Ne várj jobb időkre!

Wolf Biermann 1936-ban született Hamburgban. Apja zsidó származású kommunista volt, aki az egyik hamburgi hajógyárban részt vett az ellenállásban. Amikor a kis Wolf négy hónapos volt, apját letartóztatták, börtönbüntetésre ítélték, majd annak letöltése után Auschwitzba vitték, ahol 1943-ban megölték. Apja halála „soha be nem gyógyuló seb” maradt Biermann számára.

Biermann kommunistaként nevelkedett, és 1953-ban, tizenhat éves korában, röviddel a június 17-i kelet-német munkásfelkelés előtt átköltözött az NDK-ba. Az érettségi után politikai gazdaságtant tanult a berlini Humboldt Egyetemen, de 1957-ben megszakította tanulmányait, és 1959-ig rendezőasszisztensként dolgozott a Berliner Ensemble-nál. Utána filozófiát és matematikát tanult.

1960-ban kezdett verseket és dalokat írni. Dalait Ifjúsági klubokban és jazzkoncerteken adta elő saját gitárkísérettel. Rövid idő alatt az NDK legnagyobb perlekedőjévé vált, miközben ragaszkodott kommunista elkötelezettségéhez. 1965 tavaszán, az akkor már hagyományos húsvéti békemenet idején az NSZK-beli Frankfurtban és Nyugat-Berlinben lépett fel Wolfgang Neuss humoristával és színésszel együtt. Neuss, aki egy szatirikus folyóiratot is kiadott Neuss Deutschland néven, leközölte Biermann Téli mese, 1. fejezet című versét, amely gúnyos hangnemben tárgyalja a berlini falat és Európa, illetve Németország megosztottságát. A vers nem nyerte el a keletnémet hatóságok tetszését…

Részlet Warte nicht auf bessre Zeiten! (Ne várj jobb időkre!) című memoárjából:

És mégis virágzik a pitypang…

A SED* KB 11. plénuma

A nyugati húsvétot keleti böjt követte.

65 júniusában megszületett a fiunk. A kis Jonasnak is a Biermann nevet kellene kapnia, gondoltuk. De mivel Brigitt és én nem akartunk összeházasodni, Robert Havemann-nak volt egy elegáns ötlete:

– Adjátok neki középső névként a Biermannt: Jonas-Biermann Soubeyran.

Nekem kétségeim voltak: – Ezt soha nem fogják elfogadni az anyakönyvi hivatalban, az Alexen.

Robert nevetett: – Ha akadékoskodnak, azt mondod, a Bier-Mann egy régi jiddis utónév! Azok nyilván nem akarnak antiszemiták lenni! A „Bier”-nek semmi köze a sörhöz, hanem a „bören” szóból származik, ami azt jelenti, hogy hordozni, tehát középfelnémet-jiddisül azt jelenti: a zsidó hordár. Vagyis a Biermann egy régi proletár-zsidó név. És ezt az NDK-ban el kell fogadni.

És valóban, működött a dolog, de egészen másképp, mint gondoltuk. Amikor bemondtuk az anyakönyvvezetőnek az első keresztnevünket, a Jonast, meglepődött:

– Jonas? Miféle név ez?

– Nos – mondtam –, Jonas! A bibliai, aki benne volt a bálna gyomrában.

És elmeséltem neki az egész hosszú történetet. Talán egy kicsit túl hosszan, talán egy kicsit túl színesen, mert egy idő után azt mondta:

– Rendben, Jonas. Tovább. Van másik utónév is?

És amikor Brigitt azt válaszolta, hogy „Biermann”, a hivatalnok minden további kommentár nélkül beírta második utónévként.

