Minden összeért – Stockholm, Párizs, Tokaj, a kabbala és a művészettörténet

A gyakorló jogászból lett művészettörténész, a Ben-Gurion Egyetemen doktori fokozatot szerző, és nemrég hazatérő Lánchidi Péter kabbaláról és szabadkőművességről szóló ismeretterjesztő előadásain megtelt a Magvető Kávézó a Dohány utcai zsinagóga mellett, háromszor is egymás után. Megkérdeztük, ki ő, honnan jött, és látja-e a saját, illetve a kabbala helyét a magyar zsidó közösségi életben. És szó esik egy magyar rabbi-forradalmár-képzőművészről is, akinek kabbalisztikus-szabadkőműves munkája kétszáz év alatt bejárt négy kontinenst, amíg a mai Izraelbe ért.

 

Ritkán töltenek meg ezoterikus történelmi, művészettörténeti témák népszerű kávézókat a város közepén. Mi a siker titka szerinted, egyáltalán hogyan kezdtél el Te magad a kabbala és a szabadkőművesség képzőművészeti reprezentációja iránt érdeklődni?

Az érettségim után, családtörténeti okokból, jogot végeztem, illetve először a Zeneakadémia hangszerkészítő szakára kezdtem járni, vagyis a művészeti vonzalmaimat próbáltam tétován követni eleinte. A gimnázium mellett ugyanis két évig, 1992 és 1994 között, a Zenetörténeti Múzeum hangszer-restaurátor műhelyében dolgoztam a Várban. A zeneakadémiai oktatást ugyanakkor túl mechanikusnak találtam, szakmunkás-képzés jellegűnek. Úgy éreztem, én inkább elméleti ember vagyok, így aztán egy hirtelen váltással átmentem a jogra, mert azzal – hangzott a szülői szentencia – úgymond bármit lehet csinálni. Persze azóta is sajnálom, hogy nem fejeztem be a hangszerkészítést.

A jogon a szabadidőmet, amennyit az egyetem hagyott, olvasással töltöttem – különösen a művészettörténet érdekelt, amelynek szeretetét egy gimnázium alatti firenzei utazás oltotta belém, s vált dédelgetett titkos álmommá, hogy egyszer művészettörténész legyek. De ebből sokáig nem lett semmi: egyetem után dolgozni kellett. Külföldön is nagyon szerettem volna tanulni, és akkor 2004-ben felvettek a Stockholmi Egyetem egyéves posztgraduális képzésére, jog és információs technológia szakirányra.

Ez a stockholmi év sokszoros sorsforduló volt az életemben: mind a művészettörténetet, mind pedig a zsidóságot illetően. Egyrészt itt született meg bennem az elhatározás, hogy el fogom végezni a művészettörténet szakot az ELTE-n. Másrészt pedig innen datálható a zsidóság mint hagyomány iránti érdeklődésem. Harmadik generációs holokauszttúlélő vagyok, bár nem szeretem ezt a kifejezést, mert ez a megfogalmazás azt sugallja, mintha én is túlélő lennék. A háború után nálunk is tabutémává vált a zsidóság, az én zsidó nevelődésem kizárólag negatív önmeghatározásként merült fel: az üldöztetés emlékezete és a család egy részének viszontagságos túléléséről szóló történetek. Fiatal felnőttként aztán fokozatosan elkezdett érdekelni a zsidóság maga is, a veszteség mellett annak a kérdése, hogy mi is veszett el.

A nagymamámat Raoul Wallenberg mentette meg, és én Wallenberg mentőakciójának hatvanadik évfordulóján éppen Stockholmban voltam, és nagyon jelentőségteljesnek találtam ezt az egybeesést, hogy hála Wallenbergnek, megszülethettem, és 2004-ben Stockholmban tanulhatok svéd állami ösztöndíjjal. Ezért is volt fontos számomra, hogy egyfajta tiszteletadásként vagy köszönet gyanánt megtanuljak svédül. A hatvanadik évforduló alkalmából Wallenberg-kiállítást rendeztek. A sötét kiállítótérben a háttérben vijjogott Szálasi hangja végtelenítve, hangfelvételről, és a kiállítási tárgyak között, az egyik tárlóban szerepelt kifüggesztve egy géppel írt lista nevekkel. Ezt böngészve megakadt a szemem nagymamám és dédanyám nevén. A stockholmi évem részben ennek a megrendítő élménynek a jegyében telt.

