Mikołaj Łoziński és az új lengyel zsidó családregény

Több mint húsz évvel ezelőtt hatalmas sikert aratott Lengyelországban a pár hónappal a könyv kiadása előtt érettségiző Dorota Masłowska regénye. 2003-ban magyarul is megjelent A lengyel-ruszki háború a fehér-piros lobogó alatt, a kiadók pedig lázasan keresték a gimnáziumok felső évfolyamain a következő sztárt, de egyikük sem futott be (volt, akit nem akart elengedni az anyja a budapesti könyvfesztiválra). Mikołaj Łoziński hozzájuk képest már komoly, megfontolt irodalmár és képzett értelmiségi volt (szociológiát végzett a Sorbonne-on, és nagyon szeretett volna fotós lenni, e tapasztalatait később íróként hasznosította: a múltidézés egyik legfőbb forrása számára a fotó), amikor megjelent az első regénye, a Reisefieber (2006).

Ő is eljutott elsőkönyvesként a budapesti könyvfesztiválra, a regénye is hamar megjelent magyarul – és azóta sem tévesztettük szem elől, remélem, hamarosan a legújabb regényét is lefordítják.

Ekkor találkoztam vele először, és mivel nem Stramer Mikinek hívták, megkérdeztem, hogy rokona-e a moszkvai börtönöket megjárt Zygmunt Łoziński püspöknek (folyt már a boldoggá avatása), vagy Lozinszkij kijevi metropolitának, de mielőtt újabb egyházi méltóságokat említettem volna, valami olyasmit mondott, hogy ne strapáld magad, zsidó vagyok. Később jöttem rá, hogy közelebb is találtam volna jeles személyiségeket: apja, Marcel Łoziński Oscar-díjra jelölt, iskolát teremtő dokumentumfilmes; a bátyja, Paweł rendezte a Születési hely (1992) című filmet. Ebben azt mutatja be, hogy egy számomra igen fontos író, Henryk Grynberg visszatér Amerikából, hogy megkeresse a helyet, ahol elföldelték az apját, akit azért öltek meg a parasztok a háború vége felé, hogy ne kelljen visszaadni neki azt, amit megőrzésre átvettek tőle a háború idejére. Még egy adalék, de ezt már egy interjúban olvastam. Mikołaj Łoziński négyéves volt, amikor elhagyta a családot az apja, hétévesen pedig megtudott valami fontosat. Amikor fölment a lakásba, elújságolta az anyjának, hogy volt lent az udvaron egy zsidó. Az anyja kijavította: kettő.

Érettségi után Párizsba költözött a menyasszonyával, egy régóta ott élő svéd nő lakását bérelték ki. Az ő történetéből írta az első regényét. De mást is kapott itt: a professzora bonyolult szociológiai műveket olvastatott velük, a diákoknak pedig össze kellett foglalniuk ezeket úgy, hogy elférjen a kivonat egy A4-es papíron. Ez nagyon jó írói tréning volt: később is csak a legszükségesebbekre korlátozta magát, a tömör szöveget az olvasónak kell kiegészítenie gondolataival, érzelmeivel és élményeivel. Ezzel is magyarázható az, hogy míg Łoziński pályakezdő kortársai kedvelték a testiség és a módosult tudatállapotok brutális leírásait, az ideologikus és esszéisztikus kitérőket, műveik tele vannak a popkultúrára vonatkozó utalásokkal, a Reisefieberben csendes, visszafogott, kifinomult lélektani prózát olvashatunk.

A párizsi svéd nő igaz történetét mondja el, aki egyedül nevelte fel a fiát, de már hat éve megszakadt köztük a kapcsolat. A nő halála után Łoziński találkozott az illetővel, aki legnagyobb meglepetésére nem szörnyeteg volt, hanem ugyanolyan barátságos és nyitott, mint az anyja. Abból született a regény, hogy megpróbálta megérteni, miért nem találta meg a hangot egymással ez a két ember, és miért hiányzott ebből a családból az apa. A főszereplő, Daniel harmincnyolc évesen tér vissza New Yorkból Párizsba. Újságíró, de érlelődik benne egy „modern regény” tervezete. Itt, a forrásoknál tudja meg anyja titkát (Daniel nemi erőszakból született), itt próbálja rendbe tenni az életét, itt keres új célokat. Az anyja tragikus történetét is megismerjük: mindent feláldozott a fiáért, aki végül eltaszította. Sok mindent megtudunk a nemzedékről nemzedékre öröklődő traumákról és a titkokról, amelyek elválasztják azokat, akik egymásra vannak utalva.