*

Bennem időközben egyre inkább tudatosult, mennyire gúzsba kötne egy szerződés az Aufbau Kiadóval. Ráadásul a szerződéssel a zsebemben sem reménykedhetnék abban, hogy publikálhatok az NDK-ban, úgyhogy odaadtam a verseimet Klaus Wagenbachnak, egy nyugat-berlini baloldali kiadónak. Ő épp akkor indította be kis kiadóját olyan elismert költőkkel, mint Johannes Bobrowski és Ingeborg Bachmann. Verseim 1965 szeptemberében jelentek meg egy negyedrét füzetben A dróthárfa címmel. Az NDK-ban soha nem fogadtak volna el egy ilyen válogatást, és főleg nem adták volna ki. Könyvem balladákat, verseket és dalokat tartalmazott, a belső címoldallal szemközti lapra Ronald Paris festőművész készített egy merész rajzot. A rajz egy kopasz Villonként megjelenő Biermannt ábrázolt, aki vidáman hárfázik a berlini fal zenélő szögesdrótjain. Ezért az illusztrációért Paris ellen pártfegyelmi eljárás indult, és nem lett a weißensee-i Képzőművészeti Főiskola professzora.

Mind egyértelműbbek lettek a jelek. A Kulturális Minisztérium egyik munkatársa hatalomtól ittasan megüzente, hogy nem akarnék-e néhány évre Nyugat-Németországba emigrálni, az minden érintett számára jobb lenne. Felhívott Josh Sellhorn a Volk und Welt Kiadótól: azt a tervezett hanglemezt, amelyet velem és a Jazz Optimisten együttessel vettek fel az állami hanglemezgyártó, az Eterna stúdiójában, közvetlenül a Reichstag romjai mellett, mégse lehet kiadni. A weimari Nemzetközi Írótalálkozó alkalmából biztosra megbeszélt fellépésemet törölték. Felhívott egy fiatal atomfizikus a Drezda melletti Rossendorfban levő Központi Atomkutató Intézetből. Rossz lelkiismerettel belemorogta a telefonba, hogy az október 29-ére tervezett kulturális rendezvényét Biermann-nal „súlyos harcok után” az intézet vezetése végleg betiltotta. Kérte megértésemet, amiért telefonban erről többet nem mondhat.

Két nappal később eljutott hozzám egy távirat, amelyben lemondták a fellépésemet a weimari FDJ „Kasszatorony” nevű egyetemi klubjában. Ugyancsak lemondták minden indoklás nélkül a koncertemet az Odera menti Frankfurtban. Különösen fenyegető volt a levél végén levő megjegyzés: „A szerződésben megállapított honoráriumot 1500 márka összegben postázni fogjuk.” Hirtelen felindulásomban visszaírtam nekik: „Köszönöm! Nem fogadok el pénzt azért, hogy nem énekelhetek.”

Telefonáltak a Kulturális Minisztériumból. Persze nem a kiadói ügyekért felelős, mindenható miniszterhelyettes, Bruno Haid személyesen, hanem az egyik titkárnője hívott fel, és megkérdezte:

– Biermann úr?

– Igen?

– Itt van a kezemben egy újság Nyugat-Berlinből, az a címe: Neuss Deutschland. Van benne egy vers, Téli mese, 1. fejezet. Ön írta?

– Igen.

– Az ön engedélyével közölték?

És itt hazudtam: – Igen. – Hunyászkodjam meg ez előtt a gépírónő előtt? Húzzam be most még a farkamat is? Nevetséges! Az a rímekkel nyakon öntött szósaláta most már úgyis ott volt ország-világ előtt. Dacos voltam és fatalista egyszerre. Sejtettem, ezért majd megfizetek. Drágábban fizettem meg, mint ahogy féltem tőle. De másképp, mint gondoltam.

Nem sokkal később, október 30-án ismét fellépésem volt a Jazz & Líra című koncerten, amelyet a nyughatatlan Josh Sellhorn szervezett. A műsoron: Manfred Krug énekel, a Jazz Optimisten zenél, Eberhard Esche verset olvas, Wolf Biermann elénekli néhány dalát. Egy évvel azelőtt ugyanott léptünk fel ugyanazzal a címmel. Csakhogy Sellhorn felhívott, és lemondta a szereplésemet. Erre egy „lakossági jelzés” miatt kényszerült, tehát legfelsőbb utasításra, közelebbi indoklás nélkül, de olyan határozottan, hogy Sellhornnak mint impresszáriónak nem maradt más választása.