Egy másik, zsidósághoz kapcsolódó és meghatározó találkozás is itt történt, ami a véletlennek köszönhető. Stockholm városa bőkezűen meghívta az ott tanuló külföldi diákokat a városházára fogadásra, és én véletlenül rossz napon mentem, de szerencsémre a bejáratnál a névlistát ellenőrző nő, akinél épp aznap intéztem valami adminisztratív ügyet az egyetemen, megismert, úgyhogy beengedett annak ellenére, hogy a nevem nem szerepelt a meghívottak listáján. Ennek köszönhetően találkoztam a pár évvel azelőtt indult Paideia Intézet egyik magyar diákjával. Barátok lettünk és vagyunk azóta is, az ő révén jutottam el az iskolába, elkezdtem járni a nyilvános előadásaikra. A zsidó civilizációt a legkülönbözőbb diszciplínák felől megközelítő és áttekintő egyéves képzés felkeltette az érdeklődésemet, így hát ez is felkerült a „wish list”-emre.

Bár 2004 fordulópont volt az életemben, a tényleges váltás még váratott magára: további jogi tanulmányok (még egy LLM európai szellemi alkotások jogából és egy doktori), szakvizsga, valamit két év munka az OECD-nél Párizsban. Így csak 2010-ben kezdtem el a művészettörténetet esztétika minor-szakkal kiegészítve. Diplomázás után, 2013-ban lezártam a jogi karrieremet, és visszamentem Stockholmba a Paideiára, majdnem egy évtizeddel azután, hogy először jártam ott. Itt kezdtem a judaisztika mesterszakot, amit aztán Heidelbergben fejeztem be 2015-ben. Ezután mentem doktori hallgatónak, negyven évesen, Izraelbe. Így kezdődött.

Nem voltál magányos a huszonévesek között?

Izraelben a legtöbben eleve később mennek egyetemre a hadsereg miatt, ráadásul a katonai szolgálat után utazgatnak akár egy évig is, az első egyetemi diploma elvégzését követően pedig, mielőtt belekezdenének a doktori tanulmányaikba, sokan dolgoznak is pár évet. Így aztán nem nagyon lógtam ki a sorból, sőt, voltak nálam idősebbek is, például egy nyugdíjas doktorandusz, aki a Chábád-hászidizmusról írt disszertációt.

Értjük a zsidóságot és a művészettörténetet, de közelebbről a kabbalát még mindig nem értjük.

A művészettörténet iránti vonzalmam alapvetően az itáliai reneszánszból táplálkozott, a festészet, a szimbólumok, az ikonográfiai elemzés érdekelt. A szakdolgozatomat egy olyan kora 17. századi alkímiai traktátus illusztrációiról írtam, amelyben igen hangsúlyosan szerepelt a kabbala – ez keltette fel az érdeklődésemet a kabbala iránt.

Így hát amikor a Paideiára mentem, addigra már kezdett kirajzolódni bennem egy kutatási irány: a művészettörténetet és a kabbalát, illetve a zsidóságot szeretném valahogy ötvözni. A Paideián a kabbala-kurzust tartó izraeli professzorral konzultáltam ezekről az elképzeléseimről, mire felvetette, hogy a stockholmi zsidó múzeumban van egy nagyon érdekes kétnyelvű litográfia, egyszerre kabbalisztikus és szabadkőműves motívumokkal, ami engem művészettörténészként érdekelhet. Bár a múzeumban semmi közelebbit nem tudtak erről a héber és francia szövegekkel és szimbólumokkal zsúfolt műtárgyról mondani, engem lenyűgözött a kép. A címe alapján egyetlen tanulmányt dobott ki a google, két tekintélyes francia történész publikációját. Ebből tudtam meg, hogy a litográfia alkotója, egy szabadkőműves rabbi, akit David Rosenbergnek hívtak, bár ezt a munkáját Párizsban készítette, nem francia, hanem magyar: Tokajban született a 18. század végén. Minden összeért, Stockholm, Párizs, Magyarország, a judaisztika, azon belül a kabbala szimbolikája és persze a művészettörténet – világos volt, hogy megérkeztem a következő éveim feladatához. Tulajdonképpen akkor és ott el is dőlt, hogy David Rosenbergről és műveiről fogom írni a doktorimat. Így találtam meg a saját kérdéseimet őáltala, máig hatóan. A kabbala-kurzust tartó izraeli professzor, Boaz Huss lett a témavezetőm a Ben-Gurion Egyetemen, a francia szerzőpárosból Jean-Pierre Brach, az École Pratique des Hautes Études professzora lett a külső konzulensem, a másik szerzővel, Pierre Mollier-val pedig mindvégig szoros kapcsolatban voltam a kutatásaim alatt, ugyanis ő a francia Nagyoriens (a legfontosabb francai szabadkőműves nagypáholy) levéltárának és múzeumának igazgatója, szabadkőműves történész.

