„Nem hiszek a kollektív bűnösségben”

Szántó Erika filmrendezővel beszélget Várnai Pál

Szántó Erika film- és színházrendező, dramaturg, forgatókönyvíró. Vegyipari technikumban érettségizett, az egyetemen mégis magyar- és filozófia szakon végzett, nem vették fel a Színház és Filmművészeti Főiskolára, ahol később adjunktusként mégis tanított. Évtizedeken át dolgozott a tévében, de sok filmrendezővel is együtt dolgozott, megjelent egy regénye és egy novelláskötete, majd húsz évvel később egy önéletrajzi esszéje. 1990-ben fogta magát és elment Kaliforniába, ahol filmdramaturgiát tanított.

– Színházrendezővé New Orleansban lett. Honnan ez a sok kanyar a pályáján?

–Jonathan Franzen amerikai regényíró egy mondatával válaszolhatnék: „Az ember mindig azt várja, hogy mikor kezdődik az igazi élet, aztán a végén csak úgy egyszerűen meghal.” A sokféleség az életemben mégis egy irányba mutatott. Sok mindent csináltam, de mindent későn kezdtem, mert gyakran váltottam. Mindig halogattam azt a pillanatot, amikor azt mondhatom, hogy ez már az igazi, a végleges.

– Hogyan került a Vegyipari Technikumba?

– Borban megölt apám vegyészmérnök volt. Fejembe vettem, hogy nekem vegyésznek kell lennem, ezzel tartozom az apám emlékének. Nagyon bátor, mosolygós, nagyszerű anyám volt, mégis kínzó volt bennem az apahiány. Óbudán nőttem fel, olyan volt, mint egy falu.
Pici, földön térdeplő, nem igazán komfortos házak, nagy elmaradottság és szegénység, s a nyugodt felszín mögött, a háború utáni, ’44-ből maradt indulatok. A gyerekeknek megmondták, ki kivel nem játszhat…

– Ember díszletek nélkül című, 2000-ben megjelent önéletrajzi esszéjében sokat ír Óbudáról.

– Óbuda sokat jelent nekem. A családi ház, ahol felnőttem, ma is áll, onnan vitték el apám családját és annak a szomszédságában, egy fatelepen bújtatta egy keresztény házaspár az anyámat és engem. Minderről semmi emlékem nincs. Az emlékeim szokatlanul későn kezdődnek, évekkel a háború után.

– És ’56-ról?

– Kamaszként, megpillantottam egy horogkeresztet a falon és ez maradandó nyomot hagyott bennem. Nem volt kétségem, hogy itt ellenforradalom van. Tizenöt évesen a megtisztuló szocializmusban hittem. Ma már, sokkal több információ birtokában, jóval árnyaltabban ítélem meg világot.

– És hogyan kezdődött a felnőtt élete?

– Egyetemistaként főleg kulturális témájú cikkeket írtam. Élveztem ezt a munkát, de amikor megtudtam, hogy szervezik a televízió drámai osztályát, ez újnak és izgalmasabbnak hangzott. Beállítottam a televízióba, bár nem ismertem senkit – ez akkoriban még lehetséges volt – ingyen „szerkesztői segédmunkásként” dolgoztam. Hamarosan gyakornoki státusba kerültem, elkezdtem forgatókönyveket írni, bár még nem igazán tudtam, mi az… Először 20. századi magyar novellákat adaptáltam, bár ezt nem kérte tőlem senki. Első megvalósult munkám Vercors A tenger csendje című regényének adaptációja volt. Attól kezdve annyit dolgozhattam, amennyit csak bírtam.

– Könyvében említi, hogy a televízióban a „szabadság ízét” élvezték.

– Szerencsém volt a főnökeimmel, elsősorban Szinetár Miklóssal. Bennünk inkább az öncenzúra működött… Tudtuk, hogy nem kérdőjelezzük meg a Szovjetunió szerepét, sem az egypártrendszert, de a húsz-egynéhány év alatt, amíg ott voltam, alig néhány film került dobozba, és minimális változtatással azok is előbb-utóbb bemutatásra kerültek. Nagy írókkal, többek között Déryvel, Örkénnyel és az igaztalanul elfeledett Vészi Endrével dolgoztam rendszeresen együtt. A szakmáról a legtöbbet Makk Károlytól tanultam, akinek sok televíziós filmjében forgatókönyvíróként működtem.

– Ebben az időszakban kezdtek bejönni a nyugati filmek, a modern világirodalom legjavát közölte az Európa Kiadó és a Nagyvilág. „Imádtuk Budapestet” – írja.