A rendezvényre az Alexen levő Kongresszusi Csarnokban került sor, a Tanárok Háza mellett, egy kupolás, csupaüveg-homlokzatú épületben, amelyet Hermann Henselmann, a rendszer vezető építésze tervezett. Annak ellenére, hogy két koncertet is meghirdettek egymás után, minden jegy elkelt. Az első koncert délután volt, a másodikat fél kilencre tűzték ki. Én a Volk und Welt Kiadótól minden kommentár nélkül kaptam egy tiszteletjegyet az esti előadásra, felteszem, Josh barátom intézte el vigaszként. Vegyes érzelmekkel mentem oda. A csarnok előtt már gyülekeztek a nézők, és várták, hogy beengedjék őket. A bejáratok még zárva voltak, bőven volt idő a kezdésig. Az jutott eszembe, hogy hátramegyek a művészbejáróhoz. Jelezni akartam a kollégáknak, hogy drukkolok nekik, és miattam ne fájjon a fejük. A portánál azonban megállítottak, és kérték az igazolványomat.

– Egy pillanat – mondta az egyik portás –, lehívom Esche urat, és akkor beszélhet vele.

Vártam. De Esche nem jött, hanem helyette három civil ruhás úriember rontott rám, és próbáltak kilökdösni. Ellenálltam, és követeltem, hogy engedjenek be.

– Maga ki van innen tiltva, Biermann úr, távozzon!

Megkérdeztem: – Maga a ház főnöke?

– Nem.

– Hogy hívják?

– Semmi köze hozzá!

– Akkor nem is tilthat ki engem.

– De igen.

– Akkor hát ki maga?

– A B-től vagyunk.

– Az mi?

– Bűnügyi rendőrség. Ki innen!

És már kint is voltam az utcán.

Megkerültem az épületet, vissza a főbejárathoz, és találkoztam Jurek Becker barátommal. Amikor elmeséltem neki, hogy kidobtak, csak annyit mondott: „Várj”, és a művészbejáróhoz sietett. Néhány perc múlva Manfred Krug és Eberhard Esche kíséretében tért vissza. Krug nyitott gallérú ingben, átizzadva az első előadástól. Krug és Esche megpróbált egy mellékbejáraton át becsempészni engem az épületbe. A bent levő állambiztonságiak nem nyitottak ajtót. Ekkor a barátaim mindenre elszántan közrevettek, belémkaroltak, és egyenesen a főbejárathoz mentünk.

Közben megkezdődött a beengedés, de csak egyetlen ajtót nyitottak ki a sok közül az üveghomlokzaton. A tömeg ezen a Boszporuszon át igyekezett befelé. Krug és Esche előretolakodott velem. De amikor a küszöbhöz értünk, láttam, hogy jobbra és balra markos elvtársak állnak civilben, tiszta, egészséges, fürge és erős fiatalemberek a Stasitól. Mintha begyakorolt jelenet lenne egy filmből, ezek a férfiak a testükkel eltorlaszolták a bejáratot – akár az erős zsilipkapuk. Egy idősebb úr rám kiáltott:

– Biermann úr, maga ki van tiltva!

És már meg is ragadott két erős fickó, hátracsavarták a karomat, és félig vittek, félig vonszoltak kifelé, szemben a bámész tömeggel, ki a térre. Még hallottam Krug sztentori hangját:

– Nem lépünk fel!

