„Mi írjuk a Biblia következő fejezetét”

Az alábbiakban egy részletet olvashatnak Yossi Klein Halevi izraeli újságíró, író, kutató Like Dreamers[1] („Mint az álmodók”) című könyvéből. A dokumentumregény azoknak az ejtőernyősöknek az életútját követi nyomon, akik 1967-ben, a Hatnapos háború során elfoglalták Jeruzsálem óvárosát, a zsidóság legszentebb helyét, benne a Siratófallal és a Templom-heggyel, és ezáltal nagyon sokak szemében Izrael hősei lettek. Későbbi életútjuk azonban egymástól nagyon messzire vetette őket.

Az itt olvasható részlet az óváros elfoglalásának történetét örökíti meg, azokat az eksztatikus pillanatokat, amikor a fiatal katonák úgy érezték, hogy 1900 év száműzetés után visszafoglalták saját országukat, és most akár a Messiás eljövetele sem lenne meglepő fordulat. Akik a vallásos cionista telepes mozgalom messiási hevületét akarják megérteni, azok az egyik vallásos fiatal szavait tekinthetik kiindulópontnak: „Mi írjuk a Biblia következő fejezetét”.

9 óra 15 perckor – Motta[2] páncélos járművében állva – Arik[3] ezt az üzenetet kapta a központi parancsnokságtól: „Haladéktalanul hatolj be az Óvárosba, és foglald el!” A kormány tehát megadta az engedélyt.

Arik Achmon – közömbös hangot erőltetve magára – továbbította az üzenetet az egységparancsnok Motta Gurnak, aki így felelt:

– Erősítsd meg, hogy vettük a parancsot, és mondd meg nekik, hogy azonnal végrehajtjuk!

A jármű ezután végighajtott az Olajfák hegyének gerincén, Arik pedig közben megkérdezte a központtól, hogy milyen erőkkel rendelkeznek a jordánok a falakon belül és a Templom-hegyen. Szokás szerint nem volt konkrét információjuk.

Leparkoltak az Intercontinental Hotel árkádos bejárata mellett, ahonnan rá lehetett látni az Oroszlános kapura. Motta leült a földre, és a városfalat szemlélte.

Ragyogó, hűvös reggel volt, a nap a háta mögül világította meg az előtte magasodó Templom-hegy arany- és ezüstkupoláit. Becsukta a szemét, mintha imádkozna. Belépni készült a zsidó panteonba, olyan emberek nyomdokain, mint Dávid király, aki elfoglalta és fővárossá tette Jeruzsálemet, Júda Makkabi, aki megtisztította a hellenisták által megszentségtelenített Templomot, vagy Bar Kohba, aki fellázadt Róma ellen, és végül elveszítette a Jeruzsálemért folytatott utolsó elkeseredett csatát. Aztán jött a kényszerű száműzetés sok-sok évszázada, és a haza már csak emlék maradt. Most viszont újra kezdett előtűnni az álmok világából és visszatérni a kézzelfogható valóságba.

Eddig a pillanatig Arik nem érzett történelmi kötődést a városhoz az érte folytatott harcban. Csupán azért voltak ott, hogy megvédjék annak zsidó lakosságát. De most őt is megérintette valami a múltból. 1800 év óta ők, az ejtőernyősök lesznek az elsők, akik szuverén zsidó állam katonáiként hatolnak be a zsidó nép fővárosába. Ez a gondolat még az egykori kibucnyik számára is mámorító volt.

Aztán visszaterelte figyelmét a gyakorlati tennivalókra. Távcsövét a Templom-hegy felé irányította – nem volt semmi mozgás. Vajon csapdába sétálnak a támadással?

Motta közben rádión a három zászlóaljparancsnokához fordult:

„55. ejtőernyős brigád – kezdte, tudatosan szegve meg a hadsereg szabályait, melyek tiltották az egységek rádión keresztüli azonosítását a harci cselekmények során; meg akarta örökíteni a pillanatot a történelemnek –, az Óvárosra néző hegygerincen vagyunk, és hamarosan behatolunk. Behatolunk Jeruzsálem Óvárosába, amiről generációk álmodoztak, és amire generációk vágytak. Mi leszünk az elsők, akik belépnek… 28-as zászlóalj és 71-es zászlóalj, induljatok az Oroszlános kapu felé! 66-os zászlóalj, kövessétek őket! Induljatok, a kapu felé!”