Utólag már világosan látjuk, hogy Łoziński azért volt ennyire empatikus, mert a saját családjában is voltak megfejtendő titkok. Először egy egyszer használatos ötletre épülő rövid műben, a Regényben (eredeti címe Könyv) próbál szembenézni a közelmúlttal. Nincs nevük a családtagoknak, így szerepelnek a fejezetcímekben: Apa, Anya, A bátyám. De ott van mögöttük a nagyszülők nemzedéke is, a háttérben pedig a lengyel történelem a második világháborútól 1968-on és a hadiállapoton át egészen napjainkig. Sajátos „előhanggal” indul a mű: a szerző egy bázeli öregek otthonában beszélget a „harmadik nagymamájával”, aki miatt a nagyapja, a spanyol polgárháborút megjárt kommunista elhagyta a fia anyját. Nyolcvannégy vagy nyolcvanhat éves, a környezetében lévő svájciakhoz lengyelül beszél, a varsói látogatóhoz, akit csecsemőként látott utoljára, németül. A legújabb regényben fiatalon látjuk viszont, nemrég ért Varsóba, három szót tud lengyelül: köszönöm, kérem, elvtárs. Ő már nem tud semmit előhozni a múltból.

A következő fejezetek arra az ötletre épülnek, hogy a családtagok választhatnak egy (vagy több) számukra fontos tárgyat, és felidézik az ehhez kötődő emlékeiket. Ebből nem lesz időrendben elbeszélt történet, jelentéktelennek látszó hétköznapi tényekből vázolja fel az elbeszélő a szereplők portréját. Itt is a sejtetés és az elhallgatás dominál, de ráérezhetünk arra, ami nincs kimondva. A helyenként költői prózára emlékeztető, fragmentált szöveg felidéz olyan emlékezetes pillanatokat, amelyekből klasszikus nagyjeleneteket írnának a hagyományos családregények szerzői. Nagyon érdekes, hogy Łoziński eztán több mint egy évtizedes munkával megírt két terjedelmes, kronologikus családregényt, mégis megőrzött sok mindent ebből az írásmódból (a tarnówi dédszülők történetében is újra meg újra felbukkan egy tárgy: Nathan Amerikából hozott öve). De maradjunk még a Regénynél.

Az apa története a legújabb mobiltelefonok iránti rajongással kezdődik, aztán hirtelen visszamegyünk több mint negyven évet az időben, amikor a nagyapa minden éjszaka telefoncsörgésre ébred, és mindig arra biztatják, hogy húzzon el Izraelbe (amire azt mondja, hogy te meg Egyiptomba). Ekkor válik kegyvesztetté a nagyapa – a bátyját 1967-ben letartóztatják, miniszterhelyettes öccsénél házkutatást tartanak és felássák a kertjét, már azon viccelődnek, hogy hamarosan újra „árja papírokkal kell bujkálniuk” –, de néhány oldallal ezután már arról olvashatunk, hogy másfél évtizeddel később az ő lakásában találkoznak azok, akik a földalatti Szolidaritás legnagyobb lapját szerkesztik. A legújabb regényben azt is látjuk, milyenek voltak a sztálini korszakban, amikor bekerültek a varsói hatalmi elitbe. Łozińskit láthatóan foglalkoztatja a nagyszülők és a szülők nemzedékei közti kapcsolatok és ellentétek, mert azt is említi, hogy a szamizdat lap főszerkesztője egy Spanyolországban megismert harcostárs lánya. De a telefon arra is jó, hogy a nagyapa lediktálja a házi feladatot az unokájának.