Begyömöszöltek egy készenlétben álló EMW-rendőrautóba. Becsapták az ajtót, két rendőr között szorongtam. Az állami taxi elindult, de egy percig se tartott az utazás. Egy kőhajításnyira volt a Keibelstraße, a főkapitányság. Felhúztak egy redőnyös kaput, az udvaron kiszálltunk. A rendőrök bevezettek egy szobába, ahol néhány magasabb rangú tiszt várt rám. A kihallgatás számomra abszurdnak tűnő kérdésekkel kezdődött. „Neve? Születési ideje? Lakhelye? Foglalkozása? Mit akart a Kongresszusi Csarnokban?” Válaszoltam minden kérdésre. Fokozatosan rájöttem, hogy annyira nincsenek is eltévedve. A rendőrök nyilvánvalóan csak kisegítették az állambiztonsági szervet. Semmit nem tudtak rólam és annak a helyzetnek a hátteréről sem, amibe beleavatkoztak.

Amikor a rendőrtiszt megkérdezte: – Maga ott dalokat akart énekelni? –, akkor meséltem neki egyet s mást, és így belevontam egy politikai dalokról szóló beszélgetésbe. És illusztrációképpen el is énekeltem egy-két strófát, persze csak úgy üres kézzel. Kezdett az egész egy szemináriumhoz hasonlítani: „A dalok szerepe a szocializmus építésében”. És amikor már elég messzire távolodtunk a témától, eszembe jutottak Krug utolsó szavai. Azt mondtam:

– Most már értem, miért vagyok itt. Önöknek gondoskodniuk kell arról, hogy ne ugorjak fel a színpadra, tehát zavartalanul megtarthassák a koncertet.

– Igen, erről van szó – mondta ki nyíltan a rendőrtiszt.

Ekkor felvettem az aggódó állampolgár szerepét: – Attól tartok, az ellenkezőjét érték el. Ugyanis amikor őrizetbe vettek, Manfred Krug azt kiáltotta: „Nem lépünk fel!”

A tiszt rám meredt. Felugrott, és kirohant. Kis idő múlva izgatottan visszatért:

– Nem lépnek fel! Biermann úr, most odamegyünk, és maga beszél a művészekkel!

Manfred barátom tehát nem blöffölt.

Akkor most a film visszatekerése: ugyanabban az autóban három sarok, csikorgó fékek a Kongresszusi Csarnok előtt. A rendőrök futólépésben vezettek oda a főbejárathoz, amelynek üvegajtaja mögött, mint egy jól megvilágított akváriumban, ott lebzseltek az állambiztonságiak. A közönség nyilvánvalóan már a nagyteremben ült, zárt ajtók mögött. Amikor beléptem az előcsarnokba, a markos legények megint rámrontottak, valószínűleg ugyanazok, akik korábban lekapcsoltak. A rendőrtiszt dühösen elkergette őket. Egy idős, fáradt ember jött oda gyűrött öltönyben és nyakkendőben, és eldadogta a szövegét:

– Biermann úr, maga nemkívánatos személy a Kongresszusi Csarnokban.

Azt válaszoltam: – Van belépőjegyem. A kiadótól kaptam. Ha korábban mondta volna, megspórolhattuk volna ezt az egész cirkuszt. Ide se jöttem volna…

A gyűrött háziúr panaszos hangon így szólt: – Én is csak ma délután tudtam meg a tanács kulturális osztályától, hogy maga ki van tiltva.

És hirtelen meghallottuk az ajtók mögül a zenét, megkezdődött a koncert. A rendőrtiszt a főkapitányságról, akinek olyan szépen a fülébe énekeltem, megcsóválta a fejét, ironikusan mosolygott, és azt mondta:

– Biermann úr, most már hazamehet.

Ami itt lejátszódott, az lecke volt egy olyan konfliktusról, amely minden diktatúrában előadódik, hol nyíltabban, hogy kevésbé nyíltan. A titkosszolgálat munkatársai megvetik a közönséges rendőröket, mert azok végső soron nem szólhatnak bele semmibe. És a rendőrök is megvetik a titkos biztonsági szervek embereit, mert azok parancsolgatnak nekik és hencegnek a hatalmukkal. Minél inkább megértette a rendőrtiszt, hogy én politikai eset vagyok, akiről a Stasinak kellett volna gondoskodnia, annál mérgesebb lett, amiért rásózták ezt az ügyet.

