Mi

Írta: Király Kinga Júlia - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Hosszú ideig úgy lehetett érzékelni, hogy a zsidóság és a vészkorszak témái nehezen, és kevesek számára válnak a magyar irodalomban megközelíthetővé. Az utóbbi évtizedben mintha változni látszana a helyzet. A történelmi múlt miatt továbbra is súlyos témák ezek, de mintha az írók felszabadultabban, kíváncsibban, másrészt dacosabban nyúlnának hozzájuk, és a téma bekerült az irodalmi közbeszéd fókuszába. Egyetért-e helyzetértékelésünkkel, vagy vitatja azt? Hogyan látja a jelenséget, és milyen okoknak tudható be, ha van változás? – kérdeztünk írókat, irodalmárokat, filozófusokat.

Király Kinga Júlia (Fotó: Szalmás Péter, Népszava)

A körkérdésünkre adott válaszok közül korábban Beke Zsoltét és Demény Péterét olvashatták, ezúttal Király Kinga Júlia író válaszát közöljük.

*

„Ami az egyes individuumokat „mi”-vé kovácsolja, nem más, mint a közös tudás és önelképzelés konnektív struktúrája, amely egyfelől közös szabályokra és értékekre, másfelől a közösen lakott múlt emlékeire támaszkodik.” (Jan Assman)

Nem vagyok szociológus, így a jelenséget sem összmagyar, sem regionális vonatkozásaiban nem látom át a maga teljességében. Csupán benyomásaim vannak, amikről szívesen beszélek, valahányszor alkalom nyílik rá. A korábban áttörhetetlennek tűnő tabukat és válaszfalakat azonban itt is, ott is – még ha más-más törésvonalak mentén, illetve eltérő intenzitással és árnyalatokkal is – leomlani látom. Ha csak a könyvkiadásra, irodalomra szorítkoznék – amit nem fogok –, azt tapasztalom, hogy Magyarországon és a határon túl egyre-másra jelennek meg olyan szépirodalmi, történelmi, helytörténeti, szociográfiai munkák, amelyek vagy konkrétan a zsidóságra és a zsidóság történelmére reflektálnak, vagy valamilyen morális pretextusként, analógiaként kezelik azt a populizmus vészesen zsibbasztó korszakában. Ennek bizonyára köze van ahhoz is, hogy felnőtt egy generáció – a harmadik a háború után –, amely, tán épp az elmúlt húsz év hatására vagy felkutatta a gyökereit és visszatalált a hagyományokhoz, vagy a konkrét, tragikus érintettségét távolabbról szemlélve, kiélesedett optikával és kellően érzékenyen (vagy: érzékenyítve) reagál a vészkorszakra, az előttére és az utánára. A zsidóság mint téma tehát szerencsére megkerülhetetlenül jelen van az irodalomban; már az utóbbi öt esztendő könyvtermését felsorolva is túllépném a karakterlimitet.

Én most inkább olyan dilemmákat, ellentmondásokat szeretnék megosztani itt, amelyeket Erdélyben kutatva tapasztaltam.

Elsőként, hiszen a zsidóság felől nézve tán ez a legfontosabb, a hitközségek mint intézményrendszerek problémáját említeném. Az erdélyi hitközségekben ugyanis megélénkülni látszik a közösségi élet. A zsinagógák egyre-másra nyitják meg kapuikat a kulturális rendezvények előtt: kamarazenei fesztiválok, irodalmi estek, az adott közösség múltjához kapcsolódó események, sorra nyílnak a zsidó múzeumok, sorolhatnám. A jelenség örömteli, hiszen olyanok – zsidók és nem zsidók – is ellátogatnak a zsinagógába, akik korábban nem tették. Kapedliben látni egy városnyi fiatalembert, amint historikus zenét hallgat, filmvetítésbe mélyed, azon felemelő pillanatok egyike, amikre az ember szívesen utal és emlékezik. Ugyanakkor tragikus is, hiszen a világi nyitás mögött a közösség elsorvadása is tetten érhető. Olyan nagyobb erdélyi városokról beszélünk, ahol a háború előtt tízezres vagy annál is nagyobb közösség élt, és ahol most egy minjánra való férfi sincs.

Ennek egyik legszívbemarkolóbb epizódját személyesen tapasztaltam a szatmári neológ temetőben, amikor az érdengelegi Káin Helena temetésére – akinek a Bergen Belsenből hazahozott kórházi lepedőjét a Marosvásárhelyi Zsidó Múzeum állította ki –, a nem túl közeli Nagyváradról is hívtak férfiakat, hogy meglegyen a létszám, az az asszony pedig, aki Helena néni gondját viselte, sorra odament minden egyes jelenlévő férfihoz egy-egy 100 lejes papírpénzzel (ez közel 7000 forint), hogy így honorálja a Káddishoz szükséges minján megvalósulását.

