„Mi” és a „többiek”

Két testvér, akik mindketten ugyanabban a meleg, szerető családban nőttek fel, hogyan élheti meg ennyire különböző módon ugyanazt a történetet? Nemrég öcsém, Jávor Sándor írta meg, mit érzékelt a múlt század 70-es, 80-as éveiben zsidó kisgyerekként. Az én történetem, bár ugyanaz, mégis egészen más.

Jó, legyen 1981 decembere! 16 éves vagyok. A szomorúságomat erősen áthatja a düh. Én eddig azt hittem, hogy az én családtagjaim mind halhatatlanok. És akkor tessék… Nincs többé az egyik nagymamám, Hacsek Rózsika (néni), akit mindenki tisztel és szeret, még évtizedek múlva is, mint jámbor zsidóasszonyra fognak rá emlékezni. Itt állok a fura kettős identitástudatommal, és csak egy dolgot tudok a jövőre nézve: nem fogok kitérni és nem fogok kóser háztartást vezetni egy férfi kedvéért sem. Az előbbi teljesen természetes, hiszen a nagymamának még azt is megígértem, hogy csak zsidó fiúhoz megyek hozzá, na de a kóser háztartás…! Az annyira macerás! (Ne feledjük, 1981-et írunk, amikor még nem kapható Magyarországon konyhakész kóser élelmiszer, mindent otthon kell elkészíteni, még a házhoz jövő sachter által levágott baromfit is.)

Szóval, a rendszer és a kettős identitás. Ahogy öcsém is írta, válogatós voltam. Ez az én nagy szerencsém. Emiatt volt az, hogy téli és nyári szünetekben már kicsi koromtól sok időt töltöttem Hódmezővásárhelyen a nagyszülőknél, és ezért kellett 1974-ben, amint nagyapám nyugdíjba ment, Fehérvárra költözniük, hogy én éhen ne haljak a menzán. Én igenis tudtam, mi az a zsidóság, és hogy mi zsidók vagyunk. Nemcsak messziről figyeltem, hogyan készülnek az ünnepekre, de segítettem nagyapámnak a sátrat feldíszíteni, és közben hallgattam, miért is csináljuk ezt. Gyakran láb alatt voltam a húsvéti (igen, így hívtuk!) nagytakarításnál, amikor mindent megtaláltunk, ami az előző évben begurult valami mögé, alá, vagy egyszerűen csak a fiók aljára keveredett, esetleg benne maradt egy ruha zsebében.

Persze erről házon kívül nem beszéltünk. Ahogy én emlékszem, nem kellett görcsösen titkolni, de nem reklámoztuk. Már csak azért sem, mert az szüleim mindketten párttagok voltak. Annyi eszem meg már kisgyerekként is volt, hogy nem vitatkoztam, ha valamit másképp mondtak az iskolában, mint otthon. Márpedig szinte mindent másképp mondtak az iskolában és a tévében is, mint otthon. Ettől lett kettős identitástudatom. Reggel nyolctól kettőig boldogan fújtam az úttörő dalokat az iskolában, utána mentem a nagymamához megenni a kóser ebédet, és hallgatni a történeteket a lánykoráról. Pénteken pedig úttörőnyakkendőben vonultam fel az „IRODA” feliratú imaterembe, mert természetes volt, hogy hazaérve rajtam maradt az iskolaköpennyel együtt. Az is természetes volt, hogy péntek este sülbe (ez is egy olyan szó, amit nem ért senki, lehet mondani a gyerek előtt) megyünk.

A másik nagymamámék nem vezettek kóser háztartást. Péntek esete azért ők is jöttek a sülbe, előtte ő is, és a húga is gyertyát gyújtott. Apai nagyanyám péntek délután eltette a keresztrejtvényt és a kézimunkát szombat estig, neki ez volt a sabesz. Egy tűzfal választotta el őket a hitközség udvarától, ahol anyai nagyanyámék laktak. Egyedül is jöhettem mehettem. Mindkét helyen nagyon sok történetet hallottam. Mindkét helyen éreztem a feszültséget, a szorongást a mesélés mögött. Apukám nagynénje még a tévét is kikapcsolta, ha elhangzott a „zsidó” szó.

EGY dologról azonban soha, egyik helyen sem esett szó, otthon sem: a deportálásról. Pedig mindkét nagymamám szült közben. Egyikük anyukámat, a másik a nagynénémet.  Életem végéig sajnálni fogom, hogy az ezzel kapcsolatos kérdéseim csak a fiam születésekor, jóval nagyapám halála után fogalmazódnak majd meg bennem, ezért már sosem kapok rájuk választ.