Így hát fogtam magam, és hazamentem a Chausseestraßéba. Rögtön tájékoztattam Stephan Hermlint, Fritz Cremert, Konrad Wolfot és Robert Havemant. Kíváncsi voltam, mikor fognak felébredni a barátaim, és közösséget vállalni velem, hiszen rá kellett jönniük, hogy nemcsak rólam van szó. Néhány nappal később Krug, Esche és Jurek Becker társaságában voltam. Ez a koncert mindannyiunk számára figyelmeztető jelzés volt. Most megtudtam, mi történt odabent. A művészek megtagadták a fellépést. Josh Sellhorn, a dörzsölt műsorvezető felment a színpadra, és a mennyezet felé emelgetve a szemét közölte a koncert kezdetét váró közönséggel:

– Hölgyeim és uraim, műsorunkat sajnos még nem tudjuk megkezdeni… egy… műszaki… hiba… miatt.

Mivel azonban elég sokan látták, ahogy őrizetbe vesznek, hamar híre ment, mi is a helyzet valójában. Mindenki helyesen értette Josh Sellhorn szavait. Nem támadt nyugtalanság, nem volt tiltakozás. Az egész terem némán és sztoikusan várt a rejtély megoldására – a közönség a színpad előtt, a művészek a színpad mögött, jó fél óra hosszan. Aztán az Állambiztonsági Minisztérium akciócsoportjának parancsnoka berontott a művészek öltözőjébe, és elkiáltotta magát:

– Biermann szabad! Ha nem kezdik meg a koncertet, annak súlyos következményei lesznek.

– Kérdés, kinek – vigyorgott Krug. És szólt, hogy felhúzhatják a függönyt.

***

1965. december 5-én a Neues Deutschlandban Klaus Höpcke, a napilap Kultúra, művészet és irodalom rovatának felelős szerkesztője frontális támadást intézett Wolf Biermann ellen. A cikk címe: „Aki semmitől nem fél annyira, mint a felelősségtől”. Szokatlan volt, hogy a támadás kizárólag személy szerint ellenem irányult. Nem úgy történt, mint általában az ilyen kampányoknál, hogy kap egy oldalvágást a fekete bárány. Az árulót ezúttal néven nevezték, és Höpcke így uszított ellene: „Kíméletlenebbül kell fellépnünk az ideológiai koegzisztencia szálláscsinálói ellen.”

A SED Központi Bizottságának 11. plénuma december 16-a és 18-a között sokkal érdekesebben alakult, mint a többi plénum, amelyet a pártkongresszusok között rendszertelen időközönként tartani szoktak. A kongresszusokon a párt általános irányvonalát vitatták meg és fektették le a következő évekre. A plénumokon a Központi Bizottság tagjai az aktuális kérdéseket tárgyalták meg – például az egészségügy, a külkereskedelem, a nehézipar vagy a mezőgazdaság problémáit –, és meghatározták a követendő irányelveket.

