Müller Péter Sziámi: Milyennek képzelem a jó antiszemitizmust?
(Vagy a jó filoszemitizmust – ami ugyanaz.)
Müller Péter Sziámi. (fotó: Frank Yvette)
Milyennek képzelem a jó antiszemitizmust?
Minden esetre: értékalapúnak.
A jó, egészséges antiszemitizmus nem lehet fóbia-alapú.
Nem épülhet részleges ismeretekre, félelmekre, előítéletekre.
Semmiféle fajgyűlölet nem lehet értelmes, sem figyelemre méltó, hacsak az általa gyűlölni óhajtott faj minden egyes képviselőjét a fajgyűlölő – esetünkben az antiszemita – alaposan meg nem ismerte, ki nem tanulmányozta, és ezek után is nem képes maradéktalanul gyűlölni az egész fajt együtt és külön-külön.
Ha csak egyet is szeret közülük, már hibás tojás.
Addig az ő gyűlölete bizony csak félelem, előítélet és frusztráció marad.
Mert mi van, ha a teljes feltérképezés, a hiánytalan tanulmányozás során beleütközik egyetlen vagy netán több zsidóba, akit kiválónak, magához méltónak, ne adj Isten: követendőnek talál?
Úgy gyűlölni egy rasszt, hogy részben megvetendőnek, részben viszont irigylésre méltóan nagyszerűnek találjuk, már közel sem olyan kényelmes vagy felemelő érzés, mint en bloc alantasnak, magunknál alább valónak tudni annak valamennyi egyedét!
Ugyanakkor az egészséges filoszemitizmus, igenis, lehet előítéletes, hiszen annyit már mindenki tud, hogy az ellenkezője népirtáshoz vezet, amit az antiszemiták vallási és világi (lásd még: polgári) törvényei is tiltanak…
Nem beszélve az ártatlanság vélelmének szintén jól kipróbált alapelvéről…
A kötet, melyben megjelent az írás.
Akkor már jobban jár, aki eleve filoszemita, és aztán néha érik egyedi, személy szerinti csalódások például egy, a barátság, szerelem, emberség próbáját ki nem álló, alkalmasint zsidó ismerőse részéről, mint az az antiszemita, aki kénytelen-kelletlen beleszorul a közhelyesen bornírt állásfoglalásba, hogy „de azért vannak köztük rendes emberek is”.
Milyen pókfóbia az, amelyikhez hozzá kell tennünk:
„…bár, ismerek egy pókot, amelyik nem csípett meg, gyönyörű a hálója, és fennakadnak benne még azok a ronda, nagy böglyök is, amik szintén a fóbiám tárgyai…”?
És milyen antiszemita az, amelyik azt mondja:
„Irtózom a zsidóktól, dacára annak, hogy minden Nobel-díjasunk zsidó, hogy anyámat egy zsidó orvos mentette meg, hogy az általam rajongva szeretett II. Rákóczi Ferencet, szerény gyászruhájában csalónak vélve őt, felkoncolták volna a parasztok, ha a falu egyetlen zsidaja is fel nem ismeri?”
Milyen gyenge kis antiszemitizmus az, amelyik azt mondja, hogy ki kellene irtani a zsidókat, majd hosszú felsorolás következik azokról, akiket mégse?
A kedvenc tanárunkat.
A leggyönyörűbb lányt az évfolyamon.
A világ legjobb sakkozóit.
Szinte mindenkit, akinek képességei halvány esélyt adnak, hogy sikeresen birkózzon meg a gazdasági válsággal.
Az általunk imádott filmszínészek többségét, beleértve Woody Allen-t is.
Sammy Davisről már nem is beszélve, akinél nehezítésként ott van még ráadásnak az a tény, hogy már meghalt, tehát, mit is keresne ő egy halállistán…?
A színházi- és a popszakma jelentős, ráadásul tehetségesebb részét, színigazgatóstul és színikritikusostul.
A rajongott balett-táncosokat, akiket, hasonló okból, buzizni is csak módjával illik…
A Ferencváros néhány focistáját. (Basszus, ott még a négereket is kímélni kell, ha jó tizenegyeslövők…!)
Az írás a Ki szereti a zsidókat? – A magyar filoszemitizmus című kötetben jelent meg, további részletek a kötetről itt és itt.