Tehát így jött a kabbala, ami a 19. századi szabadkőműves kontextusban már a szélesebb értelemben vett nyugati ezotéria tárgykörébe tartozik. A nyugati ezotéria tudományos kutatása, bizonyos fontos előfutárok munkásságának is köszönhetően, igazából csak az 1990-es években indult be, amikor is „intézményesült” az ez irányú kutatás: a Hollandiai Egyetemen, ami mind a mai napig ennek a rendkívül szerteágazó kutatási területnek a fellegvára, a BA-tól egészen a PhD-ig lehet tanulni, tanulmányozni az e körbe tartozó történeti jelenségeket, eszméket. Ez a fordulat abból a fontos felismerésből született, hogy azok az eszmék, tanok, világnézetek, illetve az adott korszakban még tudományosnak számító elméletek, amiket a felvilágosodás racionális történelemszemlélete száműzött a tudomány templomából, mint afféle szélhámos sarlatánságot, tulajdonképpen éppen annyira fontos és integráns részét képezik az európai kultúrtörténetnek, mint minden más. Tehát ezek nélkül a szemétkosárba dobott eszmék és figurák nélkül, mint amilyen Rosenberg is, az egész modernitás, beleértve természetesen a jelenünket is, nem, vagy csak nagyon hiányosan és szegényesen érthető meg.

A nyugati ezotériának az ókortól a napjainkig terjedő különféle megnyilvánulásainak tudományos tanulmányozásával foglalkozó legfontosabb társaságtól, az ESSWE-től (European Society for the Study of Western Esotericism) kaptál is egy fontos díjat, ha jól tudom.

Valóban, az a megtiszteltetés ért, hogy idén az ESSWE nekem ítélte a legjobb doktori disszertáció díját. A nagy szakmai elismerésen túl ez fontos könyvpublikálási lehetőséggel is jár.

Ki volt ez a szokatlan, titokzatos ember, aki egyszerre volt kabbalista rabbi, képzőművész és szabadkőműves világjáró, Tokajból von Haus aus, ki volt a hősöd?

Annyi tudható, hogy 1793-ban született és 1812-ben hagyta el Magyarországot, majd német földön, kisebb közösségekben dolgozott mindenes rabbiként, 1827-ben távozott Hollandiába, Groeningenben, Amszterdamban és Brüsszelben él, és 1830-ban, a júliusi forradalom előtti napokban érkezett Párizsba, ahol a „haladó” erők oldalán részt is vett a forradalomban és még meg is sebesült, továbbá belépett a Nemzeti Gárdába. Képzőművészeti pályájának ez a párizsi időszak a zenitje, a júliusi monarchia (1830–1848), Lajos Fülöp országlásának ideje. 1844-ben átköltözött Londonba, de 1845-ben nyoma veszett, ebből az évből származik az utolsó említés, amelyet találtam róla.

Némely művének pedig legalább olyan kalandos világ körüli utakon járó utóélete van, amilyen fordulatos élete neki magának volt. Kontinenseken és korszakokon átívelően válhattak jelentésessé művei új és új kontextusokban. Kiaknázatlan kincsesbányára leltem, amikor végigkövettem a doktori kutatások évei során a hol kabbalisztikus, hol szabadkőműves, hol pedig kabbalisztikus-szabadkőműves szimbolikájú litográfiái útját. Az egyik párizsi főműve Anglián keresztül eljutott Amerikába, majd Jamaica érintésével megérkezett Ausztráliába, s végül Jeruzsálemben is ráakadtam a művére – gyalogtávolságra a lakásomtól.

