„Milyen zsidó az, akiben nincs nemzeti büszkeség?”

200 éve ezen a napon született George Eliot, a Daniel Deronda című keresztény cionista fejlődésregény szerzője. 

Az angol „zsidókérdés,” ha egyáltalán helyes ezt a kifejezést használni, nagyon különbözött a német vagy a francia, mondhatni a kontinentális megközelítéstől, sokkal kevésbé volt filozofikus és teológikus, a politikánál prózaibb okok alakították, és ami a lényeg, vehemenciáját illetően jelentősen mérsékeltebb volt azoknál. Az angol ú.n. zsidótörvények a zsidóság érdekében, befogadásukért hozott törvények voltak, ellentétben a későbbi kontinentális zsidó-törvényekkel.

Az alapkérdés az volt, hogy a zsidók és (tegyük hozzá abban az időben a katolikusok és egyéb máshitűek) hogyan lehetnek teljes jogú állampolgárok, egy saját egyházzal rendelkező államban?

Ezen vitatkoztak száz éven keresztül 1753-tól kezdődően, mikor is az úgynevezett Jew Bill, vagyis a zsidó-törvény, teljes nevén a zsidók naturalizációjának (befogadhatóságának) törvénye napirendre került.

A törvény rendezni akarta a már három vagy több éve ott tartózkodó zsidók állampolgárságát, hogy az ott született gyermekeikhez hasonlóan, a szülők is brit alattvalók legyenek. A Lordok Házán ellenszavazat nélkül átmenő törvénytervezet jellegzetessége az Anglikán Egyház által megkövetelt szentségre tett eskü alóli felmentés volt. Az Alsóházban már nem volt egyértelmű a zsidók egyházi eskü nélkül való befogadása, de itt is átment 96:55 arányban. A tervezettből a királyi pecsét rákerülésével törvény lett.

A nép már nem volt ilyen megértő, utcai zavargások, középkori zsidóellenes vádak, mint rituális gyilkosság, összeesküvés stb., kerültek ismét felszínre.

A parlament 5 hónap múltán visszavonta a törvényt, mire a „népi harag” azonnal alábbhagyott. (Nem minden megmozdulás volt spontán; választásokra készültek és a Toryk mindent felhasználtak a kormányzó oldal ellen.)

Tehát az utca népe döntött úgy, hogy még korai a zsidók emancipációja. Az angol felvilágosodás főbb alakjai, ellentétben a franciával, a zsidók mellé álltak, vagy semlegesek voltak a kérdésben.

Edmund Burke tisztelte a judaizmust, mint zsidó hitet, de nem tartotta sokra a zsidót, mint embert. Barátja, David Hume nem sokra tartotta a vallást, de szimpatizált zsidó személyekkel.

Adam Smith összefüggést látott az angolok kereskedelemmel szembeni averziója és a zsidókkal szembeni „undok és alávaló” magatartása között. Azzal magyarázta a zsidók kereskedési hajlamát, hogy az idők során nem engedték őket fölhöz jutni vagy más foglalkozást űzni. Burke, Hume és Smith egyetértettek abban, hogy a kereskedelemnek társadalomfejlesztő hatása is van és a zsidók tevékenysége igen is, respektálható.

Természetesen voltak hangok az ellen oldalról is. William Cobbett népszerű újságíró üdvözölte az orosz cár zsidókat kitiltó törvényét és ugyan ezt javasolta Angliának is. Thomas Carlyle a Hyde Park sarkán arról beszélt, hogy János király 1210-ben bebörtönözte az összes gazdag zsidót és óriási váltságdíjat követelt a családjuktól. Egyikük nem akart fizetni, ezért János naponta kihúzatott egy fogát, mire a hetedik is sorra került megjött a váltságdíj. Carlyle szerint a szemben lévő palota lakójával (Rothschild) is ezt kéne csinálni. Egy életrajzírója Carlyle-t úgy jellemezte, hogy „igazi teuton ellenszenvvel viseltetett ezzel a szerencsétlen fajjal szemben.”

