Modiano-metszet

Patrick Modiano francia írónak ítélte oda a 2014. évi irodalmi Nobel-díjat a Svéd Királyi Akadémia. A testület indoklása szerint a 69 éves írót az emlékezés művészetéért tüntették ki, amellyel megidézte a legfelfoghatatlanabb emberi sorsokat, és feltárta a náci megszállás mindennapjait.

Az emlékezés szenvedéllyé váló kényszere hatja át Patrick Modiano műveit. A 23 éves korában megjelent vad, szürreális La Place de l’Étoile-tól (A csillag tere) a magyarul is olvasható Dora Bruderig, és későbbi, magyarul még meg nem jelent műveiig az obszesszív múltidézés mozgatja: a náci megszállás időszakát járja körül. Nem érdekli más, nyilatkozta, csak az, ami a születése előtt történt. Modiano számára a nácizmussal, a vészkorszakkal megszakadt, elhomályosított európai emlékezet ábrázolásának, egyben az emlékezetvesztés áthidalásának eszköze az irodalom. A francia újregény és az egzisztencializmus képviselője. Központi témái az emlékezés mellett a bűn, az önazonosság keresése, és a káoszban való kiigazodás törekvése.

„Elárulom hát nektek: egyetlen identitásom van, az írásbeli identitás” – visszhangozhat bennünk egy másik Nobel-díjas, Kertész Imre egy mondata Valaki más című esszéregényéből, és méltán mondhatjuk el ugyanezt Modiano esetében is.

1945 nyarán született félig belga-flamand, félig magyar származású színésznő anyától és szaloniki szefárd származású, olasz zsidó apától, aki Párizsban a deportálás elől illegalitásba vonulva, majd a megszálló németekkel is feketézve élte túl a háborút.

Hideg családi háttér,

korán elhalt és hosszan gyászolt öcs, kamaszként menekülés a családtól. Modiano Raymond Queneau író, középiskolai geometria tanára hatására döntötte el, hogy irodalmi pályára lép. 17 éves kora után nem tartott kapcsolatot apjával. Amikor első regénye, a zsidóságot, az apát is élesen szatirikusan ábrázoló La Place de l’Étoile 23 éves korában megjelent, apja megpróbálta felvásárolni és megsemmisíteni az összes elérhető példányt, de a regény sikert aratott, díjat nyert, és több mint harminc kötet követte mostanáig.

Négy magyarul is megjelent regénye közül a Dora Bruderben (Vince Kiadó, 2006) egy vele azonos életkorban, 15 évesen családjától megszökő, majd hazatérő, ismét elszökő, végül deportált lány életét próbálja rekonstruálni. Beszélő név a cím, ahogy erre könyveinek magyar fordítója, Rőhrig Eszter is felhívja a figyelmet utószavában. Testvéri érzéseket táplál a címszereplő lánnyal mint áldozattal, mint otthonról elszökött gyerekkel, ahogy más áldozatokkal is. Dora és apja hontalanok voltak, a szerző is így érez. Dora anyjának szintén vannak magyar kötődései, akárcsak Modiano anyjának. Azonos évszakban, télen szöktek meg, hideg szürke napon, amikor, írja, az ember torkát fojtogatja a magány.

Az elbeszélő folyamatosan párhuzamokat lát sorsuk között. Dora helyébe képzeli magát, rekonstruálni próbálja szökése, hazatérése, majd letartóztatása és deportálása részleteit. Az utcanevek, telefonkönyvek, személyi kartotéklapok már a Sötét boltok utcája (Magvető, 1980) című regényében is jelentős szerepet játszottak, ahogy az emlékezetvesztés állapota és a nyomozás mint a valóság birtokbavételének eszköze is. A hiányban a dokumentum az egyetlen kapaszkodó. A szerző egykori üldözöttek életébe fűzi bele a magáét, sorsuk keltette asszociációk által rekonstruálja saját ifjúkorát, amikor kényszerből, lázadásból és talán sorsismétlésből maga is

törvényszegővé vált.

Míg apja és annak társai egykori stiklijei: nácik rovására elkövetett betörések, lopások büszkévé teszik, a maga félrelépéseit inkább tárgyilagos számvetésként teszi közzé. Az üresség, a hiány visszatérő érzése nyomasztja, s a szétfoszló múlt: lebontott házak, eltűnő utcák hűlt helyei, melyek által mintha a történelmi múlt tárgyi bizonyítékait igyekeznének eltüntetni, nem szólva arról, hogy az archívumok kafkai útvesztőjében, a kutatást akadályozó őrök között kellene eligazodnia.

Minden hiány Dorával köti össze és saját elhagyatott sorsával: évfordulók, helyszínek, de legfőképpen az emlékező én, a szenvedés és az emlékezés helye. Életük egy pontján Dora is, az elbeszélő is rabomobilba kerültek. Ez utóbbi fájdalmas emlék: áldozat fia az elbeszélő, de maga is áldozattá válik: apja viteti el egy banális, anyja által provokált, tartásdíjjal kapcsolatos vita nyomán, és a rabomobilban ülve nem meri megkérdezni apját, felidéződik-e benne hajdani, 1942-es letartóztatásának emléke.

Az elbeszélő eszébe jutnak meggyilkolt/meghalt német és francia írók, az utcák, melyeken sétáltak, s melyek az ő ifjúkori sétáinak is színhelyei voltak. Az áradó párizsi utcanevek mind az emlékezés tereivé: tanúkká válnak. Minden városi térhez holtak emléke fűződik. Áldozattá vált írókról, az őket kezelő orvosról is kiderül, hogy sorsuk összekapcsolódik az elbeszélőével: „ismeretlen barátok”. A Szalonikiből származó íróról, akit apjával együtt tartóztattak le, megtudjuk, hogy harminc év különbséggel ugyanakkor jelent meg könyvük, egy másik szerzőről, hogy az elbeszélővel azonos című könyvet adott ki, s egy ószeresről, akinek lopott holmit ad el, hogy ismerhette Dorát, mert azonos környéken laktak. Életeket, sorsokat motívumok által összekötni, ezáltal kötődni, identifikálódni alapvető kihívás Modiano más műveiben, például A kis Bizsuban is (Tarandus, 2014).

A közös élettörténeti motívumok, párhuzamok megszállott keresése nem csupán a másodgenerációs hiányérzetét, azonosságvágyát hivatott jelezni. Azért is keres identifikációs pontokat másokkal, holtakkal és élőkkel, mert a hideg család nem nyújtott természetes kapcsolódási pontokat. Áldozatnak látja magát is, és áldozatok válnak családtagjaivá, miközben büszke, hogy apja feketézve, lopva is ellenállt az üldözőknek.

Könyve végére szinte elnyeli az emlékezés: a listákat böngészve más áldozatok sorsába is beleakad, újabb és újabb élettörténeti töredékeket idéz, újabb és újabb dokumentumokat és személyes kapcsolódási pontokat talál, mert a dokumentumokon és szavakon túl bizonytalanná válik az emlékezet.

Egy áldozat, akiből csak név maradt,

visszanyeri arcát.

És az elbeszélés folyamatában az elbeszélő, egy elhagyatott gyerek és kallódó fiatalember képe szintén feltűnik, elmosódott vonásai karakteresebbé válnak, visszaszerzi énjét, így válik képessé arra, hogy szembenézzen ifjúkori törvényenkívüliségével is.

A rekonstruálás megszállott vágya teszi a Dora Bruder (és más Modiano művek) szerves részévé a nyomozóként összegyűjtött dokumentumokat, az egyetlen bizonyságot a valaha létezett emberi életekre. A dokumentumok közti hiátust legfeljebb a képzelet töltheti ki, másrészt épp a hiány fejezi ki leginkább a reprodukálhatatlan emberi személyiséget, vallja, amit nem zárhat magába, s ki sem fejezhet semmiféle hivatalos okirat.

Modiano a Dora Bruderben az írói feladatot a dokumentatív precizitásban és a látnoki szerepkörben látja. A látszólagos ellentmondás mintha a próféták egykori szerepkörét sugallná, akiknek egyszerre kellett betartaniuk a törvény minden parancsolatát, és egyszerre láttattak megrázó, költői víziót. Modiano szerint az író feladata az volna, hogy titokzatos összefüggések hálóját teremtse meg, s talán összekötve múltat és jövőt, megszüntetve magát az időt, kiszabadítsa a feledésből a halandóságba zárt emberi sorsot.

Kapcsolódó cikkek:

Az emlékek jéghegye – Patrick Modiano Stockholmban

Patrick Modiano: A kis Bizsu – regényrészlet

Patrick Modiano: Dora Bruder – regényrészlet