A 28. zászlóalj két oszlopban megindulva hagyta el a Rockefeller Múzeumot a kapu felé tartva. A fal felől azonban egyiküket nyakon lőtték. Yoel Bin-Nun[4] rohanni kezdett a sebesülthöz, de valaki megelőzte, és lefogta a spriccelő sebet. Egy kibucnyik közben betolt egy ott parkoló autót, és miután Yoel segített neki betenni a sérültet, elviharzott vele a kórházba.

Goren[5] rabbi gyalog érkezett, sófárral és egy kicsi Tóra-tekerccsel a kezében. Mint aki tudomást sem vesz a fel-fellángoló lövöldözésről, még csak sisakot sem tett a fejére. Yoel szemében ő testesítette meg a zsidó történelmet, amely már nem tudott tovább várni ennek a pillanatnak az elérkeztére.

– Hol van Yossi Fradkin? – kiáltotta Goren csak úgy a levegőbe, a 28. zászlóalj parancsnokát keresve. – Azt mondták nekem, hogy a Templom-hegyre megy!

A Templom-hegyre… – ismételte magában Yoel. – Hamarosan a Templom-hegyen fogunk állni… Hogy lehetséges ez? A Templom-hegy olyan hozzáférhetetlen volt, hogy a zsidók úgy gondolták, majd csak a Messiás eljövetelekor kaphatják vissza.

És mégis itt volt Yoel, a föld legszentebb helye felé tartva katonai bakancsban, és nem próféták, hanem sonkaevő kibuclakók társaságában. „Mint az álmodók” – írta a zsoltáros a Sionra visszatérő zsidókról. Talán nemcsak az örömre gondolt – hanem erre a paradoxonra is…

Motta páncélos járműve lassan gördült lefelé a hegyről, egy keskeny, kövezett úton, amely az Olajfák hegyének ősi zsidó temetőjén keresztül vezetett. A sírkövek nagy része törött vagy megrongált volt. Arik nagyapja is ott volt eltemetve.

Elhaladtak a Nemzetek templomának boltíves homlokzata mellett, majd felhajtottak a Kidron-völgy fölött átvezető hídra. Négy izraeli felderítő holtteste feküdt egy kiégett dzsip mellett. Arik elfordította a fejét.

– Sza, Ben Tzur! – kiáltotta Motta a sofőrnek („Hajts tovább, Ben Tzur!”).

Meredek, keskeny út vitt a kétszárnyú, bronzlemezzel borított fakapuhoz, melynek mindkét oldalát páros oroszlándombormű díszítette.

10 óra 12 perc. Egy izraeli ágyúlövedék kirepítette helyéről a bal kapuszárnyat, amely hátrafelé omlott össze – a jobb azonban még állt, darabokra törve. Egy közelben parkoló busz lángra kapott, betöltve a félig felszabadított kapunyílást füsttel.

– Ben Tzur, sza! – hangzott ismét a továbbhajtásra szólító parancs.

A sofőr tehát egyesbe kapcsolt, megkerülte az égő buszt, majd áttört a jobb ajtószárnyon. A boltívből kiszakadt néhány kőtömb épp a kapun túl hevert – ezeken áthajtva egy keskeny, macskaköves útra érkeztek. A Via Dolorosára.

Néma csend. Most először azóta, hogy Jeruzsálembe érkeztek. Arik félni kezdett. Egyedül voltak az Óvárosban, teljesen kiszolgáltatva. A körülöttük lévő kőépületek tetején bárhol mesterlövészek lehettek, épp rájuk szegezve a fegyvert.

– Fordulj balra! – adta ki az utasítást, kezében az Óváros térképét tartva.

– Ben Tzur, sza! – ismételte Motta a parancsot, megint továbbhaladásra ösztökélve a sofőrt.

Egy aszfaltozott szakaszra értek, a jordánok sátortábora mellett: üres volt. Előttük egy motor hevert. Ben Tzur megállt.

– Rejtett csapda? – fordult a parancsnok kérdőn Arikhoz, majd a választ meg sem várva ismét a sofőrhöz: – Ben Tzur, sza!

Áthajtottak a motorkerékpáron is, a páncélos jármű megrázkódott, de meg sem kottyant neki az akadály. Tőlük jobbra széles lépcsősor vezetett a szabad ég alatt a Sziklamecsethez. Motta és Arik felrohant rajta.

