Michel Friedman: Kaddis, pirkadatkor

Sarah és Ariel alig beszélt a koncentrációs táborban töltött időkről. A hallgatás láthatatlan falként tornyosult köztük és köztem. Eddig, és ne tovább, hangzott az íratlan szabály. Máig sem tudom, hogy én nem akartam hallani, vagy ők nem akartak beszélni róla. Részlet a K.u.K kiadónál megjelenő regényből.

Mégis mindig fennállt a veszély, hogy kiderül a titok. A televízió állandó fenyegetést jelentett. Amikor a „sötét időket” – ahogy Sarah nevezte a náci uralmat – idéző film ment, olyankor mindig sírt az anyám. Ariel mély hallgatásba burkolózott. Ennek ellenére nem tudták kikapcsolni a készüléket. Mintha kényszerítették volna magukat az emlékezésre. Vagy kínozták volna magukat. Önbüntetésből. Tudatosítani akarták, hogy az életük puszta véletlennek köszönhető. Zombik voltak, akik nem tudták csillogó szemmel kicsomagolni az élet ajándékát. Mintha a túlélésük terhet jelentett volna.

Valami eltört bennük, és én nem voltam képes annyira igyekezni, annyi szeretetet és figyelmet adni nekik, hogy sikerüljön betemetniük életüknek azt a gödrét. Fájt megfigyelnem, mennyi szenvedés gyűlt fel bennük, és mégsem gyűlölték azokat, akik ezt okozták. De nem volt arcuk, nevük. Látni akartam az arcukat, megismerni a nevüket. Mi lett velük? És a családjukkal? Ők is sírtak? Hogyan alszanak? Mire emlékeznek? Miket mesélnek a gyerekeiknek? Brückert vajon megbüntették valaha is? Micsoda országba hoztak engem a szüleim?

Beszéljetek velem, az istenit, mondjátok el a történeteteket! Minden részletet, minden apróságot. Segítsetek megérteni, hogy mi történt azokban a „sötét időkben”. Segítsetek felfogni, hogy mikor kapcsolták ki a civilizáció kontrollját, és miért. Segítsetek, hogy elhitessem magammal: ez soha többé nem ismétlődhet meg. Hogy a soá nem csak egyszeri volt a történelemben, hanem az is marad. Beszéljetek velem, Sarah, Ariel. Mondjátok el, hogy mit csináltak veletek ott a lágerben. Miután elszállítottak benneteket a gettóból.

És aztán egy kis történet. És a félelem, hogy hallom. A síelés után. A kávézóban. Meleg fény és túlfűtött helyiség. Körülöttünk nevető, vidám, vastag pulóveres emberek. Izzó arcok.

A nagyapád, Aaron, kezdte Ariel, szívvel-lélekkel volt rabbi. Órákig képes volt olvasgatni a Tórát, tanulmányozni a magyarázatokat, és vitatkozni a tanítványaival. Fiatal fiúként csak álltam mellette és figyeltem, milyen koncentráltan tud olvasni.

Mit csinálsz?, kérdeztem.

Tanulok, mondta nagyapád.

Miért tanulsz még mindig? Hiszen már te felnőtt vagy.

Mosolyogva nézett rám a nagyapád: Próbálok visszaemlékezni mindarra, amit a születésemkor elfelejtettem.

Megdöbbenve néztem rá.

Figyelj, mondta, a hagyomány szerint az ember, amíg az anyja hasában van, mindazt tudja, amit egy embernek tudnia kell. A születés pillanatában, szóval, amikor világra jön, megcsókolják az angyalok, és elfelejt mindent. Sok fáradsággal kell igyekeznünk, hogy újra mindent megtanuljunk.

Azt akarod mondani, hogy én többet tudok nálad?, kérdeztem Aarontól.

Csak azt akarom mondani, hogy mindennap próbálok egy kicsivel többet megérteni, és mindennap az az érzésem, hogy egyre kevesebbet tudok. Az egyedüli, amit tudok, hogy a megismerésre szolgáló idő egyre rövidebb lesz. Talán többet tudok ma, mint korábban. De a tudás még nem megértés. Ha kérdezlek, akkor talán kevesebbet tudsz nálam, de a te fantáziád még tele van álommal. És ezek az álmok sokkal okosabbak, mint a tudásom.

Aaron rabbi nagyon szeretett gyerekekkel beszélgetni. Kérdéseket tett fel nekik, és felírta a válaszaikat. Több tucat könyve volt, tele a hitközség gyerekeinek válaszaival. A felesége, Gittl asszony állandóan perlekedett a lakásban lévő rendetlenség miatt. Mindenütt könyvek. Mindenütt jegyzetek. Aaron pedig összehasonlította a gyerekek válaszait a régi okosok, a rabbik és a tudósok könyveivel.

Hamarosan gyerekek csoportosultak körülötte. Csütörtökönként elbeszélgetett velük. Minden gyerek mondott egy mesét. Megigézve hallgatta őket, ahogy Istenről, az életről és a halálról meséltek.