Ahhoz, hogy megértsük, miért rázta meg olyan hisztérikus módon a hírhedt 11. plénum az NDK kultúrpolitikáját, tudnunk kell, hogy a plénumot 1965 decemberében eredetileg gazdasági plénumnak szánták, amelynek fő témája „A tervezés és irányítás új gazdasági rendszere” lett volna, de meg akarták tárgyalni az NDK veszedelmesen romló kereskedelmi kapcsolatait is legfontosabb partnerével, a Szovjetunióval. Az NDK-nak nyersanyagokra volt szüksége, a Szovjetuniónak fejlett ipari termékekre. Csakhogy az árakat a szovjetek diktálták. Egy példa: az NDK fejlett – a pártzsargonban: „világszínvonalú” – kereskedelmi hajókat épített és szállított a Szovjetuniónak. Csakhogy az NDK-nak ebből az üzletből nemhogy haszna nem lett, hanem az árut az előállítási költségnél alacsonyabb áron adta el. Így fizetett Ulbricht és elvtársi köre a kezükbe adott hatalomért, és ezt a nemzetiszocialisták által a Szovjetunió ellen elkövetett bűnök jóvátételének nyilvánították. Günter Mittag és Erich Apel, a pártvezetés gazdasági felelősei nem voltak megbékélve ezzel az állandósított kárpótlással. A két újkommunista intézte az ideológiailag megcsontosodott pártkáderek, Walter Ulbricht, Paul Werner, Erich Mielke és Erich Honecker számára a gazdasági ügyeket. Nem ismerték a Clinton-szlogent az 1992-es választási kampányból, de ugyanazt gondolták: „It’s the economy, stupid!” Elkerülhetetlen volt az ütközés.

Két héttel a kitűzött 11. plénum előtt Erich Apel a szolgálati pisztolyával öngyilkos lett az irodájában, munkaidőben, mégpedig közvetlenül annak az új gazdasági szerződésnek az aláírása előtt, amelyet a Szovjetunióval kötött az NDK. Az okokról és a dolog hátteréről mindenféle híresztelések kaptak szárnyra a hatalmi apparátusban, vidéken is. A barátom, Robert Havemann háza mellett, a Möllensee-nél az öngyilkosnak volt egy dácsája. És azokban az években, amikor Robert Havemann professzor, a természettudós még a nómenklatúrához tartozott, gyakran beszélgetett a szomszédjával a világpolitikáról, a gazdaságról, a tudományról, a nőkről és a borokról.

Miután Robert szakított a párttal, és az állam ellenségének kiáltották ki, ezek a szomszédi látogatások persze elmaradtak. Robert később mesélt nekem egy ivászatról, melynek során Apel egzotikus kilengésre ragadtatta magát. Revolverével vadul lövöldözni kezdett odalent a stégnél, és azt mondta, részegen is színjózanon:

– Robert, ha itt valakinek egyszer ki akarják tekerni a nyakát, akkor az nem én leszek.

És megerősítésül belelőtt a Möllensee felett terpeszkedő teliholdba. Most azonban kiderült, hogy ennek a dörzsölt fickónak mégiscsak volt lelke. Állítólag Hruscsov leváltása után megtagadta, hogy a Politikai Bizottság illetékes tagjaként áldását adja a Szovjetunióval kötendő új, hosszú távú kereskedelmi szerződésre. Hogy miért épp ez a sokat próbált politikus vesztette el az idegeit, azt én nem tudhatom. De azt tudom, mit váltott ki ez az öngyilkosság a pártvezetésben: pánikot.

Dühödt félelmükben a főelvtársak elhatározták, hogy a tervezett gazdasági plénumot nem átszabják vagy elegánsan eltolják, hanem egy az egyben leveszik a napirendről. De ez se volt jó megoldás. Az osztályellenség nem alszik! Ezért úgy döntöttek, hogy a bejelentett plénumot mégis megtartják – de egy kevésbé kényes témát fognak megtárgyalni: a kultúrpolitikát. A szovjet elvtársak haragjától való félelmükben inkább saját művészeiket és íróikat páholták el. A hajtóvadászatot persze rosszul készítették elő. A kampány kapkodó rögtönzés eredménye volt. Csak így történhetett meg, hogy plénumon kukába dobták az egyetlen NDK-s filmgyár, a DEFA egész évi termését. Hisztéria! Azért látszott különösen drámainak ez a tarvágás, mert a legszebb fát egyelőre meghagyták, Frank Beyer A kő nyoma című filmjét egy szocialista óriás-beruházás konfliktusairól.