– Igen, hirtelen, a hetvenes évektől kezdve, tágasabb lett a világ. Az ifjúságunkat élveztük, a könyveket, a mozikat, a Lukács uszodát, a Magyar Televízió borzalmasan leromlott épületét. Kijutottam fesztiválokra, sikeresnek érezhettem magam. De a váltás igénye folyamatosan hajtott. Szabó István Bizalom című filmjének az alapnovelláját írtam és a forgatókönyv társszerzője voltam. De a rendezés teljes felelősségére vágytam. Negyven éves voltam, amikor első játékfilmem, az Óriás a mozikba került, és első díjat kapott Karlovy Vary-ban.

– Korábban nem vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, s mégis ott lett tanár?

– Oda is Szinetár hívott. Majdnem egy évtizedig tanítottam a ’90-es években.

– …mégis kiment Amerikába.

– Én akkor már két játékfilmemmel – Elysium és a Küldetés Evianba – kijutottam európai és amerikai fesztiválokra. De nem voltak illúzióim, tudtam, túl késő filmes karriert kezdeni. Az angoltudásom is gyenge volt. A magánéletem alakult úgy, hogy itt hagytam csapot-papot és kimentem San Franciscóba. Két év múlva tanítani kezdtem a San Franciscói állami egyetem filmszakán. Kénytelen voltam a tanítványaimtól megtanulni a nyelvet. Kemény erőpróba volt. Egy véletlen segített hozzá, hogy New Orleansba is eljussak, és visszatérő rendező lettem a város egyetlen állandó színházában.

– Mégis úgy érezte, hogy élete darabokra tört. Azt írta: „oda vagyunk láncolva a történelemhez és a politikához”. Ezek a mondatok honvágyról beszélnek?

– Ha az embert egy óceán választja el a múltjától, gyakran érzi így. Nekem nem volt Kaliforniában múltam, jelentésem és az addig körülvett díszleteket otthon hagytam.

– Az emigráns valóban egy múlt nélküli ember.

– Nem voltam igazi emigráns. Nem kellett elvágnom a visszafelé vezető utat, mint sokaknak korábban. Én csak egy ember lettem „díszletek nélkül”… Otthon – hiszen Magyarország volt az otthonon – magyar értelmiségiként határoztam meg magam. Filmjeimből az is tudható volt, hogy zsidó vagyok. Ennek ugyan ’89 előtt nem éreztem különösebb jelentőségét. Én soha senkitől nem kérdeztem, hogy milyen vallású. Tőlem sem kérdezte senki. A nyolcvanas években egyszer mégiscsak szembesültem ezzel a kérdéssel: egy író, akivel baráti viszonyban voltam, s együtt dolgoztam, azt a megjegyzést tette, hogy „ti zsidók, úgyis kiharcoljátok a magatok helyét.” Azt kérdeztem tőle és magamtól, mi tesz a szemében elsősorban zsidóvá…

– Ez nem lep meg. Egyszer megmutattam az általam Kanadában megjelentetett Hungarian Short Stories című novelláskötetet egy odalátogató hazai ismerősnek, aki megjegyezte: Ezeket az írókat miért válogattad be? Hiszen zsidók. Vajon ez antiszemitizmus vagy csupán megkülönböztetés?

– Ez maga az antiszemitizmus… Én magam határozom meg az identitásomat. Mikor rendezni kezdtem, nem határoztam el, hogy a holocausttal fogok foglalkozni. Mégis több játékfilmemben azzal próbálkoztam, hogy rekonstruáljam azt a múltat, amit átéltem, de nincs róla emlékem. Hátborzongató élmény volt, amikor sárga csillagot varrattam a statiszták ruhájára az Elysium forgatásán… Én teljes asszimilációban nevelkedtem. Anyám nagyon korán elmondta, miért kellett apámnak meghalnia, de nem nőttem fel sem zsidó vallásban, sem szokásokban. Anyám szakított Istennel, azt mondta, hogy ha van Isten, annál rosszabb rá nézve.

– Hogy is volt az az epizód a jegygyűrűvel?

– Az Elysium című filmben a főszereplő zsidó kisfiút ’44 nyarán belökik egy sorba, majd a józsefvárosi pályaudvarra viszik. Anyja kétségbeesetten keresi az utcán, késő este. Egy nyilas megállítja, megfogja a kezét, lehúzza a gyűrűjét és elengedi. Ez anyámmal történt ’44-ben. Keszi Imre regényét más vonatkozásban is szabadon kezeltem.

– 2002-ben hazajött Amerikából. Miért?

– Épp úgy magánéleti okokból jöttem, haza, mint ahogy kimentem. Tizenkét év alatt, minden évben hazajártam. Erre szükségem volt. Televíziós filmeket és dokumentumfilmeket forgattam. Nem szakadtam el. Nem lett belőlem „idegenbe szakadt”. Ideköt a múltam, a magyar kultúra és nyelv. Amikor meghívták Budapestre az általam New Orleansban rendezett Ványa bácsit, úgy éreztem, hogy az életem két része összeforrt.

