Mintha ez a fiú más lenne, mint a többi – Markó Iván halálára

Rendszeres szerzőnk, Schüttler Tamás a múlt héten elhunyt, e héten eltemetett legendás balett táncos, Markó Iván osztálytársa volt. Facebook posztban megosztott emlékezése a táncos pályakezdésének idejét idézi.

1953 szeptemberében lettem iskolás. Szódásüveg vastagságú szemüvegem, meg viszonylag kis növésem miatt Mária néni, a tanítónőm a középső padsor első padjának bal oldalára ültetett. A mellettem levő jobboldali hely üresen maradt. A tanítónő, ki tudja milyen logika mentén lassan mindenkinek helyet talált a három padsorban. Nekem azonban nem jutott pár. Elkezdődött az évnyitó utáni első nap az iskolában. Magatartási szabályok, füzetek használata, ilyen és ehhez hasonló szigorú mondatok röpködtek a levegőben. Éreztem, hogy ez valami zord világ. Türelmetlenül vártam az első óra végét.

Egyszer csak nyílt az osztályterem ajtaja, s egy kissé telt, fekete hajú mama kézen fogva húzott egy göndör, feketehajú csokoládébarnára sült bőrű fiút. A gyerek furcsa látványt keltett, mindenben nagyon elütött a fehéringes, sötétkék nadrágot viselő többiektől. Rajta egy kissé buggyos nadrágú, mellét alig takaró, nyakban megkötött napozó volt. Három-négyéves korig hordtunk ilyen ruhadarabot, már aki, fiú létére egyáltalán magára engedett ilyesmit. A napozós, barna bőrű, fekete hajú fiú szemei különlegesek voltak, némi túlzással, égtek, beszéltek. Állt anyja mellett, mintha nem akarna elválni tőle, mintha sohasem próbálta volna az elválás kínját.

A fekete kontyos asszony kissé hangosan előadta, hogy Római-fürdőröl jöttek be a városba, ahol a nyarat töltötték, ezért a késés. Ezt háromszor is elismételte, érezve, hogy milyen komoly vétség háromnegyed nyolc helyett fél kilenc után beérkezni az iskolába az első tanítási napon. Nyomatékos magyarázó hangnemét minden bizonnyal a tanítónő szigorú, már-már megrovó tekintete is előhívhatta. Az égő szemű fiú állt, majd mintha néhány apró tánclépést is tett volna, sőt a diskurzus vége felé spiccelni is próbált.

Ahogy néztem, éreztem, hogy a fiú mintha más lenne, mint a padokban ülő többi. Az anya egy mondata még inkább éreztette, hogy nem átlagos gyerek a késő. A tanítónő ugyanis megkérdezte az anyát, hogy a beíratásnál kértek-e napközit. „Jaj nem, dehogy”- mondta nagy levegővel a nő. „Balettet tanulunk…délután kettőtől ötig foglaltak vagyunk!” A többesszám sokatmondó volt, szinte mindent elárult az égőszemű fiú és anyja viszonyáról. A tanítónő némi fintorral az arcán vette tudomásul az anya közlését. Végigmérte a fiú némileg lányos, vékony testét, amit a napozó nadrág a kelleténél jobban megmutatott. „Holnap ingbe és nadrágba kell öltözni…vége a nyárnak, holnaptól komoly munka kezdődik nálunk!” A tanítónő hangsúlya, artikulációjának keménysége mindent elárult a szabálytalansághoz, a túlmozgásossághoz, az egyediséghez való viszonyáról. Éreztem, hogy nagy göndör haja, barna délies bőre miatt ez a fiú soha nem lesz Mária néni kedvence. Az égőszeműt mindez láthatóan nem zavarta, mert már ezekben a percekben is elnézett a padokban ülő gyerekek feje felett, s az ablakon besütő reggeli fény pászmáin időzött tekintete, közben folytatta apró tánclépéseit.

„Ülj ide a középső padsorba az első padba, a mellé a szemüveges mellé!” – mondta szigorú hangon a tanítónő. A fiú elbúcsúzott anyjától, puhán megsimította derekát, mentében integetett az őt aggodalommal szemlélő fekete, szintén déliesnek ható asszonynak, majd leült mellém. Az asszony még pár pillanatig nézte a fiút, majd kiosont a félig nyitva maradt osztályajtón.

„Az új fiú mutatkozzon be! Reggel, aki pontosan érkezett, az már megmondta a nevét.”
„Markó Iván vagyok” -mondta csengő hangon, ülve, majdnem mosolyogva. Közben széttárta karjait. Mintha valamit még mondani szeretett volna, de Mária néni rádörgött :”Ha megszólalunk, mindig felállunk, a két combunkra helyezzük a tenyerünket, úgy mintha vigyázzba állnánk.”

Mária néni nem ismerte fel, hogy az új fiú, a későn érkező, más, mint a legtöbbünk. Örültem, hogy mellém ült, tetszett, hogy öltözéke, hatalmas göndör hajkoronája más, mint a többieké. Kicsit olyan, amilyen én nem lehetek, mert az addigi életem tapasztalása, a szüleim intelmei megértették velem, hogy el kell fogadni a szabályokat, a bennünk lévő másságot, ha csak lehet, el kell fedni.
Nem tudtam akkor még, hogy a világ egyik legnagyobb táncosa lesz az égő szemű, kezeit kitáró Markó Ivánból.

Az első szünet végén, mikor párban bevonultunk a folyosóról, a fiú megfogta a padja szélét, jobb lábát erősen megvetette az olajos fapadlón és bal lábát felemelve majdnem a vállához emelte.
Megdöbbenve néztem. Talán ugyanazzal a döbbenettel, ahogy majd huszonöt évvel később az Operaházban a Tűzmadár előadásán.

A világ ugyanúgy agyonszabályozott volt, de Markó felülemelkedett a szabályokon, sőt néha képes volt legyőzni a gravitációt.