Amikor az állampolgárság kérdése ismét napirendre került az 1830-as években, már egy megváltozott társadalmi háttérről beszélhetünk és a zsidók megítélése minőségi változáson ment át. A stabil létszámú közösség (20-30000), gazdaságilag megerősödött, kétharmaduk a fővárosban élt, kevés volt közöttük a szegény, többségük üzletember, író, tudós, és más szakemberek voltak. Nem kevesen kimagasló tagjai lettek a társadalomnak.

Rothschildok, Goldsmidek, és a Montefiorék, sőt a híres kitértek sem tagadták meg zsidó gyökereiket, mint a közgazdász David Ricardo és természetesen a birodalomépítő miniszterelnök, Benjamin Disraeli.

Ami respektálandó az akceptálható jellemezhetném az akkori angol gondolkodást; a Birodalom jól felfogott érdekében feloldották a megkülönböztető intézkedések jó részét, eltörölve a kötelező egyházi esküt. 1826-ban már csak a köztisztviselői, egyetemi és a parlamenti képviselőség volt elérhetetlen a bennszülött mások számára. 1828-ban feloldották még ezt is, azzal, hogy a „keresztény hitre esküszöm” kitételt beillesztették, ami a katolikusok és a más vallásúak számára megoldás volt, de a zsidókéra nem.

A racionalitás, a gazdasági szükségszerűség mondatta egy parlamenti képviselővel, 1833-ban, a következőket: „Fel nem fogható, hogy miért lenne kevésbé alkalmas a közösség hasznára, nemzetünk gazdasági erejének növelésére az az ember, aki szakállt visel vagy, aki nem eszik szalonnát és szombatonként elmegy a zsinagógába.”

• 1837-ben ortodox zsidót választott London város sheriffjének, Montefiore személyében.
• 1841-ben Isaac Goldsmid báróságot kapott a királynőtől. Montefiore 1846-ban.
• 1845 ben a városi tisztségek megnyíltak a zsidók előtt.

A nagy kihívás 1847-ben következett, amikor London City parlamenti képviselővé választotta Lionel Rothschildot, de ő nem foglalhatta el a székét, mert nem volt hajlandó esküt tenni igaz keresztény hitére. Három évre rá megismétlődött ugyan ez a helyzet. Ezután, parlamenti és társadalmi vita alakult ki arról, hogy zsidók befogadása a Parlamentbe elfogadható-e egy keresztény alkotmánnyal rendelkező, keresztény államban.

Gladstone erős keresztény teológiai elkötelezettsége ellenére is a beengedés mellett érvelt, mondván az a kevés zsidó képviselő nem fogja megváltoztatni az alsóház keresztény jellegét.

Disraeli pedig azzal érvelt a képviselők felé, hogy „végül is ők az önök vallásának megírói. Ha a vallás az igaz és erkölcsös döntések záloga, Önök nyugodtak lehetnek a zsidók jelenléte miatt, ők az igaz hitet gyakorolják”

A vita a következő évtizedben a Parlamentben folyt tovább, (elenyésző utcai antiszemita felhang kíséretében), több mint 15 törvénytervezetet és módosítást eredményezve, amiket az alsóház elfogadott, de a felsőház, melynek püspökök is a tagjai voltak, nem.

London 1855-ben zsidó Lordmajort, Főpolgármestert választott David Solomons személyében, akit addigra már két esetben is megválasztottak képviselőnek (Greenwich), de aki elutasította a „keresztény esküt”ezért nem foglalhatta el székét az Alsóházban.

Az első zsidó parlamenti képviselőnek, Lionel Rothschildnak, külön törvényt alkottak, 1858-ban. Ő azt mondhatta az esküjében: „Jehova engem úgy segéljen” Egy évvel később bátyja Mayer Rothschild is hasonló eskü után foglalhatta el képviselői székét.

Végül 1866-ban az Angol Parlament elfogadta az eskü végleges formáját, miszerint: „Isten engem úgy segéljen.”

S hogy fő témánkhoz közelebb kerüljünk, nézzünk röviden egy érdekes esetet.