–Az Elysium és a Küldetés Evianba után a Gaudiopolis 1989-ben, Strasbourgban Európa díjat nyert.

– A film forró volt az aktualitástól. Demokrácia-modellről, egy gyerekköztársaságról szól. Schulze Éva barátommal és kolléganőmmel először egy dokumentumfilmet készítettünk, amelyet nagy sikerrel mutatott be a Magyar Televízió. A film egy Sztehlo Gábor evangélikus lelkész által vezetett gyerekotthonról szól, amely a háború utáni első tavaszon jött létre. A televízión keresztül meghirdettük, hogy a gyerekotthon volt lakói jelentkezzenek. A gyerekotthon lakói között voltak Auschwitzban megölt szülők gyermekei, csavargók, kallódó utcagyerekek, „osztályidegenek”, akikből Sztehlo egy nagyszerű, liberális szellemű közösséget formált. A téma nem hagyott nyugodni. Három évvel később elkészült a Gaudiopolis. Még ma is járok iskolákba és mesélek a tanulóknak Sztehlo Gáborról s a gyerekköztársaságról. Elysium című filmemben a család barátja, egy minisztériumi tisztviselő megpróbálja megmenteni a kisfiút a deportálástól, és ehhez igénybe veszi befolyásos ismerőseit. A társadalom különböző rétegei különbözőképpen reagálnak. Egyesek segíteni próbálnak, mások közömbösek vagy gyűlölettel visszautasítóak. A magyar politikai elit mérhetetlen felelőssége mellett ez a film megmutatja, hogy a felelősség nem egyformán oszlik meg. Nem hiszek a kollektív bűnösségben.

– A regényben nincs kimondva, ám az ön filmjéből kiderül, hogy a gyerek apjának modellje az asszimilálódott, kiváló magyar népzene kutató Szabolcsi Bence volt.

– Így van, de ez mégis fikciós történet. Egy olyan lágerben játszódik, ahol gyerekekkel kísérleteznek, de nincsenek szemmel látható borzalmak. A film szemlélete közel áll a Sorstalanságéhoz, bár jóval előbb készült. Ez a kisfiú nemhogy elfogadja a tábornak a rendjét, hanem meg is akar felelni. Az orvos táborparancsnokot szinte apa figurának fogadja el, és csak az utolsó pillanatban döbben rá, hogy becsapták.

– A film nézése közben nekem is a Sorstalanság jutott az eszembe. Másik emlékezetes filmje a Küldetés Evianba ma is aktuális. „Menekült ügyről” szól…1938-ban a legtöbb ország a legkülönbözőbb ürügyekkel utasította el az életveszélyben lévő zsidókat.

– Hans Habe (alias, Békési István) magyar származású, osztrák-német író tudósító volt 1938-ban, az Anschlusst követően megtartott konferencián. Roosevelt elnök kezdeményezte ezt az eseményt, azzal a céllal, hogy a német és osztrák zsidókat sikerüljön kimenteni. A film kitágítja a zsidó menekültek kérdését, hangsúlyozva, hogy bármely más üldözött esetében ugyanilyen szolidaritást parancsol a humánum… A film főszereplője egy zsidó származású, asszimilált osztrák professzor, akit a Gestapo letartóztat, és arra kényszerít, hogy a konferencián pénzért árulja a zsidókat. A professzor szembesül a közömbösséggel, s azzal a dilemmával, hogy a zsidók megmentéséért cserében a németek felfegyverzéséhez kell pénzt szereznie. Mindkét filmem koprodukciós partnere Ravasz Ákos müncheni producer, akinek a téma fontos és személyes volt. Haraggal gondolok arra, hogy a Magyar Televízió nem ismétli a filmjeimet. Nem a személyes hiúság okán, hanem, mert az új nemzedéknek szüksége lenne a bennük megfogalmazott történelmi tények igazságára.

– Most min dolgozik?

– Negyven éves koromban kezdtem rendezni. Az, hogy több filmet is készítettem a vészkorszakról, azt mutatja, hogy a téma ma sem enged el. Az embernek előbb vagy utóbb szembe kell néznie a múltjával. Az utóbbi évtizedben sokat dolgoztam színházakban, Budapesten, Győrben, Szegeden, Veszprémben. Jelenleg két rendezésem látható a Rózsavölgyi Szalonban. Förster Vera nemrég elhunyt pszichológus önéletrajzi írásából monodrámát rendeztem. Ő is holocaust túlélő. Jövőre megrendezem Tennessee Williams Üvegfigurák című drámáját a Marcibányi Kulturális Központban és dolgozom egy monodrámán Radnóti Miklósné, Gyarmati Fanni Naplójából. Sok tervem van. De azért tudom, hogy a homokórán peregnek a homokszemek…