Ez csak az első fejezet néhány pillanata. Az anya emlékei a hajnyíró géphez és a kávéfőzőhöz kapcsolódnak. A bátyja nem szeretné, ha a jegygyűrűkről írna, amelyeket az apa és a második feleség esküvőjére vett. Az anyai nagyapa vészterhes történetében pedig a pisztoly játssza a főszerepet. A legújabb regényében az apai nagyapa szerepel öt testvérével együtt, mindegyiküknek más volt a neve a háború alatt, és ezen később sem változtattak. Mindegyikük irataiban szerepel a szülők neve is, akik így hatféleképpen voltak nyilvántartva. Ez mintha a hagyomány elvesztését is szimbolizálná (a testvérek nem keresik a tarnówi gyerekkoruknál távolibb múltba vezető szálakat, semmit sem tudnak a zsidó szellemi kultúráról), nem csak az üldözést. Amikor Łoziński egy interjúban zsidó örökségéről beszélt, nem kevés barátságtalan kommentet kapott. Vagy Izraelbe küldték őt is, vagy azt követelték, hogy adja meg az igazi nevét, ne álcázza magát. Miért is ne? Aki tudni akarja, megtalálja az utolsó két regény, a Stramer és a Stramerek címében (az utóbbi még nem olvasható magyarul, de már dolgoznak az ügyön).

Łoziński most egész más módszert választott. Visszatért az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó évtizedeibe, a tarnówi dédszülők történetét meséli el ifjúkoruktól a halálukig. Ehhez komoly környezettanulmányt végzett, mint egy békebeli zsidó író, úgy feltérképezte Tarnów múltját, hogy a részletekben gazdag anyagiság illúzióját keltve tudja felépíteni a regény világát (már vezetnek városnéző túrákat, végigjárva a Stramer helyszíneit). Azzal kezdődik a regény, hogy Nathan – a bátyjával ellentétben – nem boldogul Amerikában, visszatér Galíciába, ahonnan annyian akarnak kivándorolni. Nem hoz mást haza, csak egy övet és néhány angol szót. Mégis mintha épp itt akarná megvalósítani az amerikai álmot. A világlátott Nathan még Ludwig Wittgensteinnel is találkozik a Monarchia hadseregében, és nem szűkölködik nyerő ötletekben. A legígéretesebb terve az, hogy a saját nevén működtetett kávéházzal teremti meg a család fényes jövőjét.

Bár igazából soha nem indul be az üzlet, megszületik négy fiú és két lány. Nathan felesége, Rywka tartja egyben a családot, a gyerekeknek is ő az igazi támaszuk (akikben elég rossz emlékeket idéz apjuk nevezetes amerikai öve). Egész életében azt ígéri neki a férje, hogy elviszi a tengerpartra nyaralni (ha majd hozza a pénzt a kávéház), és az a legszomorúbb ebben a regényben, ami egyébként a talpra állásról és az újrakezdésről, az akadályok leküzdéséről szól, hogy életük végén el is jutnak oda, ahová mindig vágyakoztak. Azt mondta Łoziński, hogy a záró jelenet volt meg először ebből a terjedelmes regényből. Nathan és Rywka nem Auschwitzba, hanem a Gdańsk környéki, stutthofi koncentrációs táborba kerül: „Úgy volt, hogy kettesben leülnek a homokba, olyan partvidéken, mint ez itt, ahol az imént rakodták át a félholt nőket a teherautóról a hajóra. Úgy volt, hogy erős karjával átöleli, és együtt nézik a hullámokat. Megvárják a naplementét.”

De közben felnő a hat gyerek, anélkül, hogy bárki is beavatná őket a zsidó vallási hagyományba. A legidősebb fiút, Rudeket örökre elriasztják a hittől a héderben elszenvedett megaláztatások. Krakkóban tanul klasszika-filológiát, utat mutatva ezzel az öccseinek. Salek és Henio kommunista lesz, az előbbi filozófiai, az utóbbi osztályharcos alapon, Nusek viszont nem olvasásban akarja utolérni őket, bár ő is az ígéret földjének látja a Szovjetuniót. Ezt akár a hely szellemével is magyarázhatjuk, hisz ebből a tarnówi közösségből került ki Karol Sobelsohn, aki Karl Radek néven szerepelt a Komintern vezetésében, amíg meg nem ölték elvbarátai. Rena, a nagylány sem tűnik ki hagyománytiszteletével, amikor egy nős férfihoz távozik a szülői házból. A húga, Wela, pedig elég kellemetlen tapasztalatokat szerez, amikor a barátnője a fagyöngy példájával szemlélteti a lengyel társadalmon élősködő zsidók kártékonyságát.