Anthony Ashley Cooper, Lord Ashley, Shaftsbury 7. grófja a viktoriánus kor egyik legismertebb politikusa és társadalom-jobbítója volt, egyben a keresztény cionizmus egyik vezéralakja. A kor és az adott helyzet összetettségét leginkább az ő nézetei mutatják: ellenezte a zsidók emancipációját, ellene szavazott a zsidóknak politikai jogot adó törvénynek, s tíz évvel később „csak az erőnek engedek, s nem az ész érveknek.” felkiáltással szavazott igennel. Ugyanakkor, komoly erőfeszítéseket tett az angliai és az európai zsidóság humanitárius megsegítése érdekében, sőt alapítója és vezetője volt a „Zsidók restaurációja” nevű mozgalomnak, amelynek célja a palesztinai visszatérés volt. Nem amiatt, ahogy jó néhány kortárs és mai cinikus gondolja, hogy eltávolítsa őket Angliából, hanem mert meggyőződéssel hitt Krisztus második eljövetelében, amihez nélkülözhetetlen volt a zsidók visszatérése a Szentföldre. Ennek a gondolatnak szentelte egész életét és kihasznált minden közel-keleti politikai konfliktust, hogy elősegítse a zsidók palesztinai letelepedését. 1853-ban, a Krimi Háború előestéjén felszólította Lord Palmerstont, az akkori külügyminisztert, hogy beszélje rá a Portát, hogy az adjon területet a zsidóknak Palesztinában s ezt a felszólítást a következő évben megismételte, most már Lord Clarendonnak a következő külügyérnek. Úgy gondolta (a naplója szerint), hogy a Török Birodalom a végét járja és a Birodalom az általa uralt Szíriának nevezett területet, ami Palesztinát is magában foglalta, előbb vagy utóbb valakinek át kell adnia. Lord Shaftesbury szerint senkinek sincs jogosabb követelése a területre, mint a zsidóknak.

„Ott van egy föld nemzet nélkül, s Isten megvilágít bennünket az Ő bölcsességében és könyörületességében, hogy ezt észrevegyük; itt pedig egy nép föld nélkül, az Ő egykoron, sőt még mindig, szeretett népe: Ábrahám, Izsák és Jákob fiai.”

Innen ered a politikai cionisták későbbi kedvenc jelmondata: „Földnélküli nemzetnek nemzet nélküli földet.”

Nos, az angol „zsidókérdés” történeti hátterének felvázolása után, George Eliot, azaz Mary Ann Evans élete, életrajza következzen, de a részletes ismertető helyett most elégedjünk meg egy távirati stílusban vázolt életúttal.

George Eliot: Daniel Deronda, regény

A regény az 1860-as évek végén kezdődik, ezért a cselekményen kívül a kortárs viktoriánus társadalom megfelelő helyeken kritikus képét kapjuk a történet háttereként.

A Daniel Deronda egyszerre szerelmi történet és eszmeregény két, néha egymást keresztező cselekmény folyammal. Egyik ága az önző, de csillogó szépségű főhősnő, Gwendolen Harleth élete és fejlődéstörténete a viktoriánus Anglia felső osztályának divatnak élő társadalmában, a másik egy nagy empátiával kezelt és az angol társadalomnál szélesebb kontextusba helyezett zsidó fejlődéstörténet. A két világot egy jóként, bölcsként és együtt érzőként ábrázolt, angol gentlemanként felnevelt zsidó fiatalember köti össze, aki a regény végén zsidóságát felfedezve elindul, hogy népének ügyét, a palesztinai új haza létrehozását elősegítse.

Az írónő naplója szerint, a számára legkedvesebb és legértékesebb reflexió regényére Kaufmann Dávid tollából született. Kaufmann, a Budapesti Rabbi Szeminárium könyvtárának megalapítója és rabbi tanára, tanulmányában így ír a regény cselekményéről:

“Mindkét szálnak Daniel Deronda a központja, mivel Gwendolen megmagyarázhatatlan vonzalommal, szinte mágneses vonzódással fordul az erkölcsileg nálánál magasabb szinten ábrázolt angol fiatalemberhez, de ez még önmagában nem volna kielégítő ok és indok a két cselekmény-szál erős összekapcsolódására. Két egyenes mely egy bizonyos ponton metszi egymást, matematikai képletet alkot, ez igaz, de még semmiképpen sem az egybefonódás, az egymásnak rendelés művészi megfogalmazása, mert ha egy regényíró, két olyan narratívát fon össze, melyeknek semmi közük sincs egymáshoz, művét halálra ítéli. A Daniel Derondában azonban nem ez a helyzet, annak ellenére, hogy a kortárs kritika bekötött szemmel áll a regény cselekményeinek művészi szintű összefonása, összetartozásának megmutatása előtt és nem fogja föl a könyv, mint egy összetartozó szerves egész fontosságát és művészi értékét.”      