Mesélj!

A litográfia a 19. század legfontosabb nyomdatechnikai újítása. Szemben a nagy technikai felkészültséget igénylő fa- és rézmetszéssel – ahol a nyomó és nemnyomó részeket faragással, illetve véséssel kell eltávolítani, kialakítani – a litográfia, azaz kőnyomtatás síknyomtatás, így akár minimális technikai tudás birtokában is bármilyen művész szabadkézzel tud rajzolni a kőre, amiről a nyomtatandó rajz, illetve kép készül. A technológia ráadásul sokkal gyorsabb és jóval költséghatékonyabb az elődeinél.

A kőnyomtatás sok tekintetben a képzőművészet demokratizálódását hozta el – az alsóbb néprétegeknek is mind nagyobb hozzáférést engedett a képzőművészeti alkotásokhoz: egyrészt műalkotások kerülhetnek az átlagemberek otthonába, másrészt pedig ez a nagyüzemi reprodukciós technika lehetővé tette a műalkotások sajtóban való megjelenítését. Ezt a technikát tanulja meg viszonylag korán Rosenberg német földön, és megy vele tovább Németalföldre, majd Párizsba, ahol a Királyi Könyvtárban helyezkedik el mint térképmásoló, és mindenféle kalligráfiai munkákat végző művész. Hosszú éveken át akart saját litográfiai műhelyt nyitni, de a jogszabályi környezet ezt nem tette lehetővé, így ez irányú kérelmeit rendre elutasították. Ebből kifolyólag a saját munkáit kénytelen volt mások műhelyeiben elkészíteni, akik között a korszak legkiválóbb litográfusait is megtaláljuk, többek között egy, a fénykorában 30 főt foglalkoztató műhelyt vezető női litográfust is.

A litográfiatörténeten túl számomra, persze, a kabbalisztikus és a szabadkőműves szimbolikát innovatívan ötvöző művei a legérdekesebbek. A szabadkőművesség hagyományában rendkívül fontos szerepet kap a vizualitás – nemcsak a rituálék során, de a szabadkőművesség egész anyagi kultúrájában. Rosenberg erre a vizuális nyelvre épít, s házasítja össze zsidó népművészeti hagyományokkal, tárgyi kultúrával, és persze a kabbala vizuális reprezentációival. Az 1841-es, sok szempontból főművének tekinthető litográfiája és recepciótörténete  értelemszerűen a disszertációmban is nagy hangsúlyt kapott. Ez, első látásra, egy tisztán zsidó, kabbalisztikus témájú, hatalmas litográfia, amely tele van szövegekkel, szimbólumokkal, narratív jelenetekkel, a zsidó vallási hagyomány egyfajta képi-narratív bemutatása, „katalógusa”. Rosenberg írt hozzá egy 70 oldalas magyarázó jellegű könyvet franciául, a korabeli zsidó vallási reformtörekvésekkel vitatkozik benne, ezek ellenében érti és érteti meg saját műve szimbolikáját. Azt állítja, hogy a zsidó rítusokban a teremtés rendjének működése képeződik le, ahogy a kabbala belátásai megmutatják, a makrokozmoszt a mikrokozmoszban. Ezért a teremtés rendjének változatlanságát követő liturgiának és vallásgyakorlatnak is változatlannak kell lennie.

Vagyis egyszerre volt társadalmi forradalmár és vallási konzervatív. Ez mennyire bevett kombináció?

