Miska bácsi

“Az utolsó zsidó Mezőtúron”

Nagyapámat nem sokan urazták. Volt ő Jánoska, Jancsi, Molnár elvtárs, Mónár tizedes, inas korában még hé is. De úrnak, tudtommal először Silberer Miska bácsi szólította. Az öreg furcsa szerzeménye volt a mezőtúri téglagyárnak, hivatalosan az Alföldi Cserép- és Téglaipari Vállalat Mezőtúri Üzemegységének. Még a legöregebb kovácsok és kőművesek sem tudták, mikor és hogyan, ki által került oda Miska, de éppen úgy hozzátartozott a gyár agyagsárga udvarához, mint a legutolsó kopott kokilla.

Miska bácsi könyvelőként nevetségesen akkurátus pontossággal járt el, a fáradt melósokat éppen olyan ügyesen kezelte, mint a rábízott tervszámokat, pénztári bizonylatokat és bevételeket. Molnár urat, nagyapámat, aki hegesztett és kovácsolt a lomha gyárépületben, valamiért kiszúrta magának. Mindketten megjárták a háború országútjait, nagyapám fiatal leventeként bolyongott Graztól Debrecenig, Miska bácsi pedig… Hogy mi is történt pontosan, egészen pontosan sosem tudtam meg. Sem gyerekként, sem kamaszként. Miska bácsiról sok mindent sejtettek, pletykáltak, számon tartottak Mezőtúr lakói, legfőképpen azt, hogy ő az utolsó zsidó. Hogy ez az ismeret mire alapozódott és kitől származott, azt nem tudom, de gyerekkoromtól fogva megkérdőjelezhetetlen faktum volt ez mindenkinek. A biciklinket foltozó sánta műszerész Matyi bácsi, a könyvtár helytörténeti körét vezető Pannika néni, vagy a VB-titkárból lett botcsinálta polgármester asszony is mindig azzal kezdte, ha Miska bácsira terelődött a szó, bizony Pistikém, ő nálunk az utolsó zsidó.

Ezt sokáig nem tudtam megfejteni. Miért utolsó és mitől zsidó?, gondoltam süldő gyerekként. Ha láttam az utcán, ugyanolyan kehes, csoszogó öregembernek tűnt, mint bármelyik öreg paraszt rokonom. A zsidóságból szinte semmi sem maradt nálunk. A zsinagógát sokáig raktárnak használták, a fazekas múzeum kevésbé sikerült emléktárgyai árválkodtak benne. A zsinagóga mellett árválkodott az egykori izraelita hitközségi iskola, valahol ott dolgozott a közelben egy sakter is. Legalábbis nagymamám mindig így mondta. Piacra menet néha láttuk, ahogy nyüzsögtek ott az emberek, de másra nem emlékezett, hibába faggattam emlékeit. Nem nagyon törődtünk mi ezzel, hárította el a kérdést. Vagyis egy szemernyit sem jutottam közelebb Miska bácsi alakjának megfejtéséhez, s mivel nagyapám, Molnár úr, már régen meghalt, ez az út is járhatatlannak bizonyult.

Így aztán maradtak a kedves kis történetek arról, hogy Miska bácsi miért nem nősült meg soha, pedig vadásztak rá az asszonyok, vagy hogyan tudott egy hétig megélni némi csirkeszárnyon és karalábén, hogy készített levest, rántott és sült húst is belőlük. A jól értesültek azt is tudni vélték, hogy két testvére élt Pesten – az utóbbi szót nem egyszer megvetően megnyomva –, de azok persze nem törődnek vele, csak a pénzére lesnek. Ami persze sok van, ő csak rongyosnak álcázza magát, bizonygatta nekem Czövek Bözsi néni, nagymamám gyerekkori barátnője.

Egyszer azonban eljött a jó alkalom is. Ehhez az kellett, hogy Anyu a bankba kerüljön, s ott pénztáros lehessen. Így aztán összeismerkedhetett Miska bácsival, aki Molnár úr lányát kitüntette figyelmével és bőkezűségével. Mármint az emlékeit illetően. Nem is kellett sokat noszogatni az öreget, aki mindig megpihent, miután pénzügyeit elintézte. Leült és mesélt. ’908-ban születettem, Kispestről jöttünk ide, én még felső kereskedelmi iskolát végeztem. Nagyon szép életem volt, a szüleim vaskereskedést nyitottak az Erdődy utcában, vettek is fel hitelt tíz percent kamatra. Aztán én is beálltam a pult mögé és szépen ment az üzlet. Miska bácsi egész jól belelendült, felvonult a háború előtti Túr egész tablója. Majd elvágta a beszéd fonalát. Tudja kedves, elmentünk a Máhrer Téglagyárba, de én aztán Ausztriába kerültem és végig állatokat őriztem. És véget ért a háború. Ennél a két mondatnál sohasem mondott többet. Pedig Anyu százszor és százszor győzködte. De Miska bácsi annyit mondott: nagyon szép életem volt, s már nem emlékszem a régi időkre, csak arra, hogy a szüleim mennyi kölcsönt vettek fel és hány percent kamatra.

Aztán megkérte a biztonsági őrt, vagyis a felügyelő urat, hogy segítse fel a szakadt hátizsákját, hogy elindulhasson Kozák óráshoz, ahol lejelentkezik. Tudniillik az volt a szabály, ha nem jelentkezik Kozák órásnál, akkor törjék rá az ajtót, mert akkor meghalt. De azért Kozák órás előtt még becsoszogott Silberer bácsi a könyvtárba, megnézte a tőzsdei árfolyamokat. Ahogy olvasgattam, mindig azt figyeltem, hogy tud egy ember annyira meggörbülni, hogy a háta és a padló csaknem párhuzamosan fusson.

Igen, Kedves Olvasó, valóban eljött az a nap, amikor Kozák órás, miután Miska nem jelentkezett le nála, kihívta a rendőrséget és feltörték a Rákóczi úti ház ajtaját. Mindezt a könyvtárosok mesélték és kíváncsian kérdezték: Pista, nem volt az öreg temetésén. Nem mindennapi látvány volt. Leginkább a kis Szőke Ferkó örült, mivel némi pénzkeresethez jutott a zsidó temető csőszétől. Mivel a csontkemény februári földet vele ásatta fel. Meg aztán jött egy rabbi is, állítólag Szolnokról. Szénfekete ruhában énekelt, és Miska bácsit deszkakoporsóban engedték le. Biztos azért nem tudott róla, mert olyan gyorsan lezavarták az egészet. Ahogy az öreg meghalt, rá két napra el is temették. Nem, nem tudtam róla. Harmadikos gimnazistaként valami versenyre készültem. De egyszer nyáron a temető fele barangoltam. Még kisdobosként célállomás volt a temető, ide kellett elvezetni az őrsöt a magyar néphadsereg napján. Az éhes kis lurkók vidáman ugrálhattak a bozóttal befutott sírokon. Szerencsére Miska bácsi sírja szép, gondozott. Rajta felirat: Mihálykánk, igaz ember voltál.