Ami a bántást, a csúfolódást illeti, van nekem elég bajom a göndör hajammal, meg az öt perc szünettel a két első fogam között. Ki figyel ezek után arra, hogy még zsidó is vagyok?! Tudom, hogy más vagyok, mint a „többiek”. Máshogy nézek ki, másképp élünk a nagymamánál, mint a „többiek”, de ez utóbbiról nem beszélünk, az első meg úgyis látszik. Mindig irigyeltem az öcsémet, aki népszerű (látszólag, ezek szerint), járnak hozzánk a barátai, már az oviban összeverekedtek érte a lányok. Engem meg nem szeret az iskolában senki. Csak a színjátszóban jó, ott szeretnek, ott igazi közösség van, ott tanulom meg egy életre, hogy a dráma univerzális mentális gyógymód. Én valahogy az a ritka madár vagyok, aki tényleg azért jár iskolába, mert sok érdekes dolgot tanulunk. Lehet, hogy még stréber is vagyok, bár nem kitűnő tanuló. Készségtárgyakból mindig négyest kapok.

Sokat vagyunk otthon kettesben az öcsémmel. Jó testvérek vagyunk. Mindig iskolásat játszunk. Természetesen én vagyok a tanító néni. Csak mindig le kell törölni a krétát a bárszekrény ajtajáról, mire a szüleink hazaérnek. Sejtem, hogy ő nincs annyira benne a zsidó dolgokban, mint én. Neki – az unokabátyáimmal ellentétben – bármicvója sem lesz, most, hogy már nem él a nagymama, aki ragaszkodna hozzá. Irigylem, hogy egy csomó dolgot nem tud, ezért nem fenyegeti a veszély, hogy elkotyogja. Az eszembe sem jut, hogy ő meg kerülhet olyan helyzetbe, amikor beszélnie sem kell róla.

Arra emlékszem, hogy egyszer anya tényleg nagyon mérgesen jött haza, és elmondta, hogy megfenyegette az egyik srácot, ha nem hagyják abba az öcsém piszkálását, kirúgatja az apját a pártból és a munkahelyéről is. De a „többiek” honnan tudják ezeket a dolgokat?  Azért, mert ők meg az antiszemitizmus felől hallottak róla? De mi az az antiszemitizmus? Én annyira védett világban élek, hogy legfeljebb hallottam róla, hogy régen volt ilyen. De ma, amikor építjük a szocializmust, ennek már vége. (Ld. kettős identitás) Otthon meg a már elmondottak miatt nem beszélünk róla. Mindenkinek fáj.

Látjátok, ennyit számít, hogy valaki hajlandó-e megenni a tökfőzeléket, vagy nem. Egészen más élete lesz ugyanabban a családban, gyökereiben más lesz a világszemlélete, más értékek mentén kapaszkodik a világba.

Ha visszatérek a jelenbe, csak állok, és bámulok. Az előzmények után, nagyobb meglepetés nem is érhetett volna, mint amikor Sanyi bejelentette, hogy az OR-ZSe közösségszervező szakára jár. Ő most tanulja iskolában, könyvből azt, amit én otthon gyerekként az élettől kaptam. Többet is fog tudni, mint én.

Ezt onnan tudom, hogy a sok betérő azokat a dolgokat is tudja, amikről én azért nem hallottam, mert a nagymama mindennapjaiban nem fordult elő. Egyszer például hallottam egy lányt vizsgázni. Azzal szórakoztattam magam, hogy próbáltam fejben válaszolni a kérdésekre, amiket a vizsgáztató feltett. Egyszer csak elhangzott a kérdés, szabad-e szombaton sminkelni. Honnan tudjam, az én nagymamám kedden sem sminkelt!

Vagyis a válogatásnak az az előnye, hogy az ember benne élhet a hagyományokban, és nem kell vacak menzakosztot enni. Hallasz sok történetet a nagyszüleid fiatal koráról, a Tóráról, és a nagypapádtól még sok minden másról is (apák, nagyapák mindent tudnak, tessék rájuk figyelni, amíg van mód). Viszont hiába tudnál még ma is vágástól a pörköltig feldolgozni egy csirkét kóser módon, ha nem tudod, hogy szombaton kifestheted-e magad.