Az aranykupolás épület homlokzatát kék és zöld mintás díszcsempe borította, amely a tenger hullámzását idézte. Ariknak úgy tűnt, mintha Motta önkívületben bámulná. Most te vagy a testőre – gondolta, azzal körbevezette tekintetét a téren. Sehol egy jordán katona. Csend van.

Motta nekidőlt egy falnak, mintha meg akarna támaszkodni. Aztán kezébe véve a rádiót utasította a zászlóaljparancsnokokat:

„Tüzet szüntess! Minden egységnek: tüzet szüntess! – A központi parancsnokság vezetőjének, Uzi Narkissnak pedig azt mondta: – A Templom-hegy a miénk!”

Ez nem egyszerű helyzetjelentés volt. Motta Gur közölte igénybejelentését.

A parancsnok kommunikációs tisztje, Orni, elővett egy izraeli zászlót a tölténytáskájából, Arik pedig engedélyt kért, hogy kitűzhessék a dóm tetejére.

– Jalla! – felelte Motta, ami arabul azt jelenti: „Gyerünk!”

A két katona megközelítette a rézből készült ajtókat, hogy felvihessék a zászlót a kupola tetején meredő félholdhoz. A bejárat azonban el volt reteszelve. Arik lőtte szét a zárat az Uzijával.

Némán lépkedtek a boltozatos épület csendjében, bakancsaik belesüppedtek a vastag, mintás kárpitba. Valahol itt lehetett a zsidó vezetők szerint a Szentek szentje, ahol az isteni jelenlét összpontosul. A rabbik nem engedték, hogy zsidók feljöjjenek a Templom-hegyre, nehogy olyan területre lépjenek, amely a legszentebb célokra van fenntartva. Arik azonban erről mit sem tudott, és akkor sem érdekelte volna, ha tud róla. Mint ahogy az sem foglalkoztatta, mit érezhetnek a muszlimok, ha egy iszlám szent hely fölött izraeli zászlót látnak lobogni. Csak arra gondolt, hogy felemelje a zászlót, a győzelem jelét.

Útjuk egy lépcsőn vezetett fel az erkélyre, amelyről belátható volt a mecset, és róla ajtó nyílt egy korláttal szegélyezett párkányra. Már a kupola héjazatán jártak. Az egyik arany borítólemezből nyílásfedél emelkedett ki, melyet felhajtva és rajta átbújva egy üregben találták magukat. A nem egészen egy méter széles járat az aranyhéjazat és a kőkupola között haladt, és a kőbe foglalt létrán lehetett feljutni egy másik kivezető nyíláshoz. Amikor ezt is kinyitották, ismét a héjazaton találták magukat, de már az aranykupola tetején. Orni Arik vállára állva felemelte az izraeli zászlót, és odaerősítette azt az iszlám félhold mellé.

Arik körültekintett a fehér kőből épült városon és a távolban elterülő Júdeai-sivatagon. Néhány pillanatra megszűnt számára minden végrehajtandó terv és elfoglalandó terület – csak a visszatérés mindent elsöprő élménye létezett.

 

ÉLIJAHU ÉS A MESSIÁS A FALHOZ ÉRKEZIK

Yoram Zamosh százados odaért a hegyhez. Ő volt az a Mercaz[6]-tanítvány, aki a csata előtt kapott egy izraeli zászlót egy idősebb asszonytól, és megígérte, hogy kitűzi azt a Siratófalra.

Motta helyettese, Moisheleh Stempel-Peles több másik ejtőernyőssel együtt azt kémlelte, hogyan juthatnának le oda. Zamosh csatlakozott hozzájuk. Odamentek egy fehér ruhás öreg arabhoz, aki a Templom-hegyet őrző iszlám gondnokság, a Waqf tisztviselője volt. A férfi rámutatott egy korláttal szegélyezett párkányra.

Az ejtőernyősök odaléptek – alattuk a fal. A százados kivette lőszertartó övéből a zászlót, és ráerősítette a korlátra. Aztán elénekelték együtt a nemzeti himnuszt, a Hatikvát.

