Minden művében egy gyászfolyamat zajlik

Merre tartasz Hollandia? 2. rész

Leon de Winter (1954) a  történetmesélés nagy mestere (korábbi interjúnk az íróval itt, regényrészlete itt olvasható. A szerk.) – valamelyik nyilatkozatában saját apjához és további felmenőihez, a kelet-európai rongyos zsidókhoz hasonlította mesterségét. Saját bevallása szerint minden művében egy gyászfolyamat zajlik. A dél-hollandiai s’ Hertogenbosch városában nőtt fel, a múlt század hetvenes éveinek közepén a Filmakadémián tanult (ahová Theo van Goghot nem vették fel).

Huszonnyolc éves koráig műveiben nem jelentek meg zsidók. Ekkor azonban arra gondolt, hogy az édesapja, akinek egész családját kiirtották, szintén épp huszonnyolc éves volt, amikor kitört a második világháború. Feltette hát magának a kérdést, ő vajon hogyan viselkedett volna, hogyan élte volna túl. Négy év hallgatás után újra írni kezdett, de ekkor már a zsidó identitás kérdései játszották a főszerepet műveiben.

Később Eric Pleskowval filmes céget alapított és Hollywoodba költözött, mert a film iránti érdeklődése töretlen maradt. A projekt azonban csődbe ment, Leon de Winter visszatért Hollandiába, de azóta is hol itt, hol Amerikában él. Rendszeresen ír a Trouw, a Die Welt és a Der Spiegel c. lapokba.

Az antiszemitizmus és a rasszizmus elleni küzdelméért kitüntették a zsidó-keresztény párbeszédet honoráló Buber-Rosenzweig díjjal, melyet többek között Friedrich Dürenmatt, Isaac Bashevis Singer és Konrád György is megkapott. 2005-ben feleségével, a szintén író Jessica Durlacherrel a Berkeley egyetem vendégtanárai voltak: az angolra fordított holland holokausztirodalomról adtak elő. Jessica Durlacher (1961), Gerhard Leopold Durlacher író, szociológus lánya. Az apa túlélte Auschwitzot, de árván tért vissza. Tapasztalatairól több irodalmi művet is írt, a Fuldokló című szintén olvasható magyarul. Lánya műveit is át- meg átjárja a holokauszt témája és annak máig ható következményei.

Férjével együtt ők írták az Anne Frank naplóján alapuló, nagyszabású, zenés színházi produkció szövegkönyvét is. Az előadáshoz 2014-ben külön színházi épületet húztak fel Amszterdamban, mely a Theater Amsterdam nevet viseli. A darab azzal az utópikus jelenettel kezdődik, hogy Anne, aki túlélte a második világháborút, épp kiadót keres naplójának, s egy párizsi kávéházban találkozik az egyik könyvkiadó igazgatójával, aki, mit ad isten, éppen Peter van Pels, Anne egykori szerelme a Hátsó Traktusból. Kester Freriks kritikája szerint az ambiciózus díszletek – a rejtekhely valóságos méretekben, több szintjével együtt realisztikus pontossággal van felépítve a színpadon, ahol a Hátsó Traktus különböző emeletein szimultán folyik az előadás – és a produkció olykor giccsbe forduló részletei ellenállnak a napló műfajából eredő intimitás mágiájának. A színpadot időről időre hol a napló kézírással írt lapjainak kinagyított, vetített képei, hol pedig a korabeli híradófilmekből ismert dokumentum részletek keretezik. Amikor én láttam a darabot, a gigantikus méretű nézőtér tömve volt mindenféle korú és származású iskolással. Nem tudom eldönteni, mennyire van jogosultsága az öt érzékszervre egyaránt ható, az összművészet minden eszközét bevető, s így az eredeti intimitást kétségtelenül figyelmen kívül hagyó rendezésnek. Tud-e hatni ma még egy tizenhárom éves kislány hetvennégy évvel ezelőtt írt világháborús naplója a mai, hasonló korú gyerekekre, és mi a határ, ameddig a jó cél érdekében el lehet menni.

Leon de Winter mindaddig, amíg Theo van Gogh élt, némán tűrte gyalázkodásait. 2012-ben azonban megírta VSV c. regényét, melynek elején a következő szöveg olvasható:

Ennek a regénynek a kiindulópontja történelmi tény, maga a mű azonban fikció, a valóságos eseményekhez nincs köze. Keveredik benne tény és fikció, s ugyanez érvényes a műben előforduló szereplőkre, intézményekre, szervezetekre és helyszínekre. Az epizódokat, cselekményeket, beszélgetéseket és eseményeket a szerző találta ki. (De Winter 2012, p. 4)

A regény műfaja: politikai thriller. A meggyilkolt Theo van Gogh először a Purgatóriumba kerül, ahol őrangyalt csinálnak belőle, és mint ilyen, lehetőséget kap arra, hogy egy terrorcselekmény során – Amszterdam legelőkelőbb negyedében egy általános iskola tanulóit és tanárait ejti túszul néhány marokkói származású fiatal terrorista  – földi bűneit jóvátegye. Ezzel a tettével vesz végleg búcsút a földi világtól, és nyerhet bebocsáttatást a Paradicsomba. Az újságírók kérdésére, hogy akkor ezzel a regénnyel állt-e bosszút a Theo van Goghtól elszenvedett sérelmein, Leon de Winter tétova „ha úgy tetszik, igen”-nel válaszolt. Ugyanakkor a regény legmarkánsabban ábrázolt zsidó figurájáról, az alvilági életben járatos és ott meggazdagodott Max Kohnról, valamint a saját nevén, azaz Leon de Winter néven szerepeltetett figuráról is erősen karikaturisztikus  és kritikus képet rajzol.

Nekem úgy tűnik, Leon de Winter mint személyiség, nem népszerű Hollandia baloldali, liberális köreiben, ott, ahonnan az én holland barátaim is valók. Fenntartás nélküli kiállása Izrael mellett, a bevándorlók és menekültek szembeni fenntartásai eltávolítják tőle ezeket az embereket, akik szerint az író világnézetének ezen elemei miatt egyértelműen jobboldali, ami persze Hollandiában egészen mást jelent, mint itt. Az irodalmi kritikában az utóbbi időben megfogalmazódik vele szemben az a kritika is, mely szerint műveiben egyre kevesebb az irodalom, azaz a nyelv formateremtő szerepe, és egyre több bennük a lecsupaszított sztori.

Folyt. köv.

Kapcsolódó cikkeink:

Merre tartasz Hollandia? 1. rész

Bevándorlók, menekültek, hollandok – Merre tartasz Hollandia? 3. rész