A regénybeli zsidó elem, vagy a zsidó szál kezdettől fogva problémát jelentett. John Blackwoodnak, a kiadójának irt levelében Eliot hangot is ad félelmének, miszerint olvasói össze fogják hasonlítani Disraeli Sidoniáját, az ő Mordechájával, aki szándéka szerint, mint írja „sokkal összetettebb karakter” Disraeli főhősénél. A második rész megjelenése után (nyolc havi részként jelent meg a könyv először), talán az írónőt megnyugtatandó, Blackwood levelében felsőfokban beszél a regénybeli csodálatos Mordechájról és a szeretetreméltó Cohen családról. A következő rész után, dacára, hogy az értékesítés jól megy, Eliot az általa szerkesztett újságban az írja, hogy „A zsidó elem valószínűleg senkinek sem lesz ínyére.”

Blackwood, a kiadó, a nyolcadik rész leközlése után megvallotta Eliotnak, hogy ő mindig is sejtette, hogy az „erős zsidó elem” nem lesz nagyon népszerű, de örült, hogy segíthetett a zsidókkal kapcsolatos téveszméket és előítéleteket megváltoztatni, de legalább is vitát provokálni a kérdésről, ami be is következett.

Amikor Eliot amerikai hódolóinak vezéralakja Harriet Beecher Stowe gratuláló levelében megírta, hogy nagyon tetszik neki a regény, noha a zsidó szál kevésbé, mint az angol, George Eliot egy hosszú és kimerítő levélben válaszolt:

„Ami a zsidó elemet illeti a Derondában, végig miközben írtam, sokkal nagyobb ellenérzésre, sőt visszautasításra számítottam, mint amit valójában okozott. De pont azért, mert úgy éreztem, hogy a zsidók irányába mutatott szokásos keresztény attitűd miatt, amit megjegyzem, nem tudok eléggé primitívnek és butaságnak titulálni figyelembe véve alapvető tanításaikat, úgy éreztem, hogy a tőlem telhető legteljesebb módon a zsidókat szimpatikusnak és érthetőnek kell, hogy ábrázoljam. Lehet-e bármi annál visszataszítóbb, mint amikor egy magát tanultnak gondoló ember viccet csinál abból, hogy egy másik eszik-e sonkát vagy sem, s mindeközben az ismeret halvány szikrája sincs meg benne sem a saját társadalmi és vallásos múltját illetően, sem mások kultúrája iránt, amit oly előszeretettel gúnyol és kikacag. Még azt sem igen tudják, hogy Jézus zsidó volt… A legenyhébb, amit erről mondani lehet, hogy ez egyfajta intellektuális beszűkültség, vagy egyszerűen mondva butaság, ami manapság sajnos átlag kultúránkra oly jellemző.”

Henry Lewes, aki nem csak élettársa, de mentora és menedzsere is volt Eliotnak, próbálta megszűrni az írónőhöz eljutó kritikákat. Eliot azonban teljes mértékben tudatában volt annak, hogy a zsidó részt milyen ellenszenvvel, de legjobb esetben is, közönnyel fogadják majd az olvasói.

A zsidók közül természetesen igen erős pozitív visszajelzés érkezett a regény őket érintő cselekményével kapcsolatban, s ami Eliot számára nagyon fontos volt, a zsidóság autentikus ábrázolásával kapcsolatban.