Zamoshnak eszébe jutott egy legenda, amelyet még gyerekkorában hallott: amikor a rómaiak Titus vezette légiója felégette a Templomot, a papok feldobták az ég felé annak kulcsait, egy kéz pedig lenyúlt az égből, és elkapta, hogy megőrizhesse. Most úgy érezte: a kulcsok visszakerültek hozzájuk.

 

Goren rabbi az Oroszlános kapu felé igyekezett. Lövések dördültek, de ő nem törődött vele. Yossi Fradkin, a 28. zászlóalj parancsnoka rászólt, hogy lapuljon a falhoz – Goren rá sem hederített.

– Rabbi, akadályozol minket – próbálta meggyőzni őt, de erre is csak annyit felelt:

– Engem senki nem állíthat meg.

A három zászlóalj az Oroszlános kapunál gyülekezett, egyetlen nagy tömeggé olvadva. Egy minaret tetejéről mesterlövész nyitott tüzet, egy ejtőernyős azonban elhallgattatta.

Amikor a rabbi felért a Templom-hegyre, Motta utasította Arikot, hogy ne tévessze szem elől. Arik bekísérte Gorent és segítőjét a Sziklamecsetbe, ahol a rabbi megkérdezte:

– Ön mit mond, őrnagy, megfújjam, vagy ne fújjam meg?

Mögötte álló kísérője hevesen rázta a fejét: ha sófárt fújnak a Sziklamecset belsejében, az azt jelentené, hogy jogot formálnak a szent helyre, és vallásháborút robbantana ki az iszlám világgal.

Az ejtőernyős nem volt ugyan tisztában a kosszarv megfúvásának ilyen következményeivel, de elfogadta a rabbi segédjének néma ellenvetését.

– Nem hinném, hogy jó ötlet – felelte a rabbinak. Ő pedig nem ellenkezett.

Moshe Dayan védelmi miniszter a Scopus-hegyen állt, és egyetlen szeméhez emelve a távcsövet, a Templom-hegyet kémlelte a völgyön át. A másik szemét akkor veszítette el, amikor 1941-ben rajtaütöttek a Vichy-Franciaország erőin Libanonban. Éppen távcsövébe nézett, amikor egy golyó eltalálta a bal lencsét, és a szemébe szórta az üvegszilánkokat és a fémdarabokat. Tizenkét órán át feküdt ébren, érzéstelenítés nélkül, mielőtt kórházba szállították. Később elmesélte, hogy olyan volt, mintha kőtörő kalapács döngött volna a fejében. Ez az érzete idővel ugyan gyengült, de soha nem szűnt meg teljesen.

Most, hogy izraeli zászlót látott lengeni a Sziklamecseten, Dayan megdöbbent. Azonnal rádiózott Mottának, hogy távolítsák el, mert ezzel az egész Közel-Keletet lángba borítják. A parancsnok továbbította az üzenetet Ariknak, ő pedig az egyik emberét küldte el – képtelen lett volna saját maga megtenni.

Goren szalajtotta a segédjét, Menachem Hacohen rabbit, hogy hozza el Zvi Yehudát[7], valamint a csak Nazir[8] néven emlegetett aszkétát, Goren apósát. Úgy gondolta, hogy a Mercaz rabbijainak kell első civilekként megjelenniük a felszabadított falnál.

Hacohen kölcsönvett egy ágyúval felszerelt dzsipet, és azzal hajtott el a Nazir házához. A hosszú fehér hajú és szakállú öregember nem beszélt – éppen hallgatási fogadalmat vett magára azokban a napokban. A segéd azt mondta neki:

– Azért jöttem, hogy elvigyelek a falhoz.

A rabbi megrendült a hírtől, és azonnal követni kezdte – még a cipőjét is elfelejtette magára húzni, a felesége vitte utána gyorsan.

Amikor Zvi Yehuda házához értek, Hacohen éppen imában elmerülve találta a rabbit.

– Azért jöttem, hogy elvigyelek a falhoz – mondta neki is a segéd, mire Yehuda értetlenül, döbbenten nézett rá.

Hacohen levette róla az imasálat és az imaszíjat, karjaiba vette a rabbit, és odavitte a dzsiphez.