A következő regényben, a Stramerekben a hat testvér történetét követhetjük a háború elejétől a háború utáni időszakig, a kommunista hatalom stabilizálásáig. Az olvasó jobb, ha most félreteszi mindazt, amit a holokausztirodalomról hallott, a háború után fél évszázaddal kitalált bölcsességeket. Mi mást várhatna az olvasó Nathan és Rywka halála után, mint azt, hogy a lengyel zsidó családregény tragikus véget ér, alig maradnak túlélők. A legdöbbenetesebb az egészben, hogy mind a hatan túlélik a háborút (a valóságban és a regényben is). Nem tudják, mi történik a koncentrációs táborban (dolgoztatják vagy megsemmisítik a rabokat), a gettóban sem időznek sokáig. A két kommunista elhagyja az országot (Łoziński apai nagyapja Francia- és Spanyolországban, az öccse a Szovjetunióban harcol az eszme diadaláért), a többiek álnéven játsszák a lengyel katolikust, teljes sikerrel. Tanulságosan ér véget a franciaországi történet: a háború után kellemetlen, hogy túl sok a külföldi az ellenállásban, ezért hazaküldik őket, hogy építsék a szocializmust. „Azok maradtak Franciaországban, akik a megszállás alatt akcentus nélkül kiabálták: Vive Pétain.”

Nagy erénye a műnek, hogy Łoziński nem engedi szóhoz jutni szociológus énjét, hanem kizárólag regényíróként dolgozza ki a történetet. Nem szól hozzá a lengyelek szerepéről folytatott, az utóbbi években igencsak eldurvult emlékezetpolitikai vitához. Az egyéni sorsok érdeklik, például a nagyapja húgáé, akit egy lengyel fejvadász szakértő szemmel azonosított zsidóként, de nem tudta megfelelő jutalomért átadni a Gestapónak, mert elzavarta egy varsói kurva. A testvérek élik az életüket, nem különösebben érdekli őket az, hogy közben kitört a gettóban a felkelés (a zsidó ellenállás legnagyobb hőstette a háború alatt). Majd csak akkor mennek a gettóba, amikor bútorokat lehet találni az üresen maradt lakásokban.

Łoziński komoly kutatásokat végzett, hogy megismerje Varsó háborús hétköznapjait, és a megszokottól nagyon eltérő képet ad erről a korszakról. A kép nem feltétlenül tragikus és hősies, mert ezt a várost nem törték meg. A varsóiak veszélyben voltak, de nem nyomorogtak (az egyik elegáns étteremben teknősbékalevest is lehetett kapni), a csempészek állandóan hozták az élelmiszert ebbe a gazdag városba, ahol a legtöbbször úgy osztották el a londoni kormánytól, a földalatti állam fenntartására és az ellenállás támogatására kapott pénzt, hogy a nagy része Varsóban maradt. A varsói felkelés kitörése előtt pedig fényárban úszott, miközben az elsötétített német városok lakói a pincékben rettegtek, mert itt nem kellett légi támadástól tartani.

A háború után Varsóban találkoznak, mert mindannyian úgy érzik, nincs visszaút a múltba (idegesíti őket Krakkó, mert nehezen felfogható, hogy minden ugyanúgy néz ki, mint a háború előtt), és nem is adják majd tovább a gyerekeiknek tarnówi családi emlékeiket. Ezért mondta a szerző apja, a neves dokumentumfilmes, hogy a fia regényének köszönheti azt, hogy visszakapta a nagyapját. Łoziński azt is elmondta egy interjúban, hogy a hat testvér közül egyik sem szenvedett poszttraumás stresszben, bár nem tudni, nem tér-e vissza mindez a következő nemzedékekben. Gyanítom, hogy Łoziński nem az apjának, hanem inkább a két fiának, Romannak és Emilnek írta ezeket a regényeket, hogy beavassa őket a család múltjába, ne úgy nőjenek fel, hogy nem ismerik az igazi nevüket.