Jellemzőnek nem mondható, de ez az attitűd azért jól kitapinthatóan jelen van a korabeli zsidóság bizonyos szegmenseiben: a vallásban mindent megtartani, az a mi zsidóságunk, de egyebekben pont olyan franciák vagyunk, mint a nem zsidó szomszéd. Annak egyébként nem maradt nyoma, hogy Párizsban rabbiként dolgozott volna. A tokaji gyermekkorból ugyan nem maradt ránk semmi azon a puszta adaton kívül, hogy onnan való, de bizonyára megérintette már ott a hászidizmus légköre, ez is lehet a kabbala iránti fogékonyságának egyik forrása. Tokaj-Hegyalja a magyar hászidizmus bölcsője. Járhatott Sátoraljaújhelyre jesivába, az a hászid befolyást erősítené, vagy Pozsonyba, a modern ultraortodoxia fellegvárába, a vallási konzervativizmust bárhonnan hozhatta. Németföldön már vannak nyomai ténykedésének, az Oldenburgi Nagyhercegségben írt kérelmeiből egy kifejezetten felvilágosodott egyén kontúrjai rajzolódnak ki: iskolareformot sürget, keresztény iskolákban és magánházaknál is tanít gyerekeket rajzolni, fontosnak tartja, hogy a zsidó gyerekek részesüljenek világi oktatásban, tanulják meg a környezetük anyanyelvét és tanuljanak szakmát. Ő maga Párizsban matematikát és földrajzot tanult. Egy felvilágosult hászid volt. Hasonló szellemi vonzalmaik másoknak is voltak a korban, a vallási ortodoxiát a világi modernitással mások is összeegyeztethetőnek tartották. A kortárs Franciaországot, a felvilágosodott uralkodót az egekig magasztalja szabadkőműves írásaiban, amelyeket a litográfiáihoz készített – ott a zsidók is, mint mindenki, szabadon gyakorolhatták vallásukat, és mindenkinek módjában állt tehetsége révén érvényesülni. A gondolkodása egyik kulcsfogalma a tolerancia, ez szintetizálja vallási jámborságát és „haladáspárti” társadalmi nézeteit. Azt, hogy a világi hatalomnak nincs joga belebeszélni egyéni lelkiismereti ügyekbe.

Térjünk vissza a litográfiára, amelyet ő a vallási reformmal vitatkozó műnek szánt eredetileg. Mi történt vele aztán, Angliában, Amerikában, Jamaicában és Ausztráliában, majd Izraelben?

Amerikában a mű úgy terjed el, hogy újralitografálják, melynek során átesik egy metamorfózison. Ugyanaz a kép marad, azonban kiegészül két további jelenettel és minden részeltében „újrafésülik” a polgárháború előtti évek Amerikájának neogótikus-viktoriánus stílusában. Ezt a „remake”-et Julius Bien, a 19. század második felének egyik legfontosabb amerikai litográfusa és kartográfusa készítette. A temérdek térkép mellett, a nagyközönség leginkább az ornitológusok körében jól ismert Audubon Birds of America kromolitográfiai, azaz színeslitográfiai kiadása okán ismeri. Bien németországi zsidó család sarja, egy kézinyomdával kezdte bő fél évszázadon átívelő karrierjét, amelynek a végére egy 200 főt foglalkoztató nyomdává fejlesztett. Tehát az ő kezén születik újjá a Rosenberg-litográfia, amely Amerikába már mint szabadkőműves mű érkezik. Rosenberg ugyanis a litográfiát az elkészülte utáni évben, 1842-ben, elkezdi londoni szabadkőműves lapokban úgy hirdetni mint szabadkőműves munkát, és közöl róla egy négyoldalas szabadkőműves értelmezést. Még ebben az évben ezt a szöveget lehozza egy bostoni szabadkőműves lap, és egy helyi prominens szabadkőműves gyűjteményében meg is tekinthető a műalkotás. Tehát így, szabadkőművesek révén jut el a mű Amerikába, ezt követően alkotja újra Julius Bien 1859-ben, New Yorkban. Meglehetősen gyorsan népszerűvé válik, ugyanis előadásokat tartanak róla, kiállítják a New York-i Nagypáholyban, zsidó és szabadkőműves lapokban hirdették, és a mű amerikai kiadója, Max Wolff, „promóciós körút”-ra indult a litográfiával és az általa angolra lefordított magyarázatokkal.