A filmeseken kívül Robert Havemann, Stefan Heym és Wolf Biermann érdemelt említést Erich Honecker nyilvánosságra hozott beszédében. Nálam, tehát a verseknél és daloknál nemcsak állam- és pártellenes betegségeket diagnosztizált Ulbricht trónörököse, hanem esztétikai szifiliszt is, más néven pornográfiát. Beindult a propagandagépezet. Egész kolumnák a Neues Deutschlandban és minden megyei újságban Schwerintől le egészen Lipcséig és Drezdáig, ugyanazok a gyűlölettirádák. S hozzá köretként, kis, mérgezett falatkák formájában a forrongó néplélek, felháborodott aktivisták olvasói levelei a népi tulajdonú gyárakból és a mezőgazdasági termelőszövetkezetekből. Alázatos nyilatkozatok rendszerhű művészektől és a pártnak elkötelezett írókollégáktól.

Számomra ez a kampány lecke volt annak az új, polemikus fogalomnak a jelentéséről, amely Hannah Arendt révén vált népszerűvé: totalitárius uralom. Ami most történt, teljesen más volt, mint korábban az alkalmi betiltások. A totális elítélésben azonban volt valami felszabadító is, ugyanis egy ilyen egzisztenciális katasztrófában nem maradhat az ember ugyanaz, aki volt: vagy megalkuszik, vagy annyira radikalizálódik, hogy rabiátusabb lesz, mint hajlama szerint lenne. Most ez is szépen beigazolódott.

(Wolf Biermann: Warte nicht auf bessre Zeiten! Die Autobiographie, Propyläen, Berlin, 2016)

Bevezető és fordítás: Szijj Ferenc 

A fordító jegyzetei:

Brigitte Soubeyran (1932–2015): színész, színházi rendező, pantomimes. 1957 és 1965 között Biermann élettársa.

Robert Havemann (1910–1982): német kémikus, a náci időkben kommunista ellenálló, az NDK-ban egyetemi professzor, parlamenti képviselő, majd a kommunista rezsim kritikusa és üldözöttje. 1976-ban tiltakozott Biermann kiutasítása ellen.

Werner „Josh” Sellhorn (1930–2009): lektor és zenetudós. Becenevét az amerikai bluesénekes, Josh White iránti rajongása miatt kapta.

FDJ (Freie Deutsche Jugend): az NDK kommunista ifjúsági szervezete.

Bruno Haid, eredetileg Armin Haid (1912–1993): illegális kommunista, majd az NDK-ban helyettes államügyész, később kulturális miniszterhelyettes.

Neuss Deutschland: szójáték a Neues Deutschlanddal – utóbbi volt az NDK-ban a kommunista párt központi lapja.

Alex: az Alexanderplatz Berlinben.

EMW: Eisenacher Motorenwerk, keletnémet autógyár.

Stephan Hermlin (1915–1997): az egyik legismertebb író az NDK-ban. 1976-ban kezdeményezője volt a Biermann kiutasítása elleni írói tiltakozásnak.

Fritz Cremer (1906–1993): szobrász, grafikus, 1974-től 1983-ig a keletnémet Művészeti Akadémia alelnöke.

Konrad Wolf (1925–1982): az NDK egyik legjelentősebb filmrendezője.

Manfred Krug (1937–2016): színész, énekes és író. Miután 1976-ban aláírta a Biermann kiutasítása ellen tiltakozást, nem kapott munkát az NDK-ban. 1977-ben kivándorolt az NSZK-ba.

Eberhard Esche (1933–2006): színész. Szerepelt többek között Frank Beyer A kő nyoma című filmjében.

Jurek Becker (1937–1997): író, forgatókönyvíró. Ő is azok közé tartozik, akik aláírták a Biermann kiutasítása elleni tiltakozást. 1977-től az NSZK-ban élt. Legismertebb regénye, A hazudós Jakob magyarul is megjelent.

* SED: Sozialistische Einheitspartei Deutschlands (Német Szocialista Egységpárt), az NDK állampártjának hivatalos rövidítése. (A szerk.)