Yoel Bin-Nun közeledett az Oroszlános kapuhoz. Előtte a messiási álom látképe bontakozott ki: Az Olajfák hegyén teraszosan kialakított ezernyi sír lapos kövei olyan zsidók földi maradványait rejtették, akik azért temetkeztek a Templom-hegy átellenében, hogy a Messiás eljövetelekor a közvetlen közelében támadhassanak fel. A Kidron-völgyben állt az csúcsos kőoszlop, amelyet Dávid király lázadó fia, a messiási vonalat ennek ellenére továbbvivő Absalom emelt a maga tiszteletére. Az Óváros falába beágyazva a közelben volt a Kegyelem kapuja, amelyen keresztül a hagyomány szerint majd bevonul a Messiás, s amelyet – ennek megakadályozására – a muszlimok befalaztak.

Felszaladva az Oroszlános kapuhoz vezető meredek úton és elhaladva a még mindig füstölgő busz mellett, Yoel keresztülvágta magát a kapunál lévő tömegen. Amikor a Sziklamecsethez vivő lépcsősorhoz ért, hirtelen megállt – azon túl már a Szentek szentjének területe volt. Mintha hirtelen egy magas hegycsúcsra ért volna, úgy beleszédült a gondolatba: a csaták után egyik pillanatról a másikra most itt áll…

Nem tudott imádkozni – az ima most nem tűnt helyénvalónak. Mi kérnivaló lenne még? Úgy érezte, szinte ő maga is része az imákra adott válasznak mindazok számára, akik hittek abban, hogy ez a nap el fog jönni, hogy a zsidó történelem igazolni fogja a zsidók hitét.

Aztán kezdte szemügyre venni a helyszínt.

– Itt volt a nők udvara a Templomban – mondta egy barátjának.

– Honnan tudod? – kérdezte az meglepetten.

Yoel elmagyarázta, hogy épp a háború előtt kezdte tanulmányozni a Templommal kapcsolatos törvényeket, és hogy most szinte látja maga előtt a fennsík talmudi leírását.

Ekkor néhány fiatal kért útmutatást tőlük a Nyugati falhoz, de Yoel csak megrándította a vállát: Mit számított most a fal? A zsidók csak azért jártak oda imádkozni, mert a hegyre nem volt lehetőségük felmenni. Most már minek lemenni arra a helyre, ahol Isten jelenlétének hiányát siratják, ha egyszer itt a dicsőségét ünnepelhetik?

Eszébe jutottak a középiskolai rabbijai, akik azt állították, hogy a Templom-hegy fölötti ellenőrzés elvesztése bizonyítja: Isten elutasítja a cionizmust. Vajon ők mit mondanak most erre?

– Szóval, mit gondolsz? – fordult Yoelhez egy tisztje, aki kibucnyik volt.

– Azt, hogy vége a kétezer éves száműzetésnek.

Hanan Porat[9], a Mercaz jesiva tanulója, aki a 66. zászlóaljhoz tartozott, az Olajfák hegyének Óvárosra néző oldalán haladt. A lőszer-hegyi sáncharcokat megúszta, mivel csapata a jordánok által védett rendészeti iskola épülete felé vette az irányt, amely rövid csata után elesett, így továbbhaladhattak a Scopus-hegyhez. Ezen a reggelen azonban, mindössze néhány perce, elesett az oldalán az egyik legkedvesebb bajtársa. Ismeretlen támadó lőtte le, és Hanan képtelen volt elmozdulni a holtteste mellől, amíg csak egy barátja el nem vonszolta onnan.

Még mindig sokkos állapotban volt, amikor meglátta a dzsipet két idős, szakállas férfival a hátsó ülésen, ahogy elhalad az út két oldalán menetelő ejtőernyősök között. Jól látott? Hiszen ez lehetetlen – Zvi Yehuda rabbi és a Nazir, mindketten sisakban, kalapjuk az ölükben! Hanan kilépett a sorból, és utánuk kiáltott: „Zvi Yehuda rabbi! Zvi Yehuda rabbi!” De az öregek nem hallották őt. Még kiáltozott, és karjait lengette, szaladt a szent emberek látványa után akkor is, amikor a kocsi már rég messze járt.

 

Avital Geva[10] a Bikur Cholim kórházban tért magához, bekötött fejjel. Nem tudta, milyen nap lehet. Próbálta felidézni, mikor volt utoljára magánál, de csak azt tudta felfogni, hogy kórházban van. Már többször megműtötték, hogy a repeszeket eltávolítsák a homlokából, de maradtak töredékek az egyik szeme fölött két milliméterrel, valamint a lábaiban és a vállában is.