A későbbi brit főrabbi, Herman Nathan Adler, „a regény zsidó vonulatában szereplők legfőbb és legszimpatikusabb jellegzetességeinek nagyon érzékeny ábrázolását” emelte ki a regénnyel kapcsolatban. Freud nem biztos, hogy ugyan ezt gondolta a „legszimpatikusabb zsidó jellegzetességekről,” amikor feleségének azt írta a regényről, hogy „meglepő milyen jól tájékozott az írónő, arról, ahogyan mi zsidók egymás között beszélünk önmagunkról.”

Több levél érkezett „tanult zsidóktól és meghatott zsidó hölgyektől” Németországból, Lengyelországból, Franciaországból és persze Amerikából és Angliából, melyek írói, arról írtak, hogy „milyen mélyen megérintette őket a regény.”

„A jövőben mindig is nyilvánvaló lesz, hogy George Eliot nagyon is megérdemli, hogy a zsidóság és a judaizmus egyaránt magukénak vallják őt” – írta egy 25 éves európai tudós hónapokkal azelőtt, hogy elfoglalta tanári és könyvtárosi állását a budapesti Rabbi Szemináriumban. Kaufmann Dávid a már fentebb idézett kisebb könyvnyi tanulmányában foglalkozott Eliot regényével, mely tanulmányt német nyelven megküldött nagyrabecsülése jeléül az írónőnek, George Eliot és Judaizmusa. Kísérlet „Daniel Deronda” méltánylására címen. Eliot ragaszkodott hozzá, hogy a Kaufmann tanulmányt lefordítsák angolra és, hogy könyvének kiadója adja ki. Néhány sort idéznék Eliot Kaufmannhoz irt leveleiből, amiből kitűnik, hogy Eliot milyen nagyra tartotta Kaufmann kritikáját.

“Egész írói pályafutásom alatt ahhoz tartottam magam, hogy ne foglalkozzam az írásaimat érintő kritikákkal, mindezt azért, hogy a félresikerült dicsőítés, vagy a szintúgy félresikeredett ledorongolás ne munkáljon bennem. Bizonyos vagyok azonban abban, hogy ha nekem kéne írnom saját könyvemről, hozzáértő és művészi lelkületű zsidóként, biztos, hogy az ön írását választanám, noha az is biztos, hogy nem sikerülne úgy, mint az ön szívből jövő sorai.

Nézze el nekem azt a tökéletlenséget, amivel most önnek arról írok, hogy milyen örömet érzek írásának olvasása közben. Nagyon mélyen érintenek szavai. És noha szembe kell néznem negatív előítélettel, főleg amikor a Judaizmus ősiségéről és nemességéről beszélek, pont ezek a gonosz gondolatok igazolják írásom szükségességét.

Az ön helyes észrevételeire példaként had említsem, azt az érzékeny meglátást, amivel a zsidó vonal cselekményeit párhuzamba állítja az Angol társadalmi élettel.

Leírhatatlan hálával tartozom önnek, a zsidó élet és a liturgia területén elkövetett kisebb nagyobb hibáim kimutatásáért, ezeket a második kiadásban kijavítom.”  

Eliot és Kaufmann levelezése folyamatossá vált és eltartott egészen Henry Lewes, Eliot élettársának a haláláig és bizonyos értelemben a szakmaiság mellett, még bizalmassá is vált.

“Legutóbbi leveléből látom, hogy a pesti Teológiai Szemináriumot e hónap negyedikén szándékoznak megnyitni ezért ez a mostani kissé elkésett levelem, pont új kötelességeinek és teendőinek dandárjában éri önt. Bízom benne, hogy ez az új intézmény hasznára lesz professzoroknak és diákoknak egyaránt, és hogy ön is megtalálja hosszú távú és biztos elmélyedésre módot nyújtó állását. Fiatal emberek oktatásának számomra legevidensebb módja könyveim megírása, noha gyakran kívántam magamnak ezen oktatásnak gyakorlati módozatát a körülöttem levő gyerekzsivajtól kisérve…”

A londoni Jewish Chronicle azt írta, hogy “az írónő megteremtett egy új zsidóképet, az eddigi konvencionális zsidóval szemben, akinek láttán eddig köptek egyet, akit félretaposott cipőjében, tulajdon és tisztelet híján életéért reszketve lehetett csak eddig ábrázolni, most azonban egy biztonságban lakozó, gettó-gondolkodástól mentes, a kultúrával és a civilizációval kapcsolatot tartó alakban jelenítették meg.”