Ilyen délutánokon a szomszédos szobában ültem, és némán figyeltem. Aaron kedvenc tanítványa egy nyolcéves kislány, Ruth Singer volt. Gyönyörű szőke haja volt, a nevetése királyokká és hercegekké változtatott bennünket.

A nagyapád a gettóban is folytatta ezeket az órákat. Minden második napon tanított.

Minél gyakrabban mesélünk magunknak, annál könnyebb elviselni az életet, mondta nekem Aaron.

A hitközségben különcnek tartották, mert már csak gyerekekkel állt szóba. Mindig mellette voltam. Valósággal istenítettem a nagyapádat. Hosszú fehér szakállát, jóságos szemeit, a beszédét. Időközben fiatalasszony lett Ruth-ból. És még mindig eljárt az összejövetelekre. Mindig tudott újabb és újabb történeteket és meséket. Aaron és a gyerekek vele együtt nevettek, álmodtak.

Hála a gyerekeknek, még mindig hiszek a Jóban, mondta nekem Aaron. Az istenit ajándékozzák nekem itt a földön. Annak ellenére, hogy a pokolban vagyunk.

Az apám szünetet tartott.

Kérsz még egy forró csokoládét, Julien?

Miközben feladta a rendelést, néztem őt. A szeme zavaros, a haja megőszült. De az öltözéke ugyanolyan tökéletes, mint mindig. Még most is éreztem az arcszesz illatát, noha már délután volt. Még mindig szerette vele felfrissíteni magát borotválkozás után.

Eddig nem meséltem el, hogyan halt meg a nagyapád, Julien. Akarod hallani?

Hideg futott végig a hátamon. Mi lenne jobb: a rossz sejtelme vagy a tudás? Kinéztem az ablakon. Havazott. Ártatlan, békés hópelyhek. Éreztem, hogy nem tudok ellenállni az igazságnak. Talán mert olyan nagyon féltem tőle.

A pincér hozta a csokoládét. Gyorsan akartam felhörpinteni, közben megégettem a nyelvemet. A helyiség megváltozott. Már csak távolról hallottam az emberek beszédét. Nem érzékeltem, ami körülöttem történik. Az értelmem tiltakozott: Ne kérdezz, mondd meg apádnak, hogy nem akarod hallani, mi történt valójában. Viszont a lelkem az igazságot követelte.

Mesélj, mondtam, mesélj tovább.

Még a gettóban is felírt minden történetet, folytatta Ariel. Több száz kötet lett belőle. Éjszaka, amikor nem tudott aludni, olvasgatta a gyerekek történeteit. Már nem a Talmudot vagy a Tórát tanulmányozta. Csak gyerektörténetet olvasott.

Ebben van az emberek bölcsessége, mondta nekem, amikor figyelmeztettem, hogy ideje lenne aludni. Nem akarok lefeküdni. Nincs az az álom, amely ennyire szép lenne.

Egy csütörtöki napon jöttek. Tízen voltak. Az arcuk közömbös. Ránk üvöltöttek, megparancsolták apámnak, hogy menjen a szoba egyik sarkába, a gyerekek pedig a másikba. Azt mondták apámnak, hogy parancsot kaptak: minden második gyereket le kell lőni. Ő válassza ki, hogy kik legyenek azok. Az apám sírni kezdett. Azok meg ráüvöltöttek, hogy szedje össze magát, és ne siránkozzon, mint egy zsidó ringyó. Nem fogadták el az ajánlatát, hogy őt lőjék agyon a gyerekek helyett. Azt mondták, hogy ha nem választja ki a gyerekeket, akkor mindet lelövik. Amikor nem szólt semmit, lelőtték az első gyereket. Lelőtték a második gyereket. Lelőtték a harmadik gyereket. Megparancsolták, hogy beszéljen. Azt mondták, hogy ha most döntésre jut és megnevezi a második gyerekeket, akkor a többieket futni hagyják. Vártak. Lelőtték a negyedik gyereket. Lelőtték az ötödiket. Amikor mindegyikkel végeztek, felnevettek. Azt mondták, apám volt a gyilkosuk. Azt mondták, hogy megmenthette volna a gyerekek felét. Úgy mentek el, ahogy jöttek.

Aaron elhagyta a szobát. Kábultan ment haza. A felesége már várta. Azt kiabálta, hogy aggódott miatta, mert már nagyon késő lett. Aaron szó nélkül ment be a dolgozószobájába. Leült a gyerekek mesekönyvei közé.

Nem tudom, meddig maradt ott.

Amikor bementem a szobába, az ablakkereten lógott, a nadrágszíján. Mellette a földön egy nyitott könyv hevert.

Nem sokkal később felszámolták a gettót. Engem a treblinkai koncentrációs táborba vittek.

Apám figyelmesen nézett rám. Egyedül. Fiatal voltam. A kiválasztásnál az életben maradók közé kerültem. A testvéreimet, a te nénikéidet és bácsikáidat soha többé nem láttam. A nagyanyádat sem. Hirtelen elnémult. Percekig némán ültünk egymás mellett. Körülöttünk beszélgettek az emberek. Nevettek. Németül beszéltek.