Egyszer csak kiáltásokat hallott: „Jeruzsálem újraegyesült… Hős ejtőernyősök… A fal!” Jeruzsálem újraegyesült? Az ejtőernyősök a falnál vannak? Utolsó emléke a sötét utcákon folyó mészárlás volt. Akkor úgy tűnt, hogy minden elveszett, és a csata már azelőtt eldőlt, hogy megkezdődött volna. Túl kába volt ahhoz, hogy megszólaljon, de majd szétfeszítették a kérdések: Hány embere élte túl? Ki jutott el közülük a falig? És hogyhogy ő most nem lehet velük?

 

Yisrael Shtiglitz is feljutott a Templom-hegyre, aki szintén a Mercaz tanulója volt. Barátjával, Yoellel ellentétben ő nem habozott, egyenesen a Siratófalhoz ment. Számára az volt az otthon: gyerekként is gyakran járt oda, még mielőtt kikiáltották az államot. Emlékezett rá, hogy az arabok nem engedtek nekik, hogy székeket vigyenek a térre, s ott ülve Tórát olvassanak. Egy szombati napon az apja mellett állt, és imádkoztak, amikor egy arab férfi szamáron ülve beügetett közéjük, és mindenkit ütlegelni kezdett a botjával. Ilyen volt az erőtlen nép megaláztatása. Most azonban felszabadítóként térhetett vissza.

Egy katonától megtudta, hogy két szakállas, öreg zsidó már fent volt a hegyen, és most ide tartanak, a falhoz. Shtiglitz nem értette, miről beszél: hogyan mászkálhatna két öreg zsidó a harci zónában?! Aztán rájött: itt vannak, megérkezett a Messiás és Élijáhu próféta – legalábbis ha zsidó katonák lehetnek a Templom-hegyen, akkor akár ez is megtörténhetett.

Lefutott a Templom-hegyről levezető kőlépcsőkön a keskeny tér felé, amely a házakat elválasztotta a felfelé mind kisebb és kisebb faragott tömbökből emelt faltól, melynek réseiben kapricserjék vertek gyökeret. Aztán meglátta őket. Nem pontosan a Messiás és Élijáhu voltak, de majdnem ugyanolyan ámulatra méltók. Zvi Yehuda rabbi és a Nazir ejtőernyősök gyűrűjében állt – a rabbi kihúzta magát, szinte egyenesebb háttal, mint a fiatal katonák, szemeit becsukta, és kezeit összekulcsolva őrizte egyensúlyát. Amikor Shtiglitz odalépett, a rabbi megölelte. Aztán csak álltak együtt, némán simogatva egymás vállát.

A zsidó történelem legsúlyosabb pecséttel lezárt ajtaja feltárult. Most már bármi megtörténhetett…

 

Az egyszerre kimerült, gyászoló és extatikus ejtőernyősök átvágtak a Templom-hegyen, és a fal felé vették az irányt.

Hanan Porat is oda tartott. Bár a Templom-hegy a szentség helye és az univerzum középpontja, ő a falnál akart lenni, ahol a zsidók mindig is ezért a pillanatért imádkoztak. Miközben lefelé futott a lépcsőkön, azt mondta egyik barátjának: „Most írjuk a Biblia következő fejezetét!”

A fal előtti szűk tér – alig öt méter széles és húsz méter hosszú – tele volt katonákkal. Goren rabbit a vállukra emelték, és megpróbálta megfújni a sófárt, de nem tudta, mert túlságosan magával ragadták az érzelmek.

– Rabbi – mondta az egyik tiszt, aki kibucnyik volt –, add ide a sófárt, én trombitán játszom.

Goren engedett a kérésnek, és a megszólaló hang olyan volt, mint a kürtszó.

Aztán a férfi megkérte Hanant, hogy tanítsa meg egy megfelelő imára ebből az alkalomból. Porat csak annyit felelt:

– Mondd el a Semát!

Ez az ősi ima úgy kezdődik: „Halljad, Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló az egyetlen!”, és bármelyik ortodox kisgyerek el tudja mondani. A kibucnyik azonban nem ismerte, ezért Hanan elkezdte, majd mindenki ismételte utána.