A megjelent irodalmi recenziók, még a regényre nézve kedvezőek is, annyira elütöttek egymástól, mintha két különböző könyvről szóltak volna. Volt, aki azt írta, hogy Eliot egy nagy románcot irt meg regényében, egy nem egészen valós világban élő nem evilági emberekről, „olyan igazságokról beszél melyek az álmok mély kútjának fenekén találhatók.”

Egy másik elemzés, a zsidó James Picciottóé, kiemeli, hogy az írónő kilépett a románc-írók keretei közül, mert, “ellentétben a legtöbb eddig karikatúraszerűen ábrázolt zsidó figurától, (Dickens, Trollope, Disraeli) az írónőé beszédében és szokásaiban igazi zsidót ábrázol, sőt a Cohen család portréja szinte már fotográfiai hűségű, amit valószínűleg Eliot egy élő modellről mintázhatott.”

A regény pozitív recepciójával (főleg zsidók részéről) éles ellentétben voltak azok a reagálások, melyek, ahogy Eliot panaszkodott, „darabokra szaggatták a könyvemet és másról se beszéltek, csak Gwendolenről.”

A „Daniel Deronda” nem csak laudációt, nem csak bölcsész vagy rabbinikus elemzéseket vindikált, hanem némelyeket cselekvésre is serkentett. Haim Guedalla, egy marokkói származású zsidó konkrét cselekvési tervvel állt elő. Magas szintű kapcsolatokkal rendelkezett, lévén Moses Montefiore unokahúgának férje, és 1876 és 1890 között a Törökország Adósságát Kezelő Általános Alap elnöke, a 250 000 000 fontsterlingnyi török adósság ismeretében javasolta, hogy Erec Izraelt ezért az adósságért, vagyis ennek az elengedéséért vegyék meg a törököktől. A gondolat elég vegyes fogadtatásra talált (Eliot üdvözölte), a zsidóság is megosztott volt a témában, de sokan úgy gondolták, hogy érdemes az ötlettel foglalkozni. Maga Guedalla tárgyalt is Midhat Pasával, de az ötletnek nem lett folytatása.

Végül, a teljesség igénye nélkül, pár név azokból a fiatalokból, akikre George Eliot Daniel Derondája „a legevidensebb módon” („vagyis a regényeimen keresztül”) hatással volt, azaz akik George Eliot szellemi gyermekeinek mondhatják magukat.

A már említett Kaufmann Dávid 25 éves volt, amikor Eliot Mordechájának hatása alá került; Henrietta Szold 19 éves volt Daniel Deronda kiadásának évében; Nahum Sokolov fiatal újságíróként, a HaCefirá szerkesztőjeként találkozott a regénnyel; Emma Lazarus még nem volt 30, amikor George Eliot regényének hatása alatt megírta híres sorait.

Israel Zangwillt kamaszként ragadták meg Eliot hősei; Albert Goldsmid kapitány Daniel Derondát adta meg betérése „okaként”; Moses Schnirer„a Daniel Derondában megvitatott gondolatoktól felhevülten” járt a bécsi egyetemre és alapította meg a Kadimát

Eliezer ben Jehuda, miután elolvasta a Daniel Deronda orosznyelvű kiadását, felhagyott medikusi tanulmányaival a Sorbonon és elindult a Szentföldre; Solomon Schechter alig volt harminc a Daniel Deronda első kiadásának idején és a lista még korántsem teljes.

Frank Montagu írja a „Zsidók Anglia irodalmában.” című művében:

“Beszámoltak arról, hogy négy évvel a Daniel Deronda megjelenése után a zsidó gondolkodók egy új, fiatal iskolája teremtődött meg Oroszországban, többek között Perec, Gordon, Smolenskin és Lilienblum részvételével, akik számára az új haza megteremtése lett az egyedüli üdvözítő út a jövő felé.+       

Erre már igazán mondhatjuk, hogy „dájénu,” már csak azért is, mert a gyermektelen George Eliot szellemi gyermekeinek bőségesebb felsorolásához órák kellenének.