Levéltári kutatásaim fényt derítettek egy eleddig ismeretlen, zsidó és keresztény szabadkőművesek közötti szektariánius vitára, amely a szabadkőműves orgánumokból gyorsan átkerült a zsidó sajtóba, s vált így a szélesebb nyilvánosság számára is ismertté, relevánssá. A vita lényege az volt, hogy zsidó szabadkőművesek sérelmezték a keresztény vallási elem jelenlétét a rituálékban, ugyanis ez nem fért össze a vallási lelkiismeretükkel. Ebben a vitában Rosenberg munkája úgy jött kapóra, hogy értelmezői szemében a zsidó vallást és szertartásokat összekapcsolta a szabadkőművességgel, és „bizonyította” a szabadkőművesség „zsidó eredetét”, azaz fontos érveket lehetett meríteni belőle a kozmopolita szabadkőművesség univerzalitásától idegennek és újításnak tételezett keresztény elemek kiiktatását célzó erőfeszítések támogatására. Wolf az amerikai körútja során, 1861-ben, útban San Franciscóba, öt hónapot töltött Jamaicán. Innen is maradt híradás arról, hogy szabadkőműves rabbik nagy közönség előtt tartottak előadásokat a litográfiáról. A következő évben az egyikük, aki vásárolt Wolfftól egy példányt a litográfiából és magyarázataiból, Sydneyben kapott állást s vitte magával a művet. A korabeli ausztrál lapok hét előadásról számolnak be, amelyeket Sydneyben és Melbourne-ben tartott zsidó és nem zsidó közönség számára (például lutheránus templomban is) – a legutolsót 1894-ben, azaz mintegy harminc éven keresztül foglalkozott a művel.

A közelmúltban egy jeruzsálemi művészeti galériában bukkant fel Rosenberg litográfiája, ahol kabbalisztikus, ezoterikus műalkotásokat árulnak, amelyek közül nem egy átvesz bizonyos motívumokat Rosenberg művéből. A galéria egy házaspáré, a feleség képzőművész, a férj az amerikai eredetű New Age kabbala, populáris kortárs kabbala egy jól ismert izraeli képviselője – ehhez az irányzathoz kapcsolódik a popipar és Hollywood számos figurája, Madonna a legismertebb módon. Ők árulnak egy stósznyi reprodukciót a litográfiáról, a Bien-féle amerikai változatról, amelyhez népszerű kabbalista értelmezést mellékelnek CD-n héberül és angolul. Tehát a 21. századi népszerű kabbala is felfedezte a kalandos életű, tokaji származású rabbi szintén fordulatos történetű művét.

Az előadásaidon megjelent emberek jelentős része valószínűleg nem tudományos érdeklődéstől vezetve hallgatott Téged, spirituális útkeresők is bőven lehettek köztük. Szerinted van esély népszerű kabbalista reneszánszra a mai Magyarországon?

Tulajdonképpen van is már, hiszen itthon is működik a Kabbala Központ, ha minden igaz, és elég sok könyv jelenik meg a témában, illetve a neten is bőségesen találhatunk a New Age kabbalához kapcsolódó tartalmakat – bizonyos szempontból még azt is lehet mondani, hogy divatba jött, lásd például a vörös fonalat. De robbanást nem várok a közeljövőben épp Budapesten. A szabadkőművesség iránti érdeklődés legalább ennyi embert vonzott az előadásokra. Tartottam egy félévet az ELTE-n a kabbaláról és a szabadkőművességről, oda is jártak szabadkőművesek, és többen is megkerestek, hogy tartsak előadást a kutatásaimról. Emiatt az eleven érdeklődés miatt találtam ki ezt az előadás-sorozatot. A kabbala és a szabadkőművesség egyaránt olyan témák, amelyekről szinte semmit nem tudnak az emberek, és ez még a jobbik eset. A rosszabbik az, amikor „tudják”: a szabadkőművesség összeesküvés, nemzetrontó erők manipulációja, a kabbala pedig kulcstartó, valami zsidó hókuszpókusz.

Lesz, tartasz majd ismeretterjesztő előadásokat a kabbaláról és a szabadkőművességről?

Igen, sokan kérdezik, lesz-e ismétlés. Ha időm engedi, lesz. Most könyvön és egyéb publikációkon dolgozom, továbbá szeretnék kiállítást rendezni Rosenbergről, lehetőleg minél tágabban, különböző kontextusokban bemutatva az életművét. Ez nem egyszerű feladat, mert nagyon sok országból és gyűjteményből kell összeszedni a műtárgyakat, és nem egyet restaurálni is kellene. Mindenesetre a szándék és a fogadókészség már megvan hozzá.