 

Motta és Arik is lejött a falhoz. Arik nem volt meghatódva. Mi köze neki ehhez az ejtőernyősök közt kitört vallási fellángoláshoz?! Amikor azt hallotta, hogy némelyikük „csodát” emleget, kellemetlenül kezdte érezni magát: Miféle csoda?! Hiszen éppen azért győztek a zsidók, mert végre abbahagyták a csodára való várakozást, és megtanulták megvédeni magukat!

Motta a Nazirt nézte. A hosszú barna kabátot és fedorát viselő öregember ámulattal vegyes hódolattól földbe gyökerezve állt a fal előtt. Még ajkai sem mormoltak imát. Mintha egybeolvadt volna a kövekkel, olyan mozdíthatatlanul, mint a zsidók, akik soha nem hagyták el azt a helyet. A parancsnok nem közelített a falhoz. Nem tudta, hogyan kell átadnia magát az Örökkévalónak. De ahogy a Nazirt figyelte, úgy érezte, mintha rajta keresztül ő is megérintené a köveket. Elővette a naplóját, és ezt írta bele: „Távolról is összekötött valami [a Nazirral]… A testén keresztül, amely szinte bénultan mozdulatlan volt, éreztem a zsidó szívdobbanást.”

 

Udi Adivot[11] az kötötte le, ahogyan Goren rabbit magasba emelte egy csapat táncoló katona – és ez felzaklatta. Azért haltak meg emberek, hogy ez a rabbi itt büszkélkedjen a szent kövei előtt?! – De aztán mintegy önmagát is megcáfolva, valami megérintette őt ezen a helyen. Nekidőlt az arab házak falának a szűk sikátorban, és életében először szembetalálkozott a régmúlttal. A kibuc a fiatalság és a jövő otthona volt, nem a nosztalgiáé. Ez a kőből épült út azonban a maga szürke fényeivel… valahogy olyan sóvárgást ébresztett benne, amely teljesen elbizonytalanította.

Végül is izraeli volt, ami egy új valóság. Ha néha gondolkodott is zsidó identitásán, az mindig csak olyasmit jelentett számára, mint egy emberi lény számára a magzati állapot, egy szinte öntudatlan előjáték. Udi szótárában a zsidó a száműzetés rossz velejáróinak szinonimája volt – a gyökértelenségé, az élősködésé, a babonás hité. Most azonban, a Siratófal méltóságteljes magányában maga volt a gyönyörűség. A kemény felületek között lágyságot, az emlékek kőfejtőjében békét érzett.

Nézte, ahogy a katonák csókolgatják a falat, és fejüket bemélyesztik annak hasadékaiba. Ő nem érezte úgy, hogy könnyítenie kellene a lelkén ezek előtt a kövek előtt, sőt meg sem akarta érinteni őket. Egyszerűen hálás volt azért, hogy él és épségben van, s hogy a gyilkos villanásoknak végre vége. A sikátor szűk tere most megnyugtatta őt – valaha a száműzött zsidók vereségük terheit rakták a fal elé, most viszont ő izraeli katonaként vett vigasztalást itt a nem várt győzelemben.

 

Yoel Bin-Nunnak fogalma sem volt, mennyi időt tölthetett a Templom-hegyen – talán egy órát, vagy egy napot? –, mielőtt az egységét átrendelték az Óváros piacának biztosítására. Az emberei lementek a Via Dolorosán, aztán a Damaszkuszi kapu felé fordultak. A kőfalakon Nasszer[12] és Ahmed Shukeiry[13] poszterei lógtak – utóbbi volt az a palesztin vezető, aki megesküdött, hogy a tengerbe hajítja a zsidókat.

Hirtelen egy fiatal férfi bújt elő egy keskeny fémajtó mögül, és futni kezdett, egyenesen feléjük. Yoel és a többiek tüzelni kezdtek, a férfi pedig elesett.

– Mit műveltek?! – kiáltott egy katona.

– Lehet, hogy gránát volt nála – felelte Yoel.

A sebesült férfi az utca kövén kínlódott fájdalmában. Aztán emberek jelentek meg, és behúzták őt egy kapualjba.

 

– Hevreh[14], teljesen elment az eszetek?! – kérdezte Yoske Balagan, amikor a Siratófalhoz érkezett. – Ki látott már ilyet, hogy ejtőernyősök sírjanak!