Meglátásom szerint, és legyen ez a második szempont, az elmúlt években a hitközségek élén is változások történtek. A szekularizálódó intézményi életen túl azt tapasztalom, hogy valami jó értelemben vett hétköznapi heroizmus vezérli a vallási elöljárók politikáját. Ismerek olyan hitközségi vezetőt, aki 20 évnyi alijázásból tért vissza a közösség élére, megannyi újító szándékkal, kapcsolati tőkével, és támasztotta fel tetszhalott állapotából az intézményt meg a közösséget. Ilyen például David Lieberman, a máramarosszigeti hitközség vezetője, aki az egykori stetl helyén próbál életet lehelni a városkába: kóser kantint, történelmi körutakat kezdeményez egy olyan régióban, ahol mára már legfeljebb a temetők emlékeztetnek arra, hogy itt valamikor – nem is olyan régen! – egy virágzó közösség élt, és ami legalább a nyári időszakban hazacsalogatja az emigrációban élőket, főként fiatalokat, felpezsdítve ezzel a város életét. De még az övéhez hasonló elszánt vezetői törekvések ellenére sem tud ez általánossá válni. Mert hiába jönnek létre nagyobb látogatottságú központok, ha vidéken, ahol egy-egy ember maradt, a kóserság csak a hús teljes elhagyásával tartható. Hasonlóan ambivalens a helyzet Marosvásárhelyen is: a nagyobb vallási ünnepre elég szép számban begyűlnek a hívek, az ünnepi fogásokat viszont keresztény asszonyok készítik el, akik főként a ragacsosra lapozott Szmuk Irén (született Lautman) 1006 ételrecept egészségeseknek és betegeknek című 1952-es kiadású, a szocialista egészséges életmódot népszerűsítő könyvéből merítenek némi ihletet a kóser konyha rejtelmeihez. Ezt a szomorú ellentmondást árnyalja tovább egy másik jelenség: nevezetesen az, hogy a nem zsidó háziasszonyok, a gasztronómiai bumm és a fúziós konyha hatására kezdik felfedezni maguknak a zsidó recepteket, így aztán nem ritka, hogy a karácsonyi sütemények közé felkerül a hómentás, a flódni, vagy a rugelach. Merész idecitálásnak tűnhet, pedig nem az: a konyhaművészet egyike azon kulturális eszközöknek – ha úgy tetszik: nyelvnek –, amelyek a lehető leghosszabban éltetnek tovább egy adott kultúrát.

A harmadik szempont kívülről jövő. Olyan kutatók munkája sejlik fel mögötte, akik megszállott fürkészői, elemzői egy-egy helység történetének, így a zsidóságénak is. Az a tény, hogy egy történész egy bizonyos település kutatásnak szenteli az életét, egyáltalán nem meglepő. Sokkalta szembeszökőbb azokban az esetekben, amikor sem felekezetileg, sem szakmailag nem lenne indokolt. Ilyen volt a sajnálatosan fiatalon elhunyt Ioan Johnny Popescu tevékenysége Máramarosszigeten, aki rádiós újságíróként működött ugyan, szenvedélye azonban a máramarosi zsidóság történetének feltárása volt. A vele való személyes találkozás nagyban segített eligazodni a stetl egykori és mostani világában. Elmondása szerint a háború utáni nemzedék még úgy nőtt fel, hogy az etnikai sokféleség isteni ajándék. „Mivel együtt éltünk, zsidók és keresztények, sőt törökök is voltak közöttünk – élt itt például egy híres Sava bácsi, aki alexandriai török volt és szuper csokoládékat csinált, azóta sincs itt olyan finom csokoládé –, tehát mi így nőttünk fel, hogy bármi legyél is, itt élünk együtt az összesen. Az első dolog, amit gyerekként mindannyian megtanultunk, hogy a sapkánkat levegyük a templomban, és visszategyük a zsinagógában. (interjúrészlet 2017. július 29.) Ioan Johnny Popescu azonban nem csak történelmet kutatott és írt: kiválója ismerője volt a zsidó recepteknek, illetve a jiddis nyelvi fordulatoknak is, amelyet a máramarosi magyarság és románság egyaránt átvett, beépített a köznapi nyelvbe. Kutatásai azt bizonyítják, hogy ezek a szavak idiómákká izmosodtak, és az utcán a mai napig hallani a jiddis jövevényszavakat. Ugyancsak az ő nevéhez kötődik az egyetlen erdélyi klezmerfesztivál is, ami két kiadást élt meg ugyan, de olyan örömzenei találkozó volt, amire a klezmer kiváló előadóin kívül román lăutarokat, cigány muzsikusokat, magyar népzenészeket és jazzistákat is meghívott, ezzel a város főszereplőjévé téve a zsidó muzsikát.

A negyedik és utolsó szempont teológiai. Az erdélyi zsidó és katolikus egyház azon szimpóziumait érdemes itt megemlíteni, amit a marosvásárhelyi hitközség és a keresztény egyházak képviselői évente szerveznek Gödemesterházán a francia Élianne nővér vezette karmelita kolostorban. Ezen szimpóziumok célkitűzése többek közt az Új Testamentum azon részeinek újraértelmezése, esetleges mellőzésének kérvényezése, amelyek antiszemitizmusra adhatnak okot.

Az általam felsorolt négy szempont talán nem tartozik szorosan a körkérdés tárgyába. Erdélyben viszont, ahol a múlttal való szembenézés sokáig váratott magára – és ez betudható a kisebbségi létből adódó „versengő áldozatiság” narratívájának, az ebből (is) eredeztethető kettős hárításnak –, fontos előmozdítói a közbeszéd szelídülésének, a zsidó tematika gyakori megjelenésének a kulturális szférában.

támogatás

Címkék:2020-02, Írói körkérdés

[popup][/popup]