő egyszerre eggyé vált volna, egyetlen szó nélkül haladtak előre, mind elmerülve a menetelés egyhangú lüktetésében. Talán valaki halkan sírt, másvalaki talán a hátát vakarta, attól a pokoli viszketegségtől akart megszabadulni, ami mindegyiküket kínozta, de ezzel már csak a legegészségesebbek próbálkoztak; egy harmadik talán megpróbálta behúzni a kezét a fogolyruhába, pedig az tilos volt, de egyikük sem esett ki a ritmusból. Masíroztak, mert az SS azt parancsolta, hogy masírozzanak. Egyenesen előrebámultak, mert az volt az előírás, hogy masírozás közben ezt csinálják. Elhaladtak a birkenaui peron előtt, és csak sejtették, hogy megint érkezett egy transzport, akik éppen felsorakoznak a válogatásra, de nem néztek rájuk, és egyikük sem volt képes részvétet érezni. Kifogytak a részvétből. Csak meneteltek.

– Halt!

Ha az az SS-tiszt nem ordítja a parancsát, ők csak mentek volna tovább, egyenesen, leszorítva a lengyel, cseh és fiatal zsidó nőket, és csak masíroztak volna tovább, a peron végéig és még tovább, árkon-bokron keresztül, földeken és mezőkön át, városokon és falvakon keresztül, földön és vízen, ugyanabban a ritmusban, ugyanolyan ötös sorokban, egyenes háttal és az oldalukhoz szorított karokkal, de mivel a tiszt most ordított egyet, megálltak, tettek még három lépést helyben járva, aztán állva maradtak, még mindig egyenesen előrebámulva. Miriam emlékszik, mennyire elcsodálkozott ezen a fegyelmen, majd néhány másodperc múlva elcsodálkozott a saját csodálkozásán. Nem gondolta volna, hogy képes még arra, hogy meglepődjön. Nem gondolta volna, hogy még egyáltalán érezni tud valamit. Előtte szálegyenesen és mozdulatlanul álltak a lengyelek és a csehek, s néhány másodpercre halálos csönd lett. Egyetlen pisszenés sem hallatszott a peronon álló nőktől, teljes csönd az SS-eknél, tökéletes csönd kicsit arrébb, a táborban, de ez csak pár másodpercig tartott, mert utána hirtelen felhangzott az öt beguruló tehervagon csikorgása és csattogása, majd a mozdony fújtatása, ahogy betolatja őket a helyükre. Egy pillanatig még maguk elé meredve álltak, azután borzongás futott végig az egész csoporton, s egy hajszálnyira megingott a fegyelem. Már senki nem állt kiegyenesedve, négyszáz nő háta meggörnyedt, négyszáz nő fordította az arcát a vonat felé, négyszázan meredtek rá saját emlékeikre és nyögtek fel halkan. Hiszen olyan kicsik voltak azok a tehervagonok! Kisebbek, mint azok, amikkel őket hozták ide. Vajon hányan élték túl ezt az utat? Vajon hányan fulladtak meg? Hányat tapostak agyon a kocsik durva deszkapadlóján?

Engem nem, gondolta Miriam, és rögtön meg is lepődött a saját gondolatán. Őt miért nem? Hiszen Didi már meghalt. Már hat napja. Akkor ő minek éljen?

Egyszer csak befutott valahonnan egy vonat, s néhány másodpercig úgy tűnt, mintha az egyik nő énekelni kezdett volna, aztán a hang megtört, és egy artikulálatlan vonítás lett belőle. Aaaaooooöööö! Aaaaooooöööö!

Aaaaooooöööö! Mozgolódás támadt az első oszlopok között, de nem lehetett látni, hogy kiből tört ki az üvöltés, ki volt az, aki nem volt hajlandó abbahagyni az üvöltést, s egy pillanat alatt végigfutott a kétely az összes oszlopon. Üvöltsenek ők is? Egyesüljenek az ellenállás óriási közös üvöltésében? De nem, ó, nem, az SS-őrség már felemelte a fegyvereit, egy kutya ugatni kezdett, majd bekapcsolódott még három, vége a tétovázásnak, minden hát kiegyenesedett, minden pillantás vakon előreszegeződött. Valaki nagyon messziről rálőtt a menetoszlopra, szokatlanul távoli lövés volt, de az üvöltés nem maradt abba, csak egyre élesebb lett, s arrébb egy nő véresen leesett a peronról. Térdre rogyott, abban a kis résben, ami a vonat és a peron között húzódott, de azonnal megpróbált fölállni, kapaszkodott a peron szélébe, és továbbra is üvöltött, Aaaaooooöööö! Aaaaooooöööö! Aaaaooooöööö! A szája egyetlen fekete nyílás volt, a csíkos rabruhája egyre vörösebb lett a vállán, annyira vörös, hogy egyes helyeken egész feketének látszott, de ő csak üvöltött, Aaaaooooöööö! Aaaaooooöööö! Aaaaooooöööö!

– Na, de lőj már, az istenit neki! – hallatszott az SS-parancs valahonnan, és három katona nyomban töltött. Három hosszú lövés csattant. Az üvöltés elhallgatott.

Talán e miatt az őrült zsidó nő miatt alakult ki olyan káosz, amikor be kellett szállniuk a vagonokba. Amikor a tolóajtók kinyíltak, a takaros menetoszlopok alig tíz másodperc alatt felbomlottak, kutyák ugráltak és csaholtak, az SS-ek ordítottak, a nőket lökdösték, taszigálták, azok egymás elgyengült testébe nyomták a térdüket-könyöküket, visszahuzigálták azokat, akik előretolakodtak, megkarmolták, akik már az ajtónyílásban lógtak, nyögtek, átkozódtak és kiabáltak.

Miriamnak szerencséje volt. A cigányoszlopban balról a második sor második helyén állt, és pont a negyedik vagon nyílásával került szembe. És ő jó volt a tolakodásban, egészen egyedülállóan tudott előrenyomakodni a tömegben, amely hirtelen rávetette magát a vagonokra, és elég erős is volt ahhoz, hogy harmadikként kerüljön fel, és elég ravasz is, hogy gyorsan körülnézzen, és a bal sarkot válassza, a vizeshordó mellett, és ahol volt egy kis gerenda, amire föl lehet állni, ha kibírhatatlan lenne a zsúfoltság. Kezéből tölcsért formálva ivott néhány korty vizet, miközben a többi nő tolongott befelé, aztán befészkelődött a sarokba, és őket szemlélte. Leginkább lengyelek és csehek voltak. Piros háromszög volt rajtuk, nagy P-vel vagy T-vel. A többi zsidó volt a sárga csillagjával. Csak egytucatnyi nő viselt olyan barna háromszöget, mint ő. A többi cigány nyilván a mögöttük lévő vagonba nyomakodott be. Nem mintha hiányoznának neki. A legkevésbé sem érdekelték. Neki már nem volt népe, barátja, családja. Egyedül volt. Egy szál egyedül, magában.

támogatás