Az ejtőernyősök etikája szerint ugyanis még bajtársaik temetésekor is nyugodtnak kellett maradniuk a hadosztály tagjainak. Yoske maga is harcolt a nabluszi úton, ahol megmentett egy géppuskatűz alá vett sebesült katonát – és nem vesztette el önuralmát. Itt meg a barátai közül többen is sírtak.

– Yoske – mondta egyikük –, épp most tudtuk meg az áldozatok számát. Majdnem százan meghaltak, és a brigád egyharmada megsebesült.

Balagan odament a falhoz, és némán állt, nem talált szavakat. Az ejtőernyősök világi ethoszának őrét olyan érzelmek kerítették hatalmukba, amelyekre nem talált magyarázatot. Aztán Goren rabbihoz lépett, és megkérdezte:

– Emlékszik még rám, rabbi? Én loptam el a felesége pizsamáját 1957-ben, amikor ön szédert tartott az ejtőernyősöknek…

– Én csak arra emlékszem – felelte Goren baráti derűvel –, hogy az áldásokra ti holdkórosok mindig csak azt feleltétek: „Sachtein.” (Ez arabul annyit tesz: „Egészségére!”)

A rabbi sófárjára mutatva Yoske még élcelődött egy kicsit:

– Aztán le ne lőjön azzal!

Goren elnevette magát. Yoske pedig úgy érezte: kibékült atyái hitével.

 

Naomi Shemer[15] egy datolyaültetvényen tartózkodott éppen, arra készülve, hogy énekeljen a katonák előtt, amikor meghallotta az ejtőernyősök rádióüzenetét a Siratófaltól. Az ő dalát, az Arany Jeruzsálemet énekelték, amíg vártak rá – de a város hozzáférhetetlen részeiről szóló strófa időközben okafogyottá vált; új versszakot kellett rímbe foglalni helyette.

Az énekesnő egy katona hátát használva asztal gyanánt ezt írta:

Visszatértünk a forráshoz,

a piachoz és a térhez –

sófár szól az Óvárosban,

a Templom-hegyen.

 

Meir Ariel[16] lerohant a Nyugati falhoz vezető lépcsőn. Mindjárt szíven üt a pillanat, gondolta, itt vagyok, kétezer év vágyakozás után. Az utolsó lépcsőfoknál megállt. A fal előtti keskeny tér zsúfolva volt katonákkal. Voltak, aki cédulát írtak, s a fal repedéseibe helyezték. Mások imádkoztak. Meir magába nézett: sem vágyakozást, sem lelkesedést, semmit sem érzett. Mi van velem? – csodálkozott. – Miféle zsidó vagyok én?

Kalcsics Ildikó fordítása

 

Jegyzetek

[1] Yossi Klein Halevy : Like dreamers. HarperCollins Books 2013. A fordítást a szerző engedélyével közöljük.

[2] Motta Gur – a Jeruzsálemet elfoglaló ejtőernyős brigádok parancsnoka

[3] Arik Achmon – ejtőernyős, liberális demokrata felfogású

[4] Yoel Bin-Nun – ejtőernyős, vallásos cionista, a messianisztikus, vallásos cionista mozgalom egyik fő ideológusa

[5] Slomo Goren – a hadsereg főrabbija

[6] Mercaz: Mercaz HaRav Yeshiva (kb.: Nagy Központi Jesiva) – a vallásos cionisták legfontosabb tanintézménye, szellemi fellegvára

[7] Zvi Yehudah Kook rabbi, a vallásos cionista mozgalom vezetője, a Mercaz HaRav Yeshiva feje, a vallásos cionista irányzat alapítójának, Abraham Isaac Kook rabbinak a fia

[8] Nazir: aki vallási okból önmegtartóztató életre tesz fogadalmat

[9] Hanan Porat – ejtőernyős, a vallásos cionista telepesmozgalom egyik alapítója és vezetője

[10] Avital Geva – ejtőernyős, később képzőművész és baloldali aktivista

[11] Udi Adiv – ejtőernyős, marxista, anticionista meggyőződésű

[12] Gamal Abdel Nasszer – egyiptomi elnök

[13] Ahmed Shukeiry – a Palesztin Felszabadítási Szervezet vezetője 1967-ben

[14] Hevreh: barátságos megszólítás (a. m. „fiúk, barátaim”)

[15] Naomi Shemer – népszerű izraeli énekesnő

[16] Meir Ariel – ejtőernyős, később népszerű énekes Izraelben