Múltba zárt jelen

Írta: Heller Ágnes - Rovat: Kultúra-Művészetek, Történelem

Gábor György Múltba zárt jelen, avagy a történelem hermeneutikája címmel megjelent új könyvét Heller Ágnes és Spiró György mutatta be 2016. március 31-én 18 órakor a Kossuth Klubban. Heller Ágnes laudációját közöljük az alábbiakban.

HellerAgnes_kemmahu

Heller Ágnes

Ritka egy ilyen tanulmánykötet.

Tanulmánykötetet mondtam, mivel ez a könyv műfaja. Ugyanakkor a benne foglalt írások szervesen összefüggnek egymással. Nem mondom, hogy ugyanazt a kérdést járják körül, inkább azt, hogy a kérdések, melyeket körüljárnak, függenek  össze egymással: Mint a  nyelv, a szöveg, a szövegolvasás, az ábrázolás, az értelmezés, a tanúságtétel kapcsolata a mindenkori történelmi tudattal, pontosabban szólva a különböző korok készen kapott,vagy éppen újító fantáziavilágával.

Az egységes szemlélet teszi ezt a tanulmánykötetet megvilágítóvá, de nem csak ezért ritka, hanem azért is, mert minden tanulmány három különböző irodalmi stílus ötvözete. A tudományos precizitással dokumentált szaktanulmányé. a történészi narratíváé, a filozófiai esszéé. A különböző tanulmányok más-más arányban testesítik meg ezt a hármat,de mindegyik megtestesíti. Így az olvasó elmondhatja, hogy sokat tanult ezekből az írásokból, számos  új ismeretre tett szert, több fontos forrásművet fedezett fel,de azt is elmondhatja,hogy élvezettel olvasta a történeteket, s végül azt is, hogy a tanulmányok számos elméleti kérdésről elgondolkoztatták. Magam részéről, bevallom, ilyen olvasó voltam.

Hadd érintsek néhány engem különösen érdeklő kérdést.

Gábor vitába száll Assmannal, aki egy helyen azt állította, hogy Jahve királysága a földi királyságban válik láthatóvá, s szerintem igen meggyőzően támasztja alá ellenvéleményét. Az égi és földi királyság között, írja Gábor, a zsidó hagyományban áthághatatlan a szakadék, már csak azért is, mert ember és Isten között áthághatatlan a szakadék. Gábor itt hivatkozik a hatalom megosztásának Bibliai hagyományra is: király, papság, próféták, s hogy egyik közülük sem teszi láthatóvá Jahvét.

Az említett tanulmány (mely a hatalom fogalmát elemzi) igen szoros kapcsolatban áll többek között azzal, mely a tanú kérdését, s ezen belül a látás kérdését firtatja. Miért megbízható a szemtanú? Miért hisz a történetíró inkább annak, amit valaki látott, mint, amit valaki hallott? Mit látott Fabrizio del Dongo a csatatéren? És mit látott Pierre Bezuhov?  Gábor joggal beszél arról, hogy egy történelmi eseményt nem lehet látni, mivel az nem egy helyen és egy látószögben „történik”. S  Gábor arra is utal, hogy a látás szelektál, tehát csak értelmezve látunk. Továbbá, hogy a jelen nem elbeszélhető, mivel az elbeszélésben a jelen már a jelen múltjává „mutál”, hogy a régmúltról ne is beszéljünk.

gabor gyorgy borito

De hogy függ ez az elemzés össze a hatalomról szóló tanulmánnyal? Úgy, hogy Izrael Istenének  nincs,ahogy nem is lehet, szemtanúja s így nem is válhat a király személyében láthatóvá. Jahvét senki sem látta (még Mózes is csak átsuhanó köpenyét hátulról. ) Ő a szóban, a hangban nyilvánul meg. A zsidó nép Isten-viszonyában a hang és a történet a „tanú” nem a szem. A „kihoztalak Benneteket Egyiptom országából,a rabszolgaság házából” mondja Jahve. Ez egy történet, egy folyamat, nem látható, csak elmondható, elismételhető. Egyetlen ábrázolás sem teheti a történetet „szemléletessé”, s egyik sem lehet azonos a másikkal,míg a mondat („kihoztalak Egyiptomból”) mindig azonos marad önmagával.

S ez a megközelítés megint csak egy másik tanulmányhoz vezet. Milyen nyelven beszélt Isten Mózeshez? Mondjuk Mózeshez héberül, hiszen ez már jóval Bábel után történt. De milyen nyelven beszélt Ádámhoz? Milyen nyelven nevezte meg Ádám az állatokat? Nem a kérdést, de a kérdés történetét firtatja Gábor. Tudtak-e vagy sem a zsidó Bibliára hivatkozó, azt értelmező és többnyire félreértelmező  papok, szerzetesek, szerzők héberül olvasni? Többnyire nem. Ágoston sem, Tamás sem, hogy csak a legnagyobbakat említsük. (Megjegyezném, hogy Tamásnak erre nem is volt szüksége, mivel ő  Biblia értelmezésében a legmegbízhatóbb forrásra, Maimonidészre támaszkodott, aki a Tévelygők útmutatóját arabul írta, úgyhogy ebből mind a héber mind a latin változat egyaránt fordítás volt.)  Gábor bemutatja azt a fordulatot, mely a XIV században a héber nyelvtanulást előtérbe helyezte, s végül egyetemi tananyaggá is tette, különös tekintettel Lorenzo Vallára és Pico della Mirandolára. (Kérdésem Gyurihoz: milyen szerepe volt ebben a megújuló érdeklődésben  a Kabbalának?)

Az „Üdvtörténetté hazudott gyűlölet” című írás anyaga még ma is borzalommal tud eltölteni. Meddig aljasíthatja el az emberi fantáziát a tudatlanság? Hogyan szolgálja a tudatlanság a hitet? Hogyan használható fel a gyűlölet egy hitben való megerősítésre? Milyen abszurd  formákat ölthet  a démonizálás? A pszichológusoknak is van minderről mondanivalójuk.

Hozzáteszem, hogy az eretnekek sem jártak a zsidóknál jobban, de ők változtak (azaz sikerült az egyik eretnekséget a másik után kiirtani), míg a zsidók pusztultak, de maradtak. Amit Gábor elbeszél, az történelem, de egyben elriasztó példa. Ma sem járunk sokkal jobban, holott mindenki számára rendelkezésre állnak azok a tények, melyeket egy 9. vagy 11. századi keresztény,ha nem nagyon járt utána, nem ismerhetett.

Ezen a ponton azonban elfogott a szakmai büszkeség. Büszke lettem a filozófiára. Mert ha voltak, akik nem álltak  be a gyűlölködők kórusába, akkor azok a középkori skolasztikus filozófusok voltak. Nemcsak arról beszélek, hogy állítólag  Tamás asztalán feküdt  Maimonidész könyve mikor a Summa contra Gentiles szövegén dolgozott. Mindenekelőtt a vallásközi dialógusokra gondolok, Abélard, Lullus, Cusanus dialógusaira. Mind szerepeltetnek vallásközi párbeszédeikben egy zsidót,aki a kereszténnyel,a filozófussal és a muszlimmal szemben a zsidó vallást igazolja, és annak követeli a győzelmi  babért. Persze mindezekben a dialógusokban a keresztény nyeri a pálmát, de ez csak természetes. Ami fontos, hogy az égvilágon semmit nem adnak a zsidó szájába,amit ne  minden zsidó  vallana. Ha tévednek, fordítva tévednek, így például Raimundus Lullusnál a zsidó hisz  a túlvilági életben, az utolsó ítéletben, a pokolban és a mennyországban is.

gaborgyorgy_2

Gábor György

Visszatérve Gábor György könyvére, nem tudom említés nélkül hagynia szikáriusokról és a Maszadáról írt fejezetet. Gábor többek között arról is beszél,ahogy egy embercsoport  magára  vette ellenségeitől rá akasztott gúnynevet ,ami Sartre-ra emlékeztet. Hogyan követhettek el Maszada védői öngyilkosságot, mikor azt a Tóra tiltja? Vajon, elmélkedik Gábor, Jeruzsálem pusztulását úgy értelmezték, hogy Isten halott? S ha Isten halott, akkor nem érvényes többé a Tóra öngyilkosságot tiltó parancsa? Akkor tehetik azt, amit a pogányok, méltóságukat azzal őrizni meg,hogy nem kerülnek az ellenség kezébe? Gábor értelmezésének aktuális vetülete is van. Joggal veti el az „öngyilkos merénylő kifejezést. A merénylők gyilkosok, nem öngyilkosok. Mivel minden tett lényege annak célja,teleológiája. A merénylőknek nem az a céljuk, hogy meghaljanak, hanem, hogy gyilkoljanak.

A „szemtanú”’ kérdése elengedhetetlenül vezet a Soát túlélő tanúk vallomásainak értelmezéséhez. Gábor meggyőzően különbözteti meg a tanúvallomást a tanúbizonyság tételétől. Tanúvallomást olyasvalaki is tehet, akinek személyesen semmi köze nincs ahhoz az esethez, mellyel kapcsolatban tanúvallomást tesz. Például, hogy az ember, akit egy házból kijönni látott, magas volt-e vagy alacsony, s  mi volt annak az autónak a rendszáma,melybe  beszállt. Az, aki tanúbizonyságot tesz, az  személyében érintett, ő nemcsak hozzájárul ahhoz,hogy egy vagy más tényt jobban lássunk,hanem az igazság győzelmét akarja. Gábor ezt a különbséget két latin kifejezéssel: „testis” illetve „superstes” érzékelteti. A Soá túlélői tanúbizonyságot tesznek akkor is, mikor tanúvallomást tesznek (superstes).

Gábor kitér egy olyan kérdésre, melyet sokan vetettek fel a Soá nyomán: létezhet egy Isten, aki ezt megengedte? Nem a manicheusoknak, illetve leszármazottjaiknak van-e igazuk, hogy a világot egy gonosz démon teremtette? Gábor ismerteti Hans Jonas theodiceáját (Isten  mellett mondott védőbeszédét), s annak mindkét érvét. Az egyik érv, mely már Leibniznél jelen volt, arra összpontosít, hogy Isten nem mindenható, mivel az embernek szabad akaratot adott. Mindentudó, igaz, mivel Istenben nincs idő, tehát múlt és jelen egyidejű, ugyanakkor azonban minden tényigazság kontingens. Isten látja, tudja ,de nem tud beleavatkozni. Ugyanerre a véletlenszerűségre utal a luriáni kabbala (melyet Gábor idéz), ugyanis hogy az Úr már a teremtéskor lemondott a mindenhatóságról a világot kontingensnek teremtve. Minderre Levinas haragosan úgy reagált, hogy Isten nem szorul védelemre.

Gábor könyvének utolsó szép mondata így hangzik: „Mert az igazságot csak a feledés homálya képes elbutítani.” De lehet-e az igazságot teljesen feledésbe burkolni? Robert Harris regénye, a Fatherland erre a kérdésre „nemmel” válaszol. Mindig marad egy nyom, melyre támaszkodva kiléphet az a bizonyos igazság a feledés homályából

Hadd mondjak még valami Gábor György könyvéről, illetve e könyv gazdag képanyagáról. Ezek a képek, festmények, rajzok, akár a zsidók középkori démonizálásának eszközei, akár csataképek, akár  a kukucskálót jelenítik meg, nem illusztrációk. Hozzátartoznak a történetekhez, az elbeszélések szerves részei, azaz tanúk.

támogatás

Címkék:Heller Ágnes

[popup][/popup]