„Nem én foglalkozom a Holokauszttal, a Holokauszt foglalkozik velem”

Benda Iván fotográfussal beszélget Sós Csaba

 

Önt Jeruzsálem fotográfusának nevezik.

Büszke vagyok erre, mert Jeruzsálem a kedvenc témám. Mondhatnám azt is, amikor Jeruzsálemben vagyok, úgy érzem otthon vagyok. 2019-ben jártam ott utoljára, a Covid járvány a kezdete előtt. Egyébként, nem is nagyon vágyakozom máshova, jól elvagyok Jeruzsálem Óvárosában.

A muszlim világról is készített fotográfiákat?

Többször jártam és fotografáltam Nábluszban, Hebronban, Gázában, Jerikóban. A szentföldi arab világról készült képeimből hamarosan könyv fog megjelenni.

Beszéljünk a kezdetekről.

1949-ben születtem, és a Városligetben nőtem fel. A szüleim budapestiek voltak, itt élték meg és túl a borzalmakat, de végül is szerencsések voltak, életben maradtak. Barátaik segítettek, de ennél több is kellett, és ilyenkor mindig felfelé mutatok, az ég felé.

Kulturális érdeklődésének vannak családi gyökerei?

Édesapám a háború után részt vett a magyar filmgyártás újra indításában. A “Valahol Európában” című film díszlettervezője volt. Édesanyám pedig abban ösztönzött, hogy tanuljak zenét. Talán tizenkét éves lehettem, amikor kaptam egy orosz akusztikus gitárt, aztán a Ligetben gitároztam a lányoknak. A zene betöltötte az életemet. Kiváló mestereim voltak. Gitártanáraim Kovács Andor és Szabó Sándor, dobtanárom Bányai Lajos, énektanárom Ákos Stefi, korrepetitorom Pető István volt, akivel később együtt játszottunk a Balaton mellett. Huszonegy évesen felvételt nyertem a Honvéd Művész Együttesbe. A katonaévek után barátaimmal zenekart alakítottunk. Zenekarommal 1974–1977 között bejártuk Európa több országát, Finnországot, Norvégiát, Dániát, Németországot. Szívesen emlékszem azokra az időkre.

Végül hogyan lett ebből fényképezés?

Ez még korábban, az érettségi idején történt. Egyszer Anyukámmal beszélgettünk és azt mondta: fiam nyugodtan zenélj, de mellette tanulj egy „rendes” szakmát is. Mivel fényképezni szerettem, érettségi után beiratkoztam a Práter utcai fényképész iskolába, és mellette a Fényszövben voltam tanuló, na persze közben zenéltem is. Nagyon jó mesterektől tanultam a fotográfia fortélyait, úgyhogy később ezek hasznomra is váltak, mikor saját műtermemben dolgoztam a zenész évek után.

Úgy tudom, hogy a fotográfiai munkásságában a színház is nagyon fontos szerepet játszott.

Igen, valóban. Majd húsz évig színházi fotósként is dolgoztam. Az alkalmazott fotográfiai munkáim közül a színházi előadások fényképezése állt hozzám a legközelebb.

Győrben is dolgozott, gondolom így megkerülhetetlen volt Markó Iván.

Markó Ivánnal a Kongresszusi Központban a  Fesztivál Balett bemutatóján kerültem kapcsolatba, miután visszajött Izraelből. Ezután kezdtem az előadásait fényképezni. Ez már a nagy győri korszaka után volt. A Győri Városi Könyvtárban 2018-ban volt egy kiállításom, amelyen Markóról, illetve az ő produkcióiról készült fotográfiáim, és Jeruzsálemről készült képeim voltak kiállítva. A kiállítás címe “Két sors egy cipő” volt, ugyanis, mindketten másként, de egyaránt fájdalmasan váltunk meg Győrtől. Ivánnal mindenről lehetett beszélgetni, az életről, a művészetekről pedig legfőképpen. Haláláig nyitott maradt. Volt, hogy beszélgetés közben felugrott és mozgásban fejezte ki érzelmeit. Jellemző volt az érzékenységére, hogy a holokauszt kiállításomat képtelen volt megnézni. Szorongott amikor ez a téma szóba került. A kiállítás megnyitójáról készült felvétel a Heti TV-ben ma is látható.

Görögországban készült  képanyaga több kiállításon és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság kongresszusán is szerepelt.

Görögországban és az ókori „olümpiák” helyszínein készült fotográfiáimat többek között iskolákban is kiállítottam, azzal céllal, hogy a gyerekekhez is el jusson az ókori olimpiák örök üzenete, hogy legyen béke a népek közötti.

Ön Rómában is kiállított.

A  Római Magyar Akadémián, a Falconieri  palotában 2001-ben volt az  első Jeruzsálem kiállításom, amelyre az Akadémia igazgatója , Csorba László kért fel. A kiállítást Ternyák Csaba érsek úr és Schweitzer József főrabbi nyitották meg.

Milyen volt az Ön kapcsolata Schweitzer Józseffel?

Olvastam Schweitzer József akkori, csodálatos kiállítási megnyitó beszédét. Idézem néhány gondolatát:” „Chagalli figura lépked sajátos ritmikus módon az utcán, másutt az egyik képen öreg szakállas bácsi ül egy óra alatt, s egy fiatalabb távolodó alakot pillanthatunk meg, csak ez a felírás hiányzik: “Lássátok így múlik el minden óra.” Számomra a tanulság az, hogy a carpe diem-et a maga legnemesebb formájában és lehetőségei szerint használjuk fel, az élet nem arra szolgál, hogy öljük, hanem, hogy legalábbis segítsük egymást. Mi nagyon köszönjük, hogy mindezt a lelkéből lelkedzett képet Iván nekünk bemutatja. Ahogy beszélgettünk, az Ő lelki békéjéhez hozzátartozik az emberek békéje, s talán kiváltképpen a monoteizmus bölcsőjének, a Szentföldnek a békéje. Szívből kívánjuk, hogy ösztönözzenek e képek nagyon sok embert. Érzelmeinknek és tetteinknek közös gyökere legyen a prófétai tanítás: Nép nép ellen nem emel többé kardot és többé nem tanítják a háborúskodást!” Látnoki szavak a mának is.

Jól ismerte Schweitzer Józsefet ?

Édesapám elvesztése után az első olyan ember volt, akihez nagyon közel éreztem magam. Jókat beszélgettünk. Melegszívű, szelíd ember volt, nagyon szerettem.

Ha már Olaszország,  2016-ban megjelent új albuma a „Kimegyek a doberdói harctérre” címmel, amit a fotográfia és a költészet ötvözetének nevezett.

Engem, illetve a korosztályom átlagemberét nem igazán érdekelte az I. Világháború. Egyszer Csorba László telefonon felhívott, amikor éppen Jeruzsálem Óvárosában fényképeztem, megkérdezte, vállalnám- e készülő könyve képi anyagának elkészítését, melynek témája „Magyar emlékek Itáliában” volt. Örömmel vállaltam a felkérést. Négyszer beutaztuk Olaszországot és fényképeztem a magyar emlékeket.  Egy alkalommal felkerestük a Doberdó-fennsík meghatározó magaslatát a Monte San Michelé-t, a Nagy Háború egyik legnagyobb csataterének helyszínét. Amikor fényképeztem az emlékművet megállt a közelben egy busz és idő emberek szálltak le róla, kezükben virágokkal, melyeket ráhelyeztek az emlékműre. Megkértem Csorba Lacit, hogy olaszul kérdezze meg őket, miért jöttek ide? Egyikük azt mondta, hogy az édesapja – akit nem ismerhetett- itt esett el, és ő minden évben eljön, így emlékezve rá. Itt és ekkor kérdeztem meg magamtól, hogyan lehettem eddig olyan   figyelmetlen, hogy nem érzékeltem azoknak az embereknek sorsát, akiknek az életét az I. Világháború alapvetően befolyásolta. Elkezdtem foglalkozni e témával és lefényképeztem azokat a helyszíneket, ahol magyar katonák is harcoltak. Ezeknek a képeknek a sikere ellenére, hiányzott számomra valami, amit ott az emlékműnél éreztem. Érzékeltetni akartam azt a fájdalmat, ami ennyi idő elteltével is látható volt azokon az idős embereken. Elővettem korabeli verseket azoktól a költőktől, akik katonaként harcoltak a csatatereken, vagy akiknek a gyerekei, vagy éppen a szerelmük volt a messzi távolban, mint például Kaffka Margitnak. Összegyűjtöttem ezeket verseket. A képeket és a verseket egy térbe helyeztem. Igy születtek meg az általam elképzelt „verses képek”. A korabeli költők elfelejtett versei, köztük remekművek, otthont találtak a képeimben. Ebből könyv született, melynek előszavát Csorba László írta. Ez a munka sokat adott nekem, így tudtam később a Holokauszt témájával is foglalkozni.

Adorno  német filozófus állítása, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni.

Heller Ágnes azt mondta egy beszélgetésünk alkalmával, hogy a Holokausztot nem lehet kiábrázolni.  Én viszont szeretném megérteni a megérthetetlent, és ábrázolni a kiábrázolhatatlant. Nem én foglalkozom a Holokauszttal, hanem a Holokauszt foglalkozik velem. Az alkotóknak minden korban újból és újból ki kell találniuk, hogy hogyan tudják megszólítani a kor emberét. Célom a Holokauszthoz vezető út megmutatása. Képeimmel gondolkodtatni akarok, egyszerre hatni az értelemre és az érzelemre. Olykor beleszövöm a szövegeket a képbe, akár törvényeket is, hogy a kép segítse a szövegek megértését. Más dimenzióból közelít egy vizuális alkotás, mint egy szöveg. Az egyik segítheti a nézőt, hogy eljusson a másikhoz. Ezek az általam készített montázsok, fotografikák.

„Az út, az igazság és az élet” című könyve Szentföldi zarándoklatra hívja az olvasóit.

Az első Izraeli utam előtte az országot jártam keresztül-kasul, kíváncsi emberként fényképeztem. Minden falu elején és végén, a templomok előtt ott van a corpus, mint a szeretet szimbóluma. Én pedig azt éreztem, hogy a köröttem levő világban minden van, csak szeretet nincsen. Úgy gondoltam a gyökereket kellene megnézni, ha ennek az okát meg akarom érteni, így 2000-ben elutaztam Jeruzsálembe, mert a mi kultúránk, az európai kultúra gyökerei ott találhatóak.

Nagyon sok kiállítása volt már. Beszélhetünk kiemelten valamelyikről?

Talán az utolsóról, az „Apám utolsó üzenete” kiállításomról. Ennek a kiállításnak szeretnék egy állandó otthont, egy helyet, ahol meg tudom valósítani mindazt, amit elképzelek ebben a témában. Egy olyan műhelyt, ahol nem csak az én fotográfiáim láthatók. Korabeli plakátok, jelentős írók, történészek munkáit szeretném bemutatni. Szeretnék létrehozni a témában egy könyv – és filmtárat, egy  olyan teret, ahol az emberek jól is érzik magukat, tanulhatnak  is, ahol előadások, bemutatók vannak, hiszen szerintem ma már a Soa – ról is másként kell beszélni az embereknek, nem elriasztani őket, hanem a jövő érdekében hitelesen bemutatni a múltat, vagy is tanítani.

Ezt a központot Budapesten képzeli el?

Lehet Budapesten, de akár vidéken is, sőt…

Végezetül Önt idézem: „Örök szerelmem a Balaton, ahol mindig szabadnak éreztem magam, és így van ez ma is.”

A képeimről…szeretem a levegőt, a teret, amibe én belehelyezhetem a saját tárgyaimat, mint fotográfus. A Balaton nekem olyan, mint az Alföld  Petőfinek. Átlátható, és van egy különösen kedves tulajdonsága a tengerrel szemben. A Balaton tud szelíd is lenni.