„Mintha élnél”

Minden normális ember legalább egyszer volt már öngyilkos (vagy megpróbálta). Jó, ha adunk magunkra (illik).

A Gólem Színházban az izraeli Etgar Keret kisregénye alapján Vinnai András átiratában, Borgula András rendezésében láthatja a közönség a Pizza Kamikazét. Nem vérszegény darab, de Vinnai Andrást már ismerjük, és ez a műve sem fitymálható le, ahogy Keret is irodalmi szintre gyúrta a héber szlenget.

Nirvána zenéje hangolja rá a nézőt a felejthetetlenül szórakoztató előadásra. Életszerű színmű, pont amilyenek az életben vagyunk. A narratíva nem mindennapi: az öngyilkosok szemszögéből láttatja a (túl)világot. A szakadék szélére sodort élet a halálon túl is folytatódik. Na, de milyen is odaát? Hiszen létállapotokon ível át a történet, és „mintha élnénk”. Fantasztikusan ábrázolja a túlvilágot: folyik a vér és a paradicsom. A legtragikusabb, hogy az égbolton nincsenek csillagok. Érzékenység és trágárság kecses bája húzódik nyelvezetben és mozdulatban, a földöntúlian groteszk humorban. Minden öngyilkos – mint a középkori szentek – attribútumként viseli magán öngyilkosságának módját: vérző csuklóval, fején lyukkal, vagy elkékülve és hínárba tekeredve vegetál. Praktikus tudnivalókkal leszünk gazdagabbak: megtudjuk, hogy miért nem jó vízi hullával szexelni. Kapunk egy csipetnyit az arab-zsidó konfliktusból. Öngyilkos merénylők pizzát sütnek. Festői a környezet. 200 éves véres ingű katona hadonászik a kardjával, cizelláltan káromolja a holtakat. De ez mind semmi: „Van egy csóka, állatbőrökben jár, és egy bunkót szorongat a kezében. Állítólag ő volt az első, aki megtette. Fogalmam sincs, hogyan csinálhatta. Talán a bunkójával…vagy az is lehet, hogy mammut elé vetette magát.” Mindenki itt bolyong, aki valaha kinyírta magát. Van népsűrűség.

De félre a tréfát: ez egy dráma, érzékeny témaválasztása hordoz némi (magyar) aktualitást. Az öngyilkosok másvilága a mai valóságunkra, kísértetlétünkre hasonlít. Háim – a főszereplő – akinek a neve életet jelent, küzd a dilemmával, hogy hogyan lehet boldogulni a halálban. Lehet-e jól halottat játszani? Úgy tűnik, hogy lehet. A karaktereket csak el kell látni motivációval, mintha élnének, hiszen az öngyilkosok a korábbi életüket folytatják csak más környezetben.

Főhősünk, Háim (Bánki Gergely) szerelmi bánatában öngyilkos lett, albérleti szobáját telespriccelte vérrel. Ám: „Két nappal azután, hogy végeztem magammal, munkát találtam egy pizzériában. Nem túl nagy szám, de átmenetileg jó lesz.” Két napja dolgozik csak a pizzériában, amikor halált rengető hírt kap: barátnője öngyilkos lett. Ezután az előadás keresés-történetté transzformálódik, utazunk nappal és a csillag nélküli éjben.

A dinamika és jellemkomikum elsőrangú. A karakterfigurák vázlatosak, mégis markánsak, talán egy-egy embertípust ábrázolnak. A szexorientált újdonsült barát (Schmied Zoltán) a másvilágon is piknikusan éli az életét, és naponta felhívja az anyukáját. A pizzasütő rendületlenül süti egyre gyanúsabbá váló pizzáit. Háim sorsa finomabban árnyalt és követhető: labilis pasi, akin szerelme uralkodik, kapcsolatukban felcserélődtek a szerepek. Háim kedvese (Hay Anna) határozott, domináns nő, életében jól kereső modell. A magányosan, élet-halál átmenetében vergődő magányos „utazó” (Huzella Juli) sokkal szimpatikusabb, kedvesebb, empatikusabb figura. A keresés a megváltó jelenetébe torkollik (rossz vicc: de ő a barátnő új szerelme), amely látványos ugyan, de szétzilálja a szálakat imádóinak tömegjelenetével. Kedvenc mellékszereplőm az identitászavaros kutya, aki öngyilkos lett, de a másvilágon is nehezen kezelhető. A színpad üres, egyetlen többfunkciós tárgy és egy lengőajtó a díszlet, a helyszínek festőien váltakozó vetített hátterek.

Érdemes megnézni, ha épp öngyilkosok akarnánk lenni, mert garantáltan visszatér az életkedvünk. Bár tegyük hozzá, hogy egy szuicid kísérlet és a vele járó kórházi gyógykezelés kicsit komolyabb.

 

Szerző: Vinnai András, rendező és díszlet: Borgula András, dramaturg: Németh Virág

helyszín: Jurányi Inkubátorház