Modern zsidó költők V.
Perec Markis
Szárad a szélben az ázott deszkapalánk,
a föld feketéllik, puhán besüpped a talpam alatt.
Mit kéne kérnem ma még tőled,
szétázott föld, szétzilált kócos szél?
Mintha ma láttalak volna
e földön először…
És én, egy gyermek,
teljesen csak én birtokollak.
Vörös tehenek dagonyáznak a völgy sarában,
hátsójuk fényesre nyalva, tele a tőgyük.
Szívembe befészkel
meleg és csendes kora reggelek
ifjúi öröme,
száradt tavalyi szénaszag,
zabolátlan lovak tajtékos vágtatása.
Átölelném az összes tehenet,
leheverednék velük a földre,
henteregnék és együtt nyögnék velük.
…
Járkálni céltalan, szűkös számomra a nap
ágyamon forgolódni kevés az éj.
Szemem szomjával szemben mily világfény sugárzik,
égő szívem előtt mily világhegy sötét?
Túl rövid az út, hogy ne tudjam, hová tart,
s hogy bezárkózzam, túl lusták s aluszékonyak a szelek;
mit nekem a világ, ha magamat vezetem áldozati oltárhoz,
s az örökkévalóság, ha itt és mostom halálos beteg?
Hogy ne kelljen nekem semmi – kevés minden, mit láthatok,
szűk és száraz sarok az egész: mit sem ér.
Mit ér az ifjú lány teste, ha szikrát vet vágyam, úgy áthatott;
a céltalansággal szemben, szikrázó vágyam, mondd, mit ér?
…
Üres boltok néma falain,
minek unott ablakai ásítanak piacokra,
függnek szőrös órák, mint borjak fejei,
nyalják az ürességet ide és oda.
Egy pillantás ide – a nyelő oldalra,
oda egy pillantás – és kész, lerendeztetett…
Csendben számláltatik a habzó hab buborékja,
igazítják az időt csendben emelkedő kezek.
Mint pióca cuppan rájuk házuk: ennyi!
Unalom, ne vesd rám tucatnyi szemed,
hogy megrázz, s egész valóm beleremeg.
Nem akarom tudni, időm még mennyi. Gyűlik a múlt.
Nem akarom tudni, hogy még nem történt semmi,
nem akarom tudni, hogy már bealkonyult.
…
Ez jó, ez jó, ha ennyire nem védett,
füst feketéje, szélverte esők szívünk belepik;
anya gyújt gyertyákat, a hétre előre
óvná s áldaná általa gyermekeit.
Mit nekem a szombat nyugalma, kanapéi?
Hogy hörpintsem nyomorult ablakokon át?
Egy apa mond kidust* valahol kint az esőre,
panaszba tört törzs, lehajló görbe ág.
Cséplés jő, a napok mint őszi kalászok lehevernek,
a szél nem halogatja már az időt a fohászra.
Kósza fejem, nem hagylak cserben, mint a kalászt,
nincs panaszom rád, szél, semmi, akár egy anyára.
Mit nekem a szombat, díszes edények, gyertyák?
Az éj magának gyújt fejénél fényeket.
Fekete ingemet gyászlovak stoppolják,
tengercseppek, bújjatok össze: még egy csepp érkezett.
1922
…
Alszik a piac, bodegái mint koponyák.
Akár galambok, lámpák suhannak át álmaikon
– miért nem távozik már a szombat
poros lábaimon?
Szeretett szelek jönnek, hogy itt éjszakázzanak,
szárnyuk áldásra tárva
– miért nem gyulladnak meg a gyertyák
köznapi kezemre várva?
Senki sem jelenik meg immár álomban?
Senki senki elé immár nem megy ki?
Kóborlásai közben nem találkozott
fénylő szombatommal közületek senki?
1922
Szántó T. Gábor fordításai
Perec Markis 1895-ben született az ukrajnai Polonnojéban. Távoli ősei Spanyolországból származtak. Héderbe járt, az I. világháborúban behívták a cári hadseregbe. Üdvözölte az orosz forradalmat, melytől esztétikai fordulatot is remélt. A ’20-as években a kijevi jiddis írók csoportjához tartozott, színdarabokat és regényeket is írt, közben Varsóban az expresszionista Kaliasztre jiddis magazin szerkesztőjeként tevékenykedett, majd számos nyugat-európai városban élt. Lázas képzelet, expresszív stílus, az „én” korlátlan kifejezésének szabadsága jellemzi. Palesztinai látogatása után, 1926-ban tért vissza a Szovjetunióba. Ünnepelt szovjet zsidó íróként írt a zsidó nemzeti hanyatlásról és újjászületésről. 1939-ben Lenin díjat kapott és a II. világháború idején aktív szerepet játszott a Zsidó Antifasiszta Bizottságban. 1948-ban letartóztatták és más jiddis írókkal együtt 1952. augusztus 12-én éjszaka kivégezték. Fenti versciklusának darabjai, melyek közül jelen közléshez válogattam, cím nélkül jelentek